A Beef 2. évada olyan, mintha a Netflix saját Fehér Lótuszt akart volna

Az élet előrehaladtával pár dolog egyértelművé válik. Bármennyire is saját sorsának kovácsa az ember, ugyanúgy formálják a végzetet a körülmények is: a kérdés, hogy ki mit kezd azokkal a lapokkal, amiket kap. Ahogy a 2022-es (elsőre tréfás, majd elgondolkodtató) gazdasági Ig Nobel-díj győztes párosa bebizonyította: a szerencse, és nem a tehetség a siker kulcsa. Szerencse, hogy olyan helyre szülessünk; olyan családba és olyan közegbe, ami aztán egyengeti az utunkat. A munka fetisizációja egy príma kapitalista eszköz arra, hogy kidolgozzuk a belünket annak reményében, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét, de a valóság ennél azért kiábrándítóbb: rengetegen dolgoznak „keményen”, de vagyonuk vagy státuszuk ezt nem tükrözi. Fontos kitérni arra is, hogy a siker hajhászása egyfajta állandó elégedetlenséghez vezethet, ugyanis amink van valahogy sosem elég: ez pedig megnyilvánulhat a tőkétől a párkapcsolatokig, a hétköznapoktól az életutakig. Az antológiává avanzsált Beef második évada hasonló, a buddhizmussal is átitatott filozófiai kérdéseket boncolgat, valamennyire távolabbról értelmezve a címadó balhézást. Míg az első évad egy dübörgő hullámvasútként szemléltette egymásnak feszülő két karakterét, itt mikro- és makroagressziók sokaságával találkozhatunk.

Joshua (Oscar Isaac) és Lindsay (Carey Mulligan) egy közepesen jómódú pár. A férfi a kaliforniai Monte Vista Point Country Club menedzsere, ami egy stabil megélhetést biztosít nekik az ezzel járó státusszal együtt. A pár azonban boldogtalan, ugyanis sikereik eléréséért feláldozták személyes álmaikat. A nő egy jómódú családból jött, de vagyonát férje anyja ápolására kellett elkölteniük, és a hétköznapok mókuskereke mellett elfelejtették szem előtt tartani egykori céljaikat. Vitáik gyakran torkollnak keserű veszekedésekbe, és kívülről jelentéktelen dolgok szikrái izzítanak gigantikus tüzeket, leégetve a múlt hegeit. Pont egy ilyen vitának szemtanúja Austin (Charles Melton) és Ashley (Cailee Spaeny), egy fiatal jegyes pár, akik együtt dolgoznak a klubban. A duó főnökük ottfelejtett tárcáját vinnék vissza, amikor észlelik a felhevült veszekedést: látszólag egymás torkának esve, már-már a fizikalitásig fajul az incidens, amit ők lencsevégre is kapnak. Kihasználva az alkalmat pedig megpróbálják erősíteni pozícióikat és elindulni a kapitalista ranglétrán: Ashley egy egészségbiztosítással járó asszisztensi pozira váltja a videó törlését, míg Austin személyi edzői karrierjét kezdené építgetni. Josh és Lindsay azonban biztosak benne, hogy készültek másolatok, így saját terveket szőnek, mindez pedig elkezd lassan, de biztosan eszkalálódni. A szituációt tovább bonyolítja, hogy a klubba érkezik az új tulajdonos, Park (Youn Yuh-jung), egy koreai milliárdos. 

