Jim Carrey egyik legemlékezetesebb drámai alakítása, hátborzongató és szellemes disztópia a valóságshow-k mibenlétéről és egy megható felnövéstörténet – ez mind a Truman Show. Azonban nemcsak ezek miatt megkerülhetetlen kulturális mérföldkő, hanem mert hibátlanul időzített kordokumentum is, amely szinte többet árul el azokról a jelenségekről, amelyekre (még) vak, mint amelyeket észrevesz.
HIRDETÉS
Az elmúlt 30 év legfontosabb filmjei sorozat olyan alkotásokat dolgoz fel, amelyek filmművészei értékeiken felül mai napig is megkerülhetetlen hivatkozási alapnak számító állításokat tettek korukról, világukról. Jellemzően tudat alatt, hiszen csak mai szemmel látni jól, hogy mennyire sikeresen ragadták azokat a trendeket, gondolatokat, amelyek egy adott korszakot vagy éppen akár napjainkat is formálják.
A filmtörténelem legemlékezetesebb, legfelszabadítóbb pillanatai között tarthatjuk számon a stúdió papírmasé-falát átfúró árbocot, Truman szállóigévé vált elköszönését, az internet pedig a mindennapi bosszúságokat taglaló mémként fedezte fel és értelmezte újra az istenkomplexusos producer Christof jeleneteit. Az alkotás emlékezete tehát mit sem csorbult, ugyanakkor érdemes megvizsgálni, mai szemmel mit fedezhetünk fel benne arról a világról és időszakról, amelynek szülötte. ATruman Show természetesen – a Mátrixot félig-meddig megelőlegezve – egy általános érvényű tanmese a szabad akaratról, a mesterséges kényelem és az ijesztő szabadság szembeállításáról, azonban mai szemmel nézve legérdekesebb vonatkozásait annak köszönheti, ahogyan ezt a korabeli realitytévézés keretei közé ágyazza. Az alkotás nagyot álmodik: a világon először 0-24-ben közvetítenek egy emberi életet, egy városnyi méretű stúdiót és mesterséges valóságot kreálva hozzá – azonban eseményei szinte kivétel nélkül arról szólnak, hogy a műsor hogyan nem hagyja ezt a valóságot érvényesülni. A Truman Show összes dramaturgiai gyújtópontja abból származik, hogy írói már-már szappanoperai módon nyúlnak bele Truman életébe, és soha nem engedik a főhős saját elképzeléseit érvényesülni benne.
Nyilvánvalóan a drámai potenciál kedvéért alakul ez így a filmben (elvégre kit érdekelne egy történet, ami tényleg csak egy bekamarázott életről szól?), de Andrew Niccol szkriptje ezzel kiválóan előlegezi meg a következő szűk harminc év valóságshow-inak dilemmáját:
a közönségnek kell a show, de szeretné azt hinni, hogy nem egy show-t lát.
Az ezredforduló után szinte mindent leuraló formátumot az temette maga alá, ahogyan műsorcsinálás kényszere fokozatosan teret adott a Survivor- és a Bear Grylls-féle túlélősorozatok luxuskörülményeiről vagy a direkt Bikicsunáj-performanszokat castingoló tehetségkutatókról szóló leleplező riportoknak. Míg az első Megasztárokban és Big Brotherökben akadtak igazi sorsok, történetek és figurák, a futószalagon gyártott további évadok egyre gépiesebben próbálták imitálni ezeket, ebbe pedig a nézők is belefásultak. Ezzel párhuzamosan pedig a gondosan kiválogatott provokatőrök és előadók helyét átvették a YouTube-ról és a közösségi médiából érkező valódi átlagemberek, hogy aztán ennek a szcénának is kialakuljanak a saját modorosságai, és eljussunk oda, hogy órákon át lehet elemezni, milyen természetességi kényszert jelképeznek a videókban egyszer csak tömegével felbukkanó mikrofonok. 
Nehéz eldönteni, a Truman Show-ban tudatos vagy reflektálatlan önnön mesterkéltségének paradoxona. A film többször is belép a produkció kulisszái mögé, végül az alkotó Christoffal (és egy kissé erőltetett infomerciallel) magyarázatva el, milyen technológiai megoldásokkal és trükkökkel viszik képernyőre Truman mindennapjait, de ez inkább tűnik összekacsintásnak velünk, mintsem a szatirizálni vágyott összkép elemének. Minduntalan inkonzekvens, ahogyan a film időről időre áttöri a negyedik falat: miközben a néhol egészen lehetetlen kandikamera-pozíciókat (az apa visszatérését egy kránról vennék?) bőszen alkalmazza képiségében, teljes mértékben nem kötelezi el magát ezek mellett, ezzel és a közönségreakciók folyamatos feldolgozásával mintha azt sugallná: az előttünk kirajzolódó narratíva tulajdonképpen csak a Truman Show hatásmechanizmusának kiterjesztése ránk.
