A 2025 nyarán nagy sikert arató 28 évvel később közvetlen folytatása már meg is érkezett a mozikba, és nemcsak egyszerűen viszi tovább Spike történetét, de új szintre is emeli azt.
HIRDETÉS
Szürreális belegondolni, hogy 17 év után ismét a köztudatba került a 28 nappal később legújabb, régóta tervezett folytatásával, a 28 évvel később-bel, ami a maga morbid módján egy zombis poszt-apokalipszisbe szőtt egy megható felnőttéválást, plusz egy igen aktuális Egyesült Királyság-elemzést – amiről bővebben kritikámban írtam. A nagy visszatérést azonban trilógiának szánta Danny Boyle rendező és Alex Garland író, így már kapásból együtt forgatták le a filmet folytatásával, a frissen debütáló 28 évvel később: A csontemplommal (amit a siker függvényében követhet majd a harmadik fejezet). Ezúttal Nia DaCosta, a príma modern Kampókéz és a botladozó Marvelek rendezője ült a direktori székbe.
A kritika spoilereket tartalmaz az első részből, ugyanis a film annak közvetlen folytatása!
A sztori szinte közvetlenül az előző rész után veszi fel a fonalat. Spike (Alfie Williams) elhatározta, hogy egyedül fedezi fel a világot, hátrahagyva apját és közösségüket – akik egyáltalán nem szerepelnek már ebben a filmben. Összeakad azonban a Jimmyk társaságával, akik egy sátánista szekta, élükön Sir Lord Jimmyvel (Jack O’Connell), az eredeti zombikitörés egyik túlélőjével, akinek a történetét a 28 évvel később intrójában ismerhettük meg. A lelkész fia igen torz módon fejlődött az elmúlt időszakban, meggyőzve magát arról, hogy ő az Ördög fia, és maga köré szervezve a többi Jimmyt – köztük Jimmy Inkkelt (Erin Kellyman), aki valamennyire a szárnya alá veszi Spike-ot. A csapat sátán nevében járja a vidéket, kínozva és gyilkolva hódolva vezérük „apja” előtt. A brigád jimmysége a hírhedt, elismert és közkedvelt médiaszemélyiségről, Jimmy Saville-ból merít, akinek
a halála után derült fény szexuális bűntetteire, teljesen szétzúzva hagyatékát és megítélését.
Ebben az idővonalban azonban erre egyáltalán nem került sor, így kellően ironikus, hogy a csapat egyik fő ihlete pont ő – valamint a Teletabik –, ami mind egyfajta időlenyomatként szolgál arról, amikor a kulturális fejlődés klasszikus értelemben véve megállt a szigeten. Nos, Spike – akinek története a fejlődésről, a változásról, a világ értékeinek megismeréséről szólt –, most rossz bagázsba keveredik. Túszként cipelik magukkal, miközben próbálják rákényszeríteni, hogy vegyen részt az atrocitásaikban.
Ezzel párhuzamosan Dr. Ian Kelson (Ralph Fiennes) tovább ügyködik címadó csonttemplomának építésén. A doki az élet természetes részeként tekint a fertőzöttekre, a halottak megtisztított csontjaiból pedig emlékművet épít: különcsége azonban őrült, már-már meseszerű figurává tette a környező túlélők számára. Kelsont tevékenységei során összehozza a sors Samsonnal (Chi Lewis-Parry), a fertőzöttek masszív „alfa-hímjével”, aki szintén kergette a csapatot az előző részben. Itt azonban Kelson mintha az értelem megmaradt szikráját vélné felfedezni a morfiummal elkábított gigászban, és kettejük között egy egyszerre komikus és bájos barátságszerűség alakul ki. A jó doktor talán kevésbé érzi magát magányosnak, míg Samson ösztönszerű dühe csillapodhat. A két szál pedig párhuzamosan fut, elkerülhetetlenül közeledve egymás felé,
még ha eleinte nem is tudjuk, miként.
A végeredmény pedig egy elképesztően izgalmas, mély, elgondolkodtató és kellőképpen szörnyű film. Felületi szintjén kegyetlen és brutális, igen nyersen és véresen mutatja be , hogy mit művel a Jimmyk klánja. Jack O’Connell fenomenálisan alakítja a mesteri manipulátort, aki ugyanannyira leli örömét a kegyetlenkedésben, mint a mások feletti dominanciában. Ralph Fiennes pedig továbbra is fantasztikusan hozza az empatikus racionalistát, aki megőrizte emberségét a kialakult káoszban. Kicsit sajnáltam, hogy Spike karaktere valamennyire háttérbe szorult, de a narratíva szempontjából indokolt: elvégre az ilyen jellegű csoportok lényege, hogy elnyomják az individualitást és erősítsék a falkaszellemet. Alfie Williams – ahogy a többiek is – továbbra is remekül alakít azonban, és ennek is köszönhető, hogy mennyire együtt tudunk érezni vele, miközben próbálja magát meghúzni a túlélés érdekében.
Egy kicsit mélyebbre tekintve pedig egy igen erős korkép köszön vissza. A Jimmyk oldala a szélsőségesség, az a szektaszerű gondolkodás, ami olyannyira jellemzi itthon és a teljes világon a közéletet. Amikor az Egyesült Államokban fényes nappal végeznek ki álarcos állami ügynökök egy férfit az utcán, csak napokkal azután, hogy egy nő esett a bevándorlásért felelős ICE áldozatául, nehéz nem egy csak önös érdekeket szolgáló, kegyetlen szektaként tekinteni a hatalomra. Amikor a magyar állam bántalmazott gyerekeket és régóta hűséges szövetségeseket egyaránt beáldoz a hatalom oltárán, nehéz nem az ördög jól olajozott gépezetére gondolnunk. A tudományba vetett hit megrendülése, az erőszakkultusz felemelkedése, a nonstop megtévesztés és az orwelli duplagondol elterjedése tökéletesen valósul meg a Jimmyknél,
akik csupán azért teszik ezt, mert megtehetik.
Szemben a vérontással és a brutalitással pedig végigkísérhetjük A csonttemplomban a racionalizmust és empátiát, a kritikus gondolkodást és a szkepticizmust, amit a világ ismerete és közös érdekeink előremozdítása motivál. A doktor nem kiirtandó gonoszként tekint Samsonra és a fertőzöttekre, és nem is retteg tőlük. A békés egymás melletti megélésen túl egyfajta embertörténeti fázist lát bennük: a fejlődés nem tradicionális értelmezésében. Legyenek vadállatok vagy beteg egyének, vérszomjuk ösztönszerű, szemben azokkal, akik élvezetből ölnek. A 28 évvel később: A csonttemplom pedig ezeknek a megközelítéseknek az ütköztetése, ezen gondolatok lecsupaszítása és beleépítése fő karaktereibe – azt pedig nem fogom elárulni, hogy melyik győzelme mellett köteleződik el.
A két film pedig együtt ad egy elképesztően izgalmas és mély mondanivalójú egészt, amik valóságunk más-más, de szorosan összefonódó elemeire világítanak rá. Óriási belegondolni, hogy a 28 nappal később ismét egy releváns filmszéria, és alig várom, hogy legyen belőle harmadik rész. A 28 évvel későbbhöz hasonlóan pedig a 28 évvel később: A csonttemplom is merőben eltér a klasszikus zombis történetektől, és – már csak folytatás jellege miatt – ha nem is hat annyira üdének, mer kísérletezni és játszani ezzel az állatiasan emberi, emberien állati világgal. Plusz, az Iron Maiden „The Number of the Beast” című klasszikusának egyik legvagányabb alkalmazása és értelmezése szerepel a filmben, ami már önmagában plusz pont. Ha bírtad az előző epizódot, ebben sem fogsz csalódni, maximum csalódottan konstatálni, miután végeztél: a valódi világunkban már rég a Jimmyk kezében a hatalom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
