A szomorúság háromszöge: Luxus fosás, osztályharcos hányás, szigeti veszedelem

A felsőosztálynál az összes pénz, és nem adóznak. A középosztály adózik és dolgozik. A szegények meg azért vannak, hogy beszarassák a középosztályt – így majd bejárnak dolgozni

– hangzott el a legendás humoristától, George Carlintől. Ezen Marxista gondolatok egyszerűen, érthetően foglalják össze, hogy mi is a gond a kapitalizmussal. Persze a társadalom úgy van berendezkedve, hogy a gazdagokat piedesztálra emelje – pedig, ahogy az egyik idei Ig Nobel-díjas kutatás is alátámasztja, a szerencse a legnagyobb tényezője a sikernek. Elvégre tele lenne a világ milliomosokkal, ha az ész, a kemény munka és a szakértelem lenne a kulcs. Ahogy haladunk, egyre nagyobb a szakadék a vagyonosok és a többiek között, a két társadalmi csoport pedig csak csodálkozva, értetlenkedve bámul egymásra, rejtélyként élve meg a másik valóságát. Ruben Östlund Arany Pálma-díjas alkotása, A szomorúság háromszöge egy pazar szatíra elsősorban a gazdagokról és a társadalmi szerepekről, ami maró gúnnyal döf oda más, aktuális témákban is.

Címéhez méltó módon a cselekmény három felvonásra van osztva, amely más-más módon állít görbe tükröt a világnak, amiben élünk. A hosszú, hol rövidebb, szkecsszerű epizódokból, hol összefüggőbb jelenetekből álló nyitányban egy modellpár kapcsolatának dinamikájába kukkanthatunk bele: ők Yaya (a tragikus körülmények között nemrég elhunyt Charibi Dean Kriek) és Carl (Harris Dickinson). Östlund itt még fél lábbal előző, szintén Cannes-i fődíjas művébe, a 2017-es A négyzetbe lóg át, és az öntömjénező, a maga művészeti értékét agyonmagasztaló modellkedésbe harap bele. Carl férfi egy olyan szakmában, ahol – fogalmaz a nyitány – „kevesebbet keres a nőknél, nincs eléggé értékelve a munkája és állandóan homoszexuális közeledéseket kell elviselnie”. Carlt ezen kívül baromira zavarja, hogy mindig neki kell fizetnie az étteremben, és nyíltan lázad a nemi szerepek és sztereotípiák ellen.

Szépsége pont szókimondásában és egyértelmű mivoltában van: igen, ez az ember a testéből él; igen, ezzel rengeteget keres; és igen, attól még lehetnek gondolatai, és tapasztalhat a „civilekhez” hasonlókat. Annak a bizonyos, jéghegyszerű „háromszögnek” épp a csúcsa ez, egy rövid betekintés egy másik dimenzióba, ahol az emberek el vannak szállva és szerelmesek magukba, és nemcsak, hogy a „csórókat”, de még egymást is szarba veszik. Például az pont nem egyenlőség, ha a márka legyárt egy pólót „EGYENLŐSÉG” felirattal, miközben aktívan hozzájárul a kizsákmányoláshoz. Kriek és Dickinson egyaránt remekül keltik életre karaktereiket, hitelesen játszva a furcsa helyzetekben. A cím egyébként a plasztikai sebészek által használt kifejezés az orrnyereg teteje és a szemöldökök közötti, ráncosodó területre: Carlnak azonban nem kell aggódnia felmerülő érzései miatt, elvégre „egy kis botox” megold mindent.

A második etap „háromszögünk” közepe, és egy görög luxusjachtra váltja a helyszínt, ahol „hőseink” egy rakat sztereotip kőgazdaggal lovagolhatnak együtt a pazarlás hullámain. A karakteres Zlatko Burić egy a kapitalizmust maximálisan kiélvező orosz oligarcha plasztikáztatott feleségével és/vagy feleségeivel (?), míg Woody Harrelson a marxista, alkoholista amerikai hajókapitány. Egy bájos, idős angol pár fegyverkereskedelemből gazdagodott meg, a csapat nívóját pedig hasonszőrű, szimpatikusnak még véletlenül sem mondható karakterek teszik ki, akik az alkalmazott és az alattvaló szavak között nem látnak különbséget. Mindenki olyan hitelességgel kelti életre kissé karikatúra jellegű, de hihető figuráját, hogy csak úgy forr a vére a nézőnek. A személyzettel kellemetlenül és idétlenül bánnak, és azon kattogunk, hogy ilyen szituációban mi hogyan reagálnánk: valószínűleg pont így, mert ki vagyunk szolgáltatva olyan embereknek, akik egy csettintéssel véget vethetnek karrierünknek. Itt is életképek sorát láthatjuk, de felfedezhető azért egy tágabb narratív ív is, amerre araszol a sztori. Hosszú és elnyújtott, de valahogy jól áll neki ez a terpeszkedés, mert van ideje felépíteni csattanókkal bőven ellátott cselekményét: a jacht mikrokozmoszában is remekül kitűnik a társadalmi hierarchia.