Truman életének legfontosabb pillanatait megtervezték, de szökése és minden saját döntése is ugyanúgy egy megtervezett produkció, amivel már az igazi nézőből igyekszik érzelmi reakciót kiváltani.
Akarva vagy akaratlanul, de elmosódik tehát a határ köztünk és a Truman Show-ban látott tévénézők között, hiszen más-más eredőből ugyan, de végső soron mindannyian ugyanúgy izguljuk végig látottakat. De mi történik akkor, ha helyettük megpróbálunk Truman bőrébe helyezkedni? A forgatókönyv lényegében csak egy logikai rést foltozna be azzal, hogy főhősét fóbiákkal és propagandával egy néhány hektáros kisváros falai közé zárja, azonban ebből születik egyik legsarkosabb jellemzője: Truman nem pusztán megfigyelt, hanem kényszerített személy, egy határozott célokkal bíró konspiráció céltáblája. Hogy ne vágyjon el, pszichológiai terrorban tartják, barátai és a seahaveni média is folyamatos agymosásban részesíti, a statiszták pedig akár aktívan is szabotálják szökési kísérleteit. Az ő szemszögéből egy konspirációs thrillert látunk, ahol a főszereplő elsősorban nem attól szenved, hogy egy műsor része, hanem hogy folyamatos hazugságban tartják és irányítják. Viszont ha ezt kivonjuk a képletből, azt még kifejezetten élvezi is, hogy egy intésére megállnak az autók az utcán, és a tükörnek is szívesen produkálja magát. A Truman Show egyértelműen legkomorabb disztópia-eleme az a szinte mellesleg elhintett alapvetés, hogy a főszereplő gyakorlatilag egy vállalat tulajdona, pedig ennek híján a műsor koncepciója kártyavárként omlik össze. Egyúttal adódik a kérdés, hogyan festett volna, ha Trumannek lett volna lehetősége áruba bocsátani az életét? Vajon ha nekiállnánk Trumaneket castingolni, hányan költöznének be önként Seahavenbe?
2026-ban erre valószínűleg mindenki pontosan tudja a választ. A Truman Show egy időkapszula, ahol a realitytévézést még ha egy űrből látható méretű stúdióba is, de még be tudtuk zárni, egyúttal az meg is szűnt a tévé kikapcsolásával, nem pedig végeláthatatlanul folyt a telefonokból és határozta meg a közbeszédet. Andrew Niccol itt – más disztópiáihoz méltatlanul – egy olyan világot rajzol fel, amelyet kizárólag filozofikus síkon tudunk megkérdőjelezni lelki terrorban tartott, céges tulajdon főszereplője miatt, és nem a folyamatos kandikamerázás médiaetikai vonatkozásaiban. Itt a kamera a szex láttán szemérmesen elfordul (nem, hogy még egyenesen erre utazna, ld. a Big Brother vagy a Való Világ szárnyalását), eleve szóba sem kerül, hogy a női főszereplő kvázi prostituált-szerepet tölt be, és Truman vagy a betelefonálók sem hányják azt a nyilvánvaló bűnét Christof szemére, hogy megfosztotta főszereplőjét a privát szférájától.
Fel sem merül, hogy milyen szintű meghasonlást okoz akár számára, akár a szülőként, barátként, feleségként színészkedő környezete számára az éjjel-nappal folytatott megfigyelés – a törésvonalak kizárólag a kiírt apák és szerelmek meta-fordulatai mentén bukkannak elő.
A Truman Show igazi zsenialitása abban rejlik, hogy kimondatlanul-észrevétlenül megjövendöli, abban semmi különös nincs, hogy emberek milliói önként adják fel a magánéletüket, hogy másik milliók számára közvetítsék azt, és még csak gonosz stúdiók és istenkomplexusos producerek sem kellenek, hogy folyamatos szereplésre kényszerítsék őket – megteszik ezt saját maguk. Nincs abban semmi riasztóan embertelen, hogy gondosan felállított kameraállványok és ringlightok kereszttüzében gyászolják szakításaikat, prezentálják spontán családi életüket tiktok-sztárok, csak az a lényeg, hogy lehetőleg mi írhassuk ki ebből a filmből apánkat, ne pedig valaki más.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
