Richard Thomas első magyarra fordított regénye, a Megtestesült már a borítója alapján is impozáns weird/horror élményt ígér. A könyv rendelkezik a megfelelő stílusjegyekkel, viszont a végére átfordul egyfajta szimbolikus tanmesébe. A maga nemében tehát rendhagyó, de ez nem teszi kevésbé érdekes olvasnivalóvá, amit a regény hármas nézőpontú tagolása is szavatol, jóllehet, a szerző homályban hagyott néhány olyan dolgot, amit nem kellett volna. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Richard Thomas amerikai szerző szövegeit kezdetektől fogva kifejezetten a weird hangvétel jellemzi, aminek az okán Shirley Jackson- és Bram Stoker-díjakra, azaz a horror és az azzal rokon „sötét” zsánerek magas szintű elismeréseire is jelölték – érdekesség, hogy utóbbira jelölték Veres Attilát is. A Megtestesült Thomas negyedik regénye, mely eredeti nyelven 2024-ben jelent meg, vagyis jelen állás szerint ez a legutolsó önálló műve. Érdekesség, hogy az előző három regénye is hasonlóan velős, lényegretörő, egyszavas címet kapott. Nem kevésbé érdekes, hogy kései munkásságát – amibe tehát a tárgyi könyv is beletartozik – pozitívabb, derűlátóbb érzésvilág járja át, olyannyira, hogy egyesek egyenesen a – hihetetlen, de létezik ilyen – hopepunk kategóriájába sorolják. Ezt a pozitív kicsengést érdemes már a kritika elején megemlíteni, mert a későbbiekben még szó esik róla.
A Megtestesült egy bűnevő bemutatásával kezdődik.
A bűnevő alakja elsősorban a brit szigetvilág népeinek – briteknek, skótoknak, íreknek egyaránt – hiedelemvilágához kapcsolódik. Eszerint a pozíció birtokosa egy étkezési szertartás keretében jelképesen elfogyasztja egy frissen meghalt ember bűneit, amivel magára veszi őket, és így biztosítja az elhunyt lelki megtisztulását és a mennyországba való felvételét. Ezt a folklórt a klasszikus angolszász rémtörténet-irodalom is tematizálta, az érdeklődők számára ajánlható például Fiona Macleod A bűnevő című novellája, ami magyarul a Sejtelmes történetek című antológiában olvasható, és kifejezetten a pozíció betöltésével járó pszichés megterhelésre fókuszál.
Thomas regényének első főszereplője Sebastian Pana, aki bűnevő. Munkáját a messzi északon végzi, egy közelebbről meg nem határozott régióban – talán valahol a Skandináv-félsziget északabbi részein, de az inuitokra való utalás fényében az is elképzelhető, hogy valamilyen kanadai tájon. Thomas meglehetősen érzékletesen mutatja be, mivel jár ez a munka: Sebastian minden bűnevési szertartást követően különféle szörnyszülötteket öklendez fel, annak megfelelően, mennyi és mekkora bűnök terhelték az elhunyt lelkiismeretét. Ezek a lények aztán egy természetfeletti hasadékon keresztül egy idegen világba távoznak. Sebastiant megtört emberként látjuk, aki belefáradt abba, hogy állandóan mások bűneit veszi magára, de nincs kiút számára. Ráadásul nemcsak a munkával természetszerűleg együtt járó gyötrelmeket kell elviselnie: nem ritkán községének lakói is ellenérzéssel viszonyulnak működéséhez, így a hóhérokhoz hasonlóan hiába létezik valós kereslet a munkája iránt, ez nem óvja meg a kirekesztéstől, a fizikai atrocitásoktól, sőt – mint arra a regényben is láthatunk példát – a kizsákmányolástól.
A Megtestesült azonban ott válik igazán érdekessé, ahol Sebastian története véget ér.
A regény ugyanis három szereplő első személyű narratívájából áll össze. Sebastian története az első, ebben érzékletesen átélhetjük, ahogy küszködik a feladatával, megtapasztalja a személye és munkája iránti paradox ellenszenvet, és érzi, hogy egyre furcsább és baljósabb erők kísérik a tevékenységét. Ez a szakasz a maga emberközeliségével önmagában kellően nyomasztó és megalapozza azokat a méltatásokat, amelyeket a Megtestesült mint weird szöveg kapott.