 Itt is kiemelném, hogy a Beef ezen évada merőben eltér elődjétől. Bármilyen koncepció is alakult ki bennünk az első évadról, itt valami egészen mással találkozunk: én néhol nem is teljesen értettem, hogy miért ezen a címen jelent meg. Majd egy harmadik évad segíthet abban, hogy körvonalazódjon precízebben, hogy mit is képvisel a Beef, de az eddigi két epizódcsomag között jelentős különbségek vannak. Míg az első évad karakterei bosszúhadjáratainak egyre őrültebb megnyilvánulásain keresztül vizsgálta a társadalmi rétegek közti ellentéteket, az ázsiai-amerikai létet és az amerikai dühkultúrát, addig az újban nehezebb körülhatárolni ezt. Az első epizód arra engedne következtetni, hogy a két pár fog egymásnak feszülni, de erre hamar rácáfol a történet. Helyette kisebb és nagyobb, látványos vagy felszín alatti mini-balhék alakulnak ki,

Josh és Lindsay hosszú éveket töltöttek együtt, és kisebb frusztrációik hatalmas keserűségben manifesztálódnak. A szúrós megjegyzések szinte meg sem kottyannak, miközben ki-ki próbál a maga módján megbékélni a helyzettel. Gyerekük nincs, így kutyájukat, Burberryt imádják rajongva. Álmodoznak egy saját szállodáról, de nincs meg a pénzük arra, hogy összerakják. Josh egykori zenészi ambícióit siratja, miközben stabilan sikkaszt a park pénzéből. Felületes „barátságot” ápol a vendégekkel, akik egy felmagasztalt kiszolgálóként tekintenek rá. Eközben Lindsa ya feleségek klubjával teniszezget, ahol egymást passzív-agresszívan dicsérve-lehúzva próbálják felsőbbrendűnek érezni magukat egymásnál. Férfiakkal chatel és próbál fiatalabb pasikat felszedni, miközben érzi: házassága egy centire van a végétől.

 Ezzel párhuzamosan Ashley és Austin pár éve vannak csak együtt, és rózsaszín ködben tervezgetik közös jövőjüket. A srác egy végtelenül alkalmazkodó személyiség, aki képtelen nem kiszolgálni másokat, így nehéz értelmezni, hogy ki is valójában. A lány betegesen fél attól, hogy elhagyják, így mintha tökéletesen kiegészítenék egymást, amíg a kétely be nem ékelődik. Ennek egyik formája Eunice (Seoyeon Jang), a tulajdonos asszisztensének és tolmácsának megjelenése: Austin ugyanis több szinten is vonzalmat érez iránta, nem kis részben koreai identitása miatt is. Emellett Ashley mindennél jobban és azonnal vágyik arra, hogy anya legyen, amire Austin még láthatóan nem áll készen. A sikkasztás és a videós zsarolás így folyamatosan keresztezik a két pár életét, akik egyre inkább csak taktikáznak, hogy hogyan jöjjenek ki a legjobban, miként lépjenek előre, és

Az első évad pörgését egy sokkal visszafogottabb ütem váltja, aminek a felétől bekúszik egy koreai dráma szál is, ami igen érdekes irányba viszi mind a narratívát, mind a hangulatot – és láthatjuk a zseniális Song Kang-hot Park férjeként és egy népszerű plasztikai sebészként! Ezek az elemek mintha kísérlet lettek volna arra, hogy az előző történet kaotikus energiáját belefűzzék ebbe a mérsékeltebb sztoriba, de ez a része szerintem balul sült el. Az elsőtől amúgy is eltérő epizódok identitását veszi így el, miközben felesleges „izgalmakat” csempész be egy elsősorban karakterközpontú sztoriba.

Ugyanis a jellemek, valamint a párkapcsolatok néhol kellemetlen boncolása a fő célja. Kellemetlen, mert nehéz nem felismerni benne olyan szituációkat, mintákat vagy konfliktushelyzeteket, amiket mi is átéltünk már korábbi vagy jelenlegi párkapcsolatunkban. Akár azt, hogy nem érezzük magunkat elégnek; vagy azt, hogy úgy érezzük, a másiktól nem kapjuk meg azt, amire vágynánk. A bizonytalanság, a kétely, a vitás szituációk kerülése, valamint a hézagok ebből fakadó szakadékká növése mind ismerősek. Ráadásul mindez az anyagias világ keresztmetszetén, ahol nem elég, hogy a másiknak és magunknak is megfeleljünk, de valamiből meg is kéne élni. Mindennek a csúcsán áll Park, a milliárdos, aki már olyannyira tranzakcionálisan tekint az emberi kapcsolatokra, hogy

A maga ironikus módján pedig a sorozat két párja egyfajta helycserére készül. Miközben a fiatalok a siker oltárán áldozzák be saját integritásukat, a problémáikkal való szembenézés helyett magukat erőszakolják abba a formába, ami lehetővé teszi a sikert; addig az idősek próbálnak valahogy kiszakadni abból, amibe hasonló módon pakolták magukat. Mindenki szembesül azonban azzal az árral, amit az élet és a körülmények jelentenek, és fel kell tenniük a kérdést: mikor és mibe törődnek bele, és van-e egyáltalán értelme küzdeni.

A történet lassabb, a karakterelemzések elvontabbak, de talán pont ez teszi egyedivé. Emiatt is volt zavaros a krimi-szál, ami amolyan „kötelező izgalomként” robban a képernyőre. A sztori káoszát azonban elképesztően árnyalttá teszik a fantasztikus színészi játékok. Mindenki, de főleg a négy főszereplő remekül adja át karakterét. Ez azért is fontos, mert elsőre azért nem túl szimpatikusak, a játékuknak köszönhetően azonban tragikomikus egyénekké válnak, akikkel akarva-akaratlanul is együtt tudunk érezni. Lehet, hogy ez az empátia nem kíséri végig a sorozatot, de egy-egy ponton nagyon be tud találni. Lee Sung Jin alkotó írása is sokat tesz ehhez,

Mulligan brit arisztokratája fennhordja az orrát, lekezel másokat, de egyértelmű, hogy mélyen bántja a helyzet, amibe került, és meglátja kicsit magát Ashley-ben. Spaeny Ashley-je pedig bájos és aranyos, de amint bizonytalannak érzi Austin elköteleződését, át-átüt a kicsinyesség. Charles Melton Austinja non-stop ki akar mindenkit szolgálni, és szinte megszűnik a mindenkinek megfelelni vágyó perszónája mögött. Talán Oscar Isaac Josh-sa a legőszintébb, aki tisztában van azzal, hogy ha nappal a gazdagok seggnyalója is, időnként legalább önmaga lehet.

Azt viszont sajnáltam, hogy az első évad jellegzetes ázsiai-amerikaiságát egy általánosabb USA-kritika váltotta. Itt is jelennek meg kérdések a bevándorlásról és a kulturális identitásról (vagy annak hiányáról), de marginálisan. Nagyobb fókuszt kap a vagyon és a társadalmi hierarchia, valamint az, hogy a folytonos törtetés milyen interperszonális hatásokat válthat ki. Hogy az „annyi legyen, amennyi most van” mentalitás hiánya miként vezethet feszültséghez, és hogy

Egyértelmű, hogy hatással volt rám a Beef, és tetszett is. Néha azonban azt éreztem, hogy a Netflix próbált egy saját Fehér Lótuszt csinálni. Persze lehet, hogy én értelmeztem félre az első évad sajátosságait, és Lee Sung Jin a balhézás különböző formáit fogja innentől bemutatni. Mindenesetre sokszor úgy éreztem, hogy ez egy másik sorozat más főbb tematikákkal. Annak pazar, csak akárhányszor megláttam a címet, valahogy hiányérzetem volt. Ezzel együtt is azonban a Balhé egy gyakran a legjobb értelemben véve kényelmetlen tükör arra, amiben élünk: hogy miket teszünk egymással, miket teszünk egymásért, mit adunk fel, milyen kompromisszumokat kötünk, és miként bánunk azokkal, akiket utálunk – és ami még megdöbbentőbb, azokkal, akiket szeretünk.