A civilben szerkesztő-szövegíróként dolgozó Kelemen Luci első kötete, a Szivárványpitypang tizennyolc hosszabb-rövidebb – többnyire rövidebb – novellát kínál az olvasónak, melyek a borítón tarkálló pitypanghoz hasonlóan mindenféle árnyalatban pompáznak. A könyv elején olvasható ajánlás szerint ezekben az írásokban „jó elveszni” – de vajon tényleg így van? Nos, alapvetően tényleg megéri. A szerző világa bővelkedik kreatív ötletekben, de fel kell készülni némi melankóliára és jókora adag groteszkre. A novellák ugyanis inkább alaphelyzetükkel, mint cselekményükkel hagynak nyomot az emlékezetünkben. Kritika.
HIRDETÉS
Ha kategorizálni kellene a Szivárványpitypangot, könnyű, szinte megúszós eljárás lenne ráaggatni a weird címkét, hiszen a benne olvasható szövegek kellően furcsa eseményeket dokumentálnak, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Kelemen Luci novelláiból általában hiányzik az a fajta ráborzadás a valóságra, ami a weirdet megkülönböztethetővé teszi más irodalmi kifejezésmódoktól. Talán a mágikus realizmus és egy jókora adag kelet-európai abszurd egyvelegeként lehet behatárolni a kötetet. A hétköznapoktól való elrugaszkodottság, a rendhagyó perspektíva mindegyik novellából visszaköszön, és ezt gyakran kiegészíti az a fajta kisemberi szorongás, ami Gogol Az orrából és A köpönyegéből, no meg persze egy kicsit fantáziátlanabbul, de a szürke hétköznapjainkból lehet ismerős.
Amikor arról van szó, hogy a Szivárványpitypang novellái furcsa nézőpontokat közvetítenek, akkor nem kell messzebb menni, mint a kötetnyitó A kis vonatrablás.
Ez az írás nem a legjobban sikerült darab a könyvben, mert nem sok minden történik benne, és az alaphelyzete kivesz belőle minden súlyt, tétet. De éppen az alaphelyzet teszi kifejezetten emlékezetessé, nevezetesen az, hogy játékok között zajlik az egész, a szereplőket egy kisgyerek képzelete eleveníti meg. A novellában van potenciál, érdekes az elképzelés, amelyben az egész fiktív világot egyetlen szempillantás alatt meg tudja szüntetni az anya vacsorára hívó szava, de a szerző nem aknázza ki azokat a lehetőségeket, amelyek ott rejtőzhetnek egy ilyen többszörösen közvetített valóság ötletében.
Az első novella, ami jobban megragadja az olvasó figyelmét, az Eladni a Mennyországot. Ez a szöveg a mennyországgal és a pokollal kapcsolatos közkeletű hiedelmeinket nemcsak kiforgatja – ez a kiforgatás önmagában nem túl újszerű –, de egyfajta abszurd szatíraként kontrasztba állja a piaci kényszerek kisszerűségével. Szinte megindító, ahogy a novellában szereplő angyal próbálja a legkínosabb módokon eladni a Mennyországot, és mindeközben rendkívül érzékletesen rátelepszik az olvasóra az őt terhelő egzisztenciális szorongás. Ez a novella azért is érdemel külön említést, mert a kötetzáró Az introvertált kisördögben olvashatunk egy rövid visszautalást rá.
Az Eladni a Mennyországot nemcsak kijelöli a Gyémántpitypang sajátos hangulatvilágának egyik oldalát, de rá is cáfol a borítón látható mottóra, miszerint „Luci világában jó elveszni”. Valójában nem mindig jó, mert
miközben bármi megtörténhet a kötet novelláinak világában, a happy end egyáltalán nem garantált,
és az sem mindig magától értetődő, hogy az alagút végén, ahová a szerző óvatos, észrevétlen kezekkel beterel bennünket, feldereng a fény. Az Exklusávot olvasva minden okunk megvan rá, hogy aggódjunk az egzisztenciájában megrendült családapa miatt, aki bizonyítani akar a családjának és minőségi időt tölteni velük, ám ez a vágya egyre nagyobb túlzásokra sarkallja. A Legyen Ön is alkalmazott! fő cselekményszála mögül rejtett disztópia árnyai formálódnak, melyben az álláskeresés szórakoztatóipari látványosság, melyben a versenyzők nyerik a legkevesebbet. A Fagyis bácsi egy beteg gyerek nézőpontjába helyez bennünket, és bár a fogalmazásmód nagyon-nagyon visszafogott és közvetett, nem ok nélkül aggódhatunk, miért lesz egyre szomorúbb a címszereplő dala.