A film egyik katartikus pillanata a Trónok harca „szexpozíciójának” teljes antitézise. Ott a forgatókönyvírók a fontos narratív magyarázatot – az expozíciót – enyelgés alatt tárták a nézők elé, hogy jobban figyeljenek a lényegre. Itt a gusztustalan történésektől, a non-stop fosás-hányástól, a saját váladékukon csúszkáló milliárdosoktól nehéz figyelni a lényegre: a kapitalizmus és története filozófiai, szocialista dekonstrukciójára. Ezek a képsorok igazi antitézisei a „szexpozíciónak”, és egyszerre tágabb kritikái hétköznapjainknak. Bár valószínűleg már egyértelmű, azért megemlítem, hogy Östlund egy pöröly finomságával tárja gondolatait a nézők elé – de ezzel nincs feltétlenül baj.

Kell hozzá türelem és gyomor, de megéri, mert működik szatíraként és működik vígjátékként. Fredrik Wenzel operatőr tudatosan és precízen nagyítja fel a színészek legapróbb, de elképesztően kifejező mozzanatait, hogy betekintést engedjen ebbe az igazán más világba: ahol ha pénzed van, bármit megtehetsz. Az az ijesztő, amikor egy-egy sor teljesen eszement pillanat után rájövünk, hogy egy világban élünk. Anti-óda ez a fényűzéshez, a megjátszottsághoz, a hatalomhoz. Yaya és Carl csak egy a sok közül, és Östlund sem figyel már rájuk annyira. Több karakterre kerül a fókusz, ami miatt komolyabb kötődés sem tud kialakulni a nézővel – bár ez szándékos. Mindennek egy kellően feszes, diverz ütemet ad Mikkel Maltha és Leslie Ming zenéje, aminek hangulata gyakran megelőzi az eseményeket.

A „háromszög” talpához egy idilli szigeten kötünk ki, ahol a hagyományos társadalmi szerepek teljesen a fejük tetejére állnak. Humorral és határozottsággal kerül az előtérbe Dolly de Leon karaktere, Abigail, aki eddig „csak” takarító volt. A film itt újabb műfajokat kever bele hatásosan, hogy még hangosabban közölje üzenetét. A részletekbe itt nem mennék bele külön, de ez az a pont, ahol rájöhetünk: nem is biztos, hogy a „háromszögnek” a csúcsától indultunk lefele, hanem ugyanannak a témának látjuk három oldalát. A lényeg teljesen ugyanaz, csak más megvilágításban szembesülünk velük. A hierarchia felborulásával és a közeg megváltoztatásával Östlund a már jól bejáratott karakterein és szituációin csavar pár utolsót, hogy egy kiszámítható, de ettől nem kevésbé hatásos fináléba kulminálódjon. Fel lehet róni a műnek, hogy a vagyonszerzés hátterébe, a rendszerspecifikus dinamikákba vagy egyéb tényezőkbe nem megy alaposan bele, vagy nem kellő árnyaltsággal, de fordítsuk meg az egészet: ha valaki bunkó velünk, érdekel igazán, hogy rossz napja volt? Vagy az, hogy obszcén módon gazdagodott meg vagy így vagy úgy, és most ezért tartja magát mindenhatónak?

A szomorúság háromszöge egy határozott, gyakran undorító, de hatásos, frappáns és könyörtelen szatíra. Elképesztően vicces, gyomorforgatóan nyers és néha már kicsit szájbarágósan gusztustalan, de mindezzel együtt is egy remek film, ami igyekszik szétzúzni a piedesztálokat, amikre állítja a társadalom a vagyonosokat. A forgatókönyvet lehetett volna finomítani, ahogy a közlésmódot is, de akkor nem született volna meg ez a kiváló üvöltés, ez a hatalmas „mégis ki vagy te?”, amire manapság még inkább szüksége van a világnak. A kiváló rendezéshez hozzájárulnak a fantasztikusan játszó színészek, akik, bármennyire is kis szerepet játszanak, a legtöbbet hozzák ki belőle – ami pedig valami meta módon még vissza is kanyarítható a központi mondanivalóban. Lehet gyöngéd ódát állítani az elfeledetteknek vagy elnyomottaknak, és lehet nyilvánosan kivégezni az elnyomókat. Lehet érvelni amellett, hogy ma az osztályharc nem létezik, de lehet újraértelmezni és új kontextusba helyezni a milliárdos techcégek és a kizsákmányolt gyári munkások viszonylatában. Lehet átvitt értelemben fogalmazni és teli torokból ordítani.