Sorozat

A Balhé egy marha jól összetett sorozat arról, hogy miért húzod fel magad és másokat

A Balhé egy átgondolt, baromira szórakoztató sorozat jól megírt karakterekkel és történettel arról, hogy mi lakozik mélyen bennünk, és milyen formában nyilvánulhat meg.

Az empátia egy különleges érzés. Együtt tudunk érezni valakivel, akár tapasztalatból, akár a képzelet erejének segítségével. Az empátia az egyik fő oka, amiért a történetek működnek, függetlenül attól, hogy milyen műfajúak, hogy a Földön vagy az űrben, hogy a múltban, a jövőben vagy a jelenben játszódnak. Az a képesség, hogy megértsük, mások min mennek keresztül, egy ajándék. Vannak azonban szituációk, amikor ez nem megy. Sőt, a legtöbb hétköznapi szituációban erőfeszítés elérni ezt az állapotot. Elvégre ki tud empatikus lenni, ha bunkó vele egy vendég vagy eladó? Ki tud empatikus lenni, ha valami idióta kérdéssel hívják fel sokadjára? Ki tud empatikus lenni, ha valami vezetésre képtelen balf*sz felk*rja az agyát az úton? Ilyenkor pedig ki a f*sz próbálja magát belehelyezni a másik helyzetébe? Elvégre hol érdekel, ha nehéz napja volt a másiknak – nekem is az.

És igazából ez a kulcs, amire mesterien világít rá a Netflix Balhé című limitált sorozata.

„Hőseink” – erősen idézőjelben – Danny (Steven Yeun) és Amy (Ali Wong) egy átlagosnak tűnő napon akadnak össze egy üzlet parkolójában: a férfi kitolatna, amikor a nő pont arra megy; elkezdenek egymásra dudálni; Amy bemutat; Danny utána ered – és egy közúti ámokfutás kerekedik közöttük. A szituáció pedig tovább eszkalálódik, ahogy egymás hergelése és a bosszú mindenféle apróbb és nagyobb tettei komolyabb és súlyosabb formát öltenek. A sorozat körbejárja életüket, és megmutatja, hogy mi vezetett idáig, és

mi az, ami miatt egyáltalán ennyire eszkalálódhatnak a történések.

Danny koreai bevándorlók gyereke. Ezermesternek vallja magát, saját karbantartói vállalkozása van, de egyszerűen nem akar számára megvalósulni az amerikai álom. Együtt él öccsével, Paullal (Young Mazino), aki „életnegyedi” válságát videojátékozással, gyúrással és kriptózással próbálja enyhíteni. Szüleik az „anyaországban” vannak, miután elvesztették moteljüket, így Danny álma, hogy vegyen egy házat a szülőknek, ami készen várja őket visszaköltözésükkor. Bármihez is nyúl azonban, egyszerűen nem jön össze, és gyakran magának sem vallja be, hogy a szerencse mellett ő is okolható. Yeun fantasztikusan kelti életre a karakterét, kiválóan adva át azt a depresszióközeli állapotot, amit az önámítás csúcsrapörgetésével épp, hogy el tud időnként kerülni, míg máskor kegyetlenül telepszik rá. Danny magának állít fel szabályokat, és csak azért ragaszkodik a hagyományokhoz, hogy valamire foghassa azt, miért nem tud igazán kitörni helyzetéből.