De ne legyünk egyoldalúak: a Szivárványpitypang egyes novelláinak világába nagyon is jólesik beleveszni. Mindenekelőtt maga a címadó írás ilyen, ami semmi más, csupán egy kedves kis történet arról, hogy a történetben kulcsszerepet játszó varázsdarázs megcsípi a kollektív tudatunkban oly elevenen élő tipikus, marcona, erőszakos iskolai fociedzőt, akiben a csípés hatására feléled a jóindulat. A novellában nem kell számítani semmiféle cinizmusra, maró gunyorosságra, egyszerűen egy szívmelengető olvasmány, ami annyit tesz, hogy „megfertőz” bennünket egy kevéske jóérzéssel – én nem is várunk el tőle ennél többet.
A Szivárványpitypang novellái akkor gyakorolnak igazán markáns benyomást az olvasóra, amikor a szürreális elemek a hétköznapokból jól ismert jelenségekkel keverednek.
A fentebb említett Eladni a Mennyországot már ebbe az irányba mutat, de A sors jegye az első írás, amelyikben ez az elem meghatározó. A novella a kamaszkori útkeresés és piti határsértések ismerős kihívásaitól – úgymint a helyünk megtalálása a világban és cigivásárlás 18 év alatt – az illuminátusok világmozgató titkain át a kényelmetlenül ismerős nepotizmusig vezető ívet rajzol fel. A nepotizmus nemcsak a cselekmény alakulása szempontjából fontos, hanem hozzátesz a történet komikus arculatához is: többnyire nem ez a fajta pitiánerség jut eszünkbe azokról az illuminátusokról, akikkel leginkább keményvonalas összeesküvés-elméletekben és misztikus bűnügyi történetekben találkozunk.
E vonal másik markáns képviselője a Financiális Hüpszike, amire tényleg nem lehet mást mondani: ez egy hamisítatlan, vegytiszta Gogol-novella, méghozzá kifejezetten jó értelemben – már amennyire bármi jó lehet abban az élethelyzetben, amit Gogol vesz tollhegyre. A kisemberi helyzet és kiszolgáltatottság az abszurditásig csúcsra van járatva, és ez a novella is kapott egy olyan végződést, ami egyszerre rejtélyes és aggasztó. A Financiális Hüpszike kétségkívül a kötet egyik fénypontja.
A Szivárványpitypang egyes szövegei olyanok, mintha valamilyen szólás vagy közhely szatírába hajló narratív illusztrációi lennének.
A Parasztlengő a Prezidómbant olvasva eszünkbe juthat Carl von Clausewitz elhíresült frázisa, miszerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel” – még akkor is, ha ebben a novellában a háború kiterjesztően, metaforikusan értendő. Valójában ugyanis nem háború zajlik benne, hanem egy olyan világot mutat be, amelyben a választási viták egy arénaviadal keretében mennek végbe. Szó szerint az történik, hogy a jelöltek egy arénában, közönség előtt mérik össze erejüket, és minden horog, minden parasztlengő mellé elkurjantanak egy-egy kampányszlogent gazdasági mutatókról, az oktatás fontosságáról, az egyén felelősségéről saját felemelkedésében, és hasonlókról. A novella kiforgatja azt a helyzetet, hogy átvitt értelemben a politikai versengés is egyfajta párbaj, sőt, az előbb idézett mondásnak megfelelően a „háború” sem túlzó jellemzés. A szerző kellemesen szórakoztató módon ragadta meg ennek a fajta mérkőzésnek a lényegét úgy, hogy egészen lehetetlen helyzetet írt le.
Hasonló okokból érdemel említést A cégvezető, aki nem tudott olvasni. Ebben az esetben a közismert frázis, amit a történet feldolgoz, már a címből kiderül: az iskola nem az életre tanít, ezért az előrejutáshoz a tanulásnál sokkal nagyobb szükség van talpraesettségre és józan észre. Mindannyian ismerjük ezt a közhelyet, és A cégvezető, aki nem tudott olvasni ezt is elviszi a végletekig, hiszen a címszereplő konkrétan a közoktatás által nyújtott legalapvetőbb képességgel, az olvasni tudással sem rendelkezik, ennek ellenére nagyotmondásával és a céges frázisok pufogtatásával ügyesen ellavírozgat a pénzemberek világában. A novella alaphelyzete némi túlzással egy kisarkított nedves álom mindenkinek, aki sérelmeket dédelget az oktatási rendszerrel szemben, és akit azóta is kínoz a kérdés, miért kell elolvasni a kötelezőket, vagy mire használjuk az életben a Pitagorasz-tételt.