A hirtelen váltás a második résszel kezdődik, ahol egészen új, rendhagyó perspektívába helyezkedünk.
Ennek pontos mibenléte maradjon homályban, a fülszövegben említett „anya” meglehetősen sajátos szereplője a történetnek. Az ő és a világa bevonásával minőségileg átalakul a regény, ami addig „csak” egy bűnökkel és kárhozattal terhes szakma művelőjének elátkozott sorsát kísérte figyelemmel.
Ez a fordulat két következménnyel járt a Megtestesültre nézve. Egyrészt a könyv kap egy allegorikus többletréteget, a második rész világa jelképes üzenetet hordoz a mindenestül képzeletbeli világ révén. Másrészt viszont – talán éppen emiatt – ez a rész a legelnagyoltabb, legkaotikusabb. A szerző talán szándékosan nem törekedett túl koherens metafizikai kereteket adni a történet természetfeletti oldalának. Viszont ezzel kicsit szétcsúszik az írás. Mik egyáltalán a lények, amiket a középső részben látunk? Miért termékenyítik meg az elbeszélőt a legkülönfélébb… valamicsodák? Miért ismer egy megmagyarázhatatlan, embertől idegen világ szülötte olyan emberi fogalmakat, mint a kilométer meg a vasút? Mindez nem vágja haza a Megtestesült élvezhetőségét, de az olvasói bizonytalanságot sem oszlatja el minden tekintetben.
A szerzőnek pedig valószínűleg nem is volt ilyen célja. Ez abból sejthető, hogy a Megtestesült egyfajta szimbolikus tanmesévé fut ki, ez az, amire fentebb a „hopepunk” kifejezéssel utaltam. Olyannyira tanmese, hogy a regény zárómondatáról óhatatlanul a létező egyik legelcsépeltebb internetes közhelyre asszociálunk, amit már ezerféleképpen szanaszét mémesítettek és kiparodizáltak. Thomas műve félreérthetetlen erkölcsi üzenetet közvetít, ez pedig elvezet annak kérdéséhez, mennyiben tekinthető egyáltalán weird szövegnek a Megtestesült.
A weird irodalom célja általában nem az olvasó megnyugtatása, sem annak érzékeltetése, hogy a világban akár metafizikai, akár erkölcsi értelemben bármiféle rend uralkodik.
Vagy ha mégis, akkor az a „rend” taszító, veszélyes és ellenséges ránk, emberekre nézve. Legyen szó hamisítatlan kozmikus borzalmakról, a tudatos lét mint olyan iszonyatáról, vagy éppen golyókat és férfiegókat roppantó őstörténeti rémségekről, a weird szeret eljátszadozni azzal a gondolattal, hogy amit a világról tudunk, az nagyon nincs összhangban a dolgok tényleges állásával, és a megszokott, komfortos világnézeti kereteinket mélyen idegen, zsigeri nyugtalanságot kiváltó torzulások és anomáliák kezdik ki és destabilizálják. A Megtestesült egyáltalán nem ebbe az irányba vezérli az olvasót. Ellenkezőleg: a történet középpontjában egy sorsfordító felismerés áll, ami magát a bűnevés „hivatását” is új alapokra helyezi. A harmadik rész főhőse – Sebastian önjelölt tanítványa, Kallak – ráeszmél, mi a tétje a bűnevés művelésének, és új „módszert” keres, ezzel áll össze a regény három fejezete egy többé-kevésbé koherens egésszé. A tanulság: az emberi és nem emberi világra való odafigyelés és a másikban rejlő jó észrevételének fontossága.
A Megtestesült tehát szellemiségét tekintve legalábbis fenntartásokkal sorolható a weird zsánerbe. Ez önmagában semmivel sem csökkenti az értékét, de érdemes észben tartani abból a szempontból, hogy mire számíthat az olvasó, ha kézbe veszi a regényt.
Amiben viszont a könyv vitán felül hordozza a weird stílusjegyeit, az a hangulatteremtés.
Ebben az első rész remekel igazán. A második már legalábbis másképpen weird, a harmadik pedig egészen más irányt vesz a végkifejlettel. Sebastian helyzetének bemutatása azonban hatalmas léptékben adagolja azt a sötét, vészjósló hangulatot, ami miatt szeretjük ezt a kifejezésmódot, és ehhez a weird stílusban