Vele szemben Amynek – látszólag – mindene megvan. Kisvállalkozóként felépítette otthonát családjának, és épp most adná el növényárus bizniszét egy nagyvállalatnak. Rengeteget dolgozott azért, hogy idáig jusson, és abban bízik, hogy végre kislányával töltheti a hétköznapokat a gürizés és teperés helyett. Ehhez azonban jól kell teljesítenie, amit családi háttere nem könnyít meg: szüleivel alig beszél; férje, George (Joseph Lee) egy sikeres művész sarja, de maga sem az alkotásban, sem a pénzkeresésben nem jeleskedik; anyósa, Fumi (Patti Yasutake) pedig aránytalanul sokat szól bele életükbe. A jövő múlik ezen az alkun, Amy pedig úgy érzi, hogy nem kap elég támogatást, ami frusztrálttá teszi. Ezen kívül pedig teljesen más a mentalitása, mint a környezetében lévőké, és ki kell békülnie a tudattal, hogy az ambíció olyan személyiséggé formálta, amit nem biztos, hogy el tudnának fogadni szerettei. Wong remekül testesíti meg a karakterében lévő kettősséget, és pazarul jön át, hogy a felszíni kiegyensúlyozottság alatt milyen belső viszály és évődés van. A két főszereplő pedig frenetikusan épít egymás játékára.

Danny és Amy ugyanis elképesztően felb*ssza magát a másik viselkedésén, és a folytonos balhézás ezt tovább rontja. Egymást csupán saját világszemléletükön keresztül látják: a nő szerint a férfi egy semmirekellő, életképtelen barom; Danny pedig egy újgazdag, önelégült spinét lát benne. A Balhé pedig azért fantasztikus, mert kiválóan árnyalja ezt az egész konfliktust. Nézőként épp szimpatizálnánk valamelyikükkel, amikor egy igazán genyó húzással elveszíti a bizalmunkat. Ez persze őt nem érdekli: nem nekünk alakít, hanem saját egóját és igazságérzetét pátyolgatja, valamint lehetőséget lát élete javítására a másik kárára. A sorozat pont ezért elképesztően empatikus, és nagyon komoly mélységekig lehatol, hogy feltárja a karakterek pszichéjét. Elvégre senki nem magától lesz ilyen.

Minden más karakter is remekül van felépítve. George, Amy férje nem túl asszertív, elhunyt apja árnyékában próbál alkotni, de végtelenül szereti családját, és igyekszik – sokszor már-már frusztrálóan – mindenben a pozitívat meglátni. Derűs életszemlélete képtelen feldolgozni az Amy lelkében rejlő sötétséget, elvégre az ő pohara mindig, örökre félig tele van – a sármos, szimpatikus, ártatlan tekintetű Lee pedig tökéletes választás volt a szerepre. Szöges ellentéte Isaac (David Choe), Danny tenyérbemászó, „én megmondom a tutit” unokatestvére, aki túlzott határozottságával tud másokat berángatni simlis ötleteibe. Choe szuperül adja elő az irritáló, folyton hangos karaktert, akinek azért a család is fontos, meg persze az elismerés. Mazino pedig remek Paulként, aki már képtelen felnézni bátyjára, de a saját útját sem igen találja: de érzi, hogy bármi is legyen, más irányt kell képviselnie.

A Balhé a dráma és a (gyakran már életszerűtlen, kissé abszurd, de ugyanúgy szuper) humor között egyensúlyozva tárgyalja korunk nagy kérdéseit. Az egzisztenciális, „egyáltalán mit keresünk ebben az univerzumban?” kérdéskörtől a hétköznapi „most miből élünk meg?” gyötrő enigmájáig. Gyönyörűen szövi bele a középkorú és fiatal generációk dilemmáit, anélkül, hogy ítélkezne felettük. Amytől hangzik el az egyik kulcsmondat:

„Utálok úgy tenni, mintha nem utálnék dolgokat”

Ez pedig szinte minden karakterre igaz. Mindenki annyira el van foglalva azzal, hogy megfeleljen valós vagy vélt elvárásoknak, és annak, hogy ideális létet közvetítsen magáról, hogy ebbe belekeseredik. Ez a világ, a társadalom és az élet iránti keserűség pedig egymás manipulálásában, gyötrésében, b*szogatásában manifesztálódik. Előkerülnek generációs és gyerekkori traumák, érintve a bevándorló családok helyzetét és a hagyományok szerepét, valamint az egyre kiszámíthatatlanabb valóságot, ami mintha pillanatok alatt rántaná ki alólunk a talajt. Hiába a spektrum két teljesen túlsó végén álló figurával van dolgunk, legbensőbb félelmeik és frusztrációik okai meglepően közel állnak egymáshoz. 