A korábbiakból kitűnhetett, hogy a kötet nem ódzkodik a bölcsészkedéstől. A leghosszabb novella, a több mint 40 oldalas Az év bötűje kifejezetten erre alapszik. Középpontjában a nyelvészek klikkesedése és rivalizálása áll: Magyarország nyelvészei aszerint tömörülnek táborokba, hogy az ábécé melyik betűje mellett törnek lándzsát, és ötletszerűen cserélik le különböző szavak egy-egy betűjét az általuk kedveltre.
Az év bötűjében feldereng a nyelv ember által alkotottságának, mesterkéltségének kérdése, miközben a tudományos világ kicsinyes belső helyezkedéseit, furkálódásait is görbe tükörben mutatja be az olvasónak.
A novella témaválasztása és terjedelme nem válik előnyére: érthető módon nem igazán tudja felkelteni az érdeklődést, ehhez képest pedig aránytalanul hosszúnak ígérkezik. És ugyan az első rossz benyomásokat eloszlatja, de még a maga underground léptékével sem várható, hogy közönségkedvenccé válik.
Ezen a ponton szükséges említést tenni a Szivárványpitypang kevéssé erős oldaláról. A kötet címválasztása „színpompás”, amennyiben kifejezetten vizuális ingereket ébreszt bennünk, és a borító is pontosan azt ábrázolja, ami a címben olvasható – egy szertefoszló pitypangot, melynek a szivárvány minden színében tarkálló bóbitái szanaszét rebbennek. Ez a színesség jól tükrözi a szerző leleményességét, viszont a novellák cselekménye mégis sokszor fakónak hat. Hogy a kötetcím kifejezésmódjánál maradjunk:
a Szivárványpitypang novellái pasztellszínűek.
Mintha az emlékezetességet maga az ötlet szolgáltatná, ami egy kimagasló pillanatok nélküli történetben bontakozna ki előttünk. A borítót elnézve nem lenne meglepő, ha mindez szándékoltan lenne így; a kötet összességében meglehetősen tudatos alkotói koncepcióról tanúskodik. Viszont időnként az ötlet megfelelő kibontakoztatása elmarad, ami hiányérzetet hagy az olvasóban. Ezt mindenekelőtt a Halasztott halálok szenvedi meg, ami egy befejezetlen világban játszódik: az emberek nevei hiányosak, és a halottak időnként elfelejtenek időben meghalni, mert Isten elkóklerkedte a teremtés művét. Rengeteg lehetőséget tartogató koncepció, és nem is rossz, amit a szerző kihozott belőle, de valahogy nem „harap bele” úgy az elménkbe, ahogyan várnánk egy ilyen írástól. A korábban már emlegetett A kis vonatrablás szintén ebbe a körbe sorolható: a gyermeki képzeletet önmagában álló univerzummá emelő novella vitán felül kedves gondolatkísérlet, de ennél fajsúlyosabb olvasmányélményt nem tartogat.
Verdikt
A Szivárványpitypang sajátos írói fantázia terméke, amit már a borító színvilága és koncepciója is érzékletesen kifejez. A novellák nem hogy nem harsányak, de kifejezetten visszafogottak, ennek következtében cselekményük nem sok markáns fordulatot tartogat. Az alapötletek viszont annál ígéretesebbek, és a szerző valószínűleg tudatosan domborította ki ezt az oldalt. A kötet írásai gyakran rétegzettek, jókora adag töprengenivalót adnak az olvasónak, miközben a legkülönbözőbb társadalmi, vagy éppen lilaködös elméleti kérdésekre világítanak rá olykor markánsan szatirikus, abszurd éllel. Ezzel a szerző a régiónkban jól ismert érzésvilágot és irodalmi hagyományt elevenít fel. A Szivárványpitypang sajátos ízlésvilágot igényel, de a maga nevében igényes és érezhetően tudatos alkotás.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
