HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

Rémisztő híre-neve fennmarad örökre: Kampókéz

Az 1992-es Kampókéz csiszolatlan horror-gyémánt, ami még azelőtt volt afro-amerikaiakat középpontba helyező társadalomkritika, hogy a black-noir kategória kinőtte volna magát. A 2021-es folytatásában pedig kiteljesedik és egyértelművé válik a legenda. Kampókéz kritika.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A 2010-es évekre érett meg a horror műfaja arra, hogy kinőhesse magát a black-noir kategória, amelyben fekete alkotók mesélnek nem csak színes bőrű közönségnek, de saját történelmükről és kollektív tudatukról. Az ezredforduló előtt elvétve akadt olyan alkotás, ami komolyan vette volna önmagát, üzenetét és célját; hogy szimbólumokon keresztül meséljen a színesbőrűeket ért megkülönböztetésekről. Sőt, a blaxploitation filmek, más -ploitation darabokhoz hasonlóan kihasználták, tokenizálták a fekete karaktereket. Létezik viszont egy slasher, ami úttörőként helyezte a színesbőrűek problémáit a horrorelemek közé, szimbolólumrendszerét pszichológiai kontextusba, és teremtette meg a zsáner első ikonikus, fekete antihősét, Kampókezet.

Méltósággal kullognak Ők Jordan Peele után

HIRDETÉS

Bernard Rose rendhagyó rendezése, Clive Barker “The Forbidden” novelláját dolgozta fel és alakította át, felhasználva a városi legendák népmesei jellegét, miszerint ezek a történetek a kollektív tudat lenyomatai, mesélésükkel megidézzük a múltat, de megteremtjük a jövőt, mert minden mesemondó hozzátold vagy éppen elvesz valamit, hogy saját személyiségét, világról alkotott képét is beleszője. A Kampókéz egyszerre szólt Chicago színesbőrű lakosainak gettósításáról, a nyomornegyedek dzsentrifikációjáról, rendőri túlkapásokról a feketékkel szemben (és a hatósági segítség elmaradásáról). Valamint egy nő kálváriájáról, aki egyre mélyebbre süllyedt depressziójában és megszállottságában, hogy végül ő alkossa újra a legendát, és váljon eggyé vele.

Két, a történetet klasszikus slasherré “degradáló”, minőségben elsőhöz mérten színvonaltalan folytatás után a 2021-es Kampókezet, az első rész közvetlen folytatását Jordan Peele vette szárnyai alá. A kortárs black-noir elsőszámú alkotója ezúttal producerként vett részt a munkálatokban, a direktori feladatokat pedig a Marvel feltörekvő rendezőnője, Nia DaCosta látta el. Már a készítők munkássága alapján is sejthető volt, ami végül beigazolódott: Kampókéz legendáját minden sallangtól megtisztították, a slasher műfaji jegyeit – amelyek a régi folytatásra voltak inkább igazak – elhajították, hogy Bernard Rose filmjéhez hasonlóan pszichológiai horror legyen a társadalmi kritika kontextusa. Illetve, hogy a történet ezúttal egyértelműen a feketék kollektív tudatának megjelenítése legyen, nem csak színes bőrű közönség számára. Helen Lyle szerves része volt a történetnek, de Kampókéz a feketék első számú horrorikonja, ideje volt, hogy kizárólag rójuk szóljon a legenda.

Lovecraft Countryra kitehetjük az ötletektől megtelt táblát

Évtizedekkel a Cabrini Green-i örömtűz után járunk, Chicagoban, ahol a festőművész Anthony McCoy (Yahya Abdul-Mateen II) él barátnőjével, a művészeti galéria igazgatóval, Briannával (Teyonah Parris). Miután a nő testvére elmeséli Helen Lyle és a Kampókéz hátborzongató legendáját, Anthony Cabrini Greenbe megy, hogy ott találja meg az inspirációt. Minél több emberrel ismerkedik meg, annál inkább elmerül a nyomortelep történelmében, míg megszállottjává nem válik a legendának. Ahhoz, hogy megértse, mit is jelent Kampókéz alakja, saját múltját is fel kell derítenie.

A Kampókéz egyik központi eleme az amerikanizáció. Mivel egy városi legendáról szól, ami a népmeséhez hasonlóan orális műfaj, így folyamatosan változik, érdemes megvizsgálni, miként alakult a helyszínhez kötött témaválasztása. Clive Barker novellájának színtere Liverpool, ahol a nyomornegyedek és a kirekesztés a központi téma. Bernard Rose pedig olyannyira meg volt döbbenve a Chicago-i előítéleteken, hogy ide helyezte át filmje központját. Az előkészületek alatt fedezte fel a valódi Cabrini Green önkormányzati lakónegyedet, ahol a lakosok nagyrésze színesbőrű, a bűnözés pedig mindennapos, a lakások kivitelezése pedig hírhedten szegényes. A mesterségesen létrehozott gettó luxus öröklakásokkal van körbevéve, ezért közvetlenül érintkeznek a telepek lakói. Több más, létező városi legenda mellett valós gyilkosság is inspirálta a filmet, ami szintén a nyomorult életkörülményekhez köthető. Ruthie Mae McCoyt 1987-ben gyilkolták meg, miután a tettes át tudott mászni a lakásába a fürdőszobaszekrény tükrén keresztül. (Az elválasztó falakba lyukat vágtak a tükrös szekrénynek, így át lehet mászni egyik lakásból a másikba.) Emellett, míg a forrásműben nem derül ki a mumus eredettörténete, Rose filmjében a címszereplőt életre keltő Tony Todd állt elő Daniel Robitaille hátterével.

Nia DaCosta filmje szintén Chicagoban játszódik, nagyrészt Cabrini Greenben, ami a dzsentrifikáció miatt már csak pár sorházból áll. A nyomornegyed paneljait ledózerolták, egy kis részen sorházakat építettek a helyükre, de a területet a környék luxuslakásainak kibővítésére használták. Az egykori gettó helyén most feltörekvő fiatalok, művészek és egyetemisták élnek. A történet tehát a kezdettől elválaszthatatlan volt az amerikai színesbőrűeket ért megkülönböztetéstől, az őket érő rendőri túlkapásoktól és a nyomornegyedek problémáinak szőnyeg alá seprésétől. DaCosta mindezt sallangmentesen használja fel, hogy beépítse a Kampókéz legendájába, ezzel egyértelművé tegye, miért is létezik ez a mumus és mit jelent az alakja.

Ennek bemutatásához először kibővítette Kampókéz mibenlétét. Anthony nem csak Helen történetét ismeri meg, hanem Sherman Fields-ét. Fields-et a 70-es években verte halálra egy csapat rendőr, miután azt hitték, ő a notórius gyerek-gyilkos, aki preparált édességeket osztogat a kicsiknek. DaCosta filmjének legerősebb motívuma abban rejlik, hogy Kampókéz nem egy lélek, hanem a fekete közösség kollektív entitása, ami minden egyes áldozat után átalakul, hogy a célja is megváltozzon annak függvényében, hogyan lelte a halálát. Így válik bosszúszomjas kísértetté a rendőri túlkapás következtében meggyilkolt Fields vagy a Cabrini Greeni lakosokat rettegésben tartó, meglincselt Daniel Robitaille. DaCosta ügyesen keveri a fiktív és valóságos elemeket, hangsúlyozva a városi legendák születésének körülményeit, különböző módokon használja fel a mese szimbólumait, amelyek mind megjelennek más és más aspektusban, így a kampó, a méhkaptár, a méz vagy maguk a méhek képében

Emellett tisztelettel adózik mind Barker novellája, mind Rose filmje előtt. Fogja a Kampókéz legendáiumát és az eddig kevésbé használt elemeket bővíti ki, így nyer értelmet a preparált édesség, a “Sweets to the Sweet” mantra vagy jelenik meg a novellabeli mumus a klasszikus Kampókéz ábrázolás mellett. Meglepően artikulált és pozicionált az új film üzenete: Kampókéz a bosszú angyala, aki tort ül azok felett, akik fájdalmat okoznak közössége tagjainak, de ahhoz, hogy saját legendáját életben tartsa, ki is választ a közösségből egy-egy örököst. Az egyértelmű társadalomkritika mellett DaCosta figyelt arra, ne legyen polarizált a karakterek bemutatása, ehhez pedig Helen Lyle karaktere és öröksége volt az eszköz. Természetesen az ő meséje is változott az évek múlásával, a kollektíva úgy emlékszik rá, mint mániákusra, de a film előrehaladtával ő leválik a címszereplőről és mintegy védőszentjévé válik a valaha volt Cabrini Green-i nyomornegyednek.

Miután a folytatás is inkább pszichológiai horror, megvalósítása is ehhez igazodik. Kampókéz azon interpretációja, aki a legtöbb játékidőt kapja sokkal rémisztőbb, mint az 1992-es eredetiből megismert. Szerencsére abszolút sokkhatás mentes a film, végig suspense-eszközökkel dolgoznak. Közhelymentesen és jump scare-ek nélkül használják ki teljes mértékben és váratlan szimbolikával a tükrök nyújtotta lehetőségeket. Az operatőri munka is folyamatosan játszadozik a helyszínek stilizálásával; például Cabrini Green luxusingatlanjai változnak a kamera mozgásával párhuzamosan méhkaptárrá, az ecsetvonások pedig vérnyomokká a gyilkossági tetthelyeken. A lore bővítést és legenda-mesélést pedig rendkívül hangulatos papírmasé-színházzal oldották meg. Technikai kivitelezésben egyetlen hiba róható fel, hogy alig – csak a papír-színház alatt – csendül fel Philip Glass klasszikus zenéje, ami ikonikussá vált az évtizedek alatt. Az új szerzemények bár illeszkednek a film atmoszférájához, közel sem olyan kiemelkedőek, mint az eredeti téma.

Ahogyan sajnos negatívumokhoz tartoznak a főszereplők is. Yahya Abdul-Mateen II közel sem olyan karizmatikus, mint Tony Todd, de elméjének elborulása is túlságosan gyors ahhoz, hogy ő érte lehessen szorítani, maga a Kampókéz átok/jelenség izgalmasabb az ő karakterénél. Ahogyan nincs meg közte és Teyonah Parris között a kémia, ami hitelt adna későbbi döntéseiknek. Az eredeti filmben is hangsúlyos volt a szerelmi szál – csak más aspektusból -, ahogyan ezúttal is, csak sokkal erőtlenebb.

Összességében viszont kijelenthető, hogy jobb helyen nem is lehetett volna a Kampókéz legendárium, mint Jordan Peele szárnyai alatt. Nem felújítás, hanem folytatás, ami ahelyett, hogy újramesélné önmagát, felhasználja az eddig kevésbé használt elemeket, hogy tartalommal töltse fel azokat. Emellett egyértelműen artikulált az üzenete, karakterei pedig pozicionáltak. Az eddigi legdirektebb black-noir horror, ami nagyon jól áll ennek a történetnek. Kampókéz legendája átalakult és tovább él, hogy egy új generáció ismerhesse meg.

8 /10 raptor kampóval

Kampókéz

Candyman

horror
Játékidő: 91 perc
Premier: 2021. augusztus 26.
Rendező: Nia DaCosta