A fentiek mellett a sorozat erőssége, hogy hasonlóan jól közelíti meg többi karakterét. Több feszkó is kialakul több szálon – nevezzük minibalhéknak ezeket –, amik a legtöbb esetben hasonlóan szuperül vannak felépítve. A széria egyik szépsége, hogy felfedezzük ezeket, így véletlenül sem lőném el őket, csak kiemelném, hogy minden színész mélységgel ruházza fel alanyát, és telitalálat választás volt. Pont akkor gyengébb kicsit a sorozat, amikor papírvékony, túlegyszerűsített, komikus jellemekkel hadonászik. Pedig a humora elképesztően jó, és a szituációk abszurditása gyakran csak hatékonyabbá teszi az egészet – emiatt is furcsa, hogy ilyen „jellemtelen jellemekkel” próbálta fűszerezni magát.

Lee Sung Jin alkotó és rendező, valamint Jake Schreier és Hikari rendezők elképesztő nüansszal közelítik meg a jeleneteket, jelentőséggel töltve meg a kb. 40 perces epizódokat. Minden okkal történik, akár a cselekményről, akár a központi üzenetről van szó, és kiválóan építi a karakterek és események izgalmasan ördögi hálóját. Az írók is hasonlóan jó munkát végeztek, akár a vicces képsorokkal, akár drámai momentumokkal van dolgunk: kiválóan nyúltak a generációk lelkének mélyére, és rántották onnan fel azokat a frusztrációkat, amik jellemzik őket. A hab a tortán pedig az intróval egybekötött nyers, zsigeri nyitókártyák prezentálása, amitől már az elején közli velünk a sorozat: „bármit is fogsz látni, tudd, hogy durvább lesz, és többről szól, mint ami zajlik”. Érdekesség, hogy ezeket az Isaacet játszó Choe hozta létre.

A Balhé egy brutálisan jó történet, remek alakításokkal, szuper írással és rendezéssel, és mély, átgondolt üzenettel. Szól a jelenről, a múltról, és persze a jövőről is.

Könnyű vele azonosulni, mert mindenki volt már hasonló szituációban, és valószínűleg lesz is.

Hiába abszurd néha, pont ez erősíti fel mondanivalóját, és világít rá az emberi lét tragédiáira: az pedig rajtunk múlik, hogy miként viszonyulunk ehhez. Egyszerre vicces és megható, szórakoztató és irritáló, és mindennek az ideális balansza, ami elejétől végéig szinte abbahagyhatatlan. Szövevényessége előnyére válik, és kreatívan játszik a nézői elvárásokkal. Előtérbe helyezi az empátiát, de mindezt úgy, hogy ne nyálas legyen, hanem gyomorbavágóan velős. A szituáció tragédiája pedig az, hogy az életben valószínűleg – ilyen helyzetben – nem fogunk empatikusak lenni, és az első pár „k*rva anyád” után eszünkbe se jut (megint), hogy vajon hogy jutott idáig a másik.

9 /10 Anyád!-raptor

Balhé

Beef

amerikai dráma-vígjáték sorozat
10 epizód
Premier: 2023. április 6.
Showrunner: Lee Sung Jin
Csatorna: Netflix

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

Gyerekkorom óta a videojátékok és filmek minden aspektusa a szenvedélyem, műfajtól és stílustól függetlenül. Hamar rájöttem, hogy érdekel, mi van a felszín alatt, és az írás remek módja annak, hogy a felszínre hozzam - elsősorban magamnak, de szívesen osztom meg másokkal is.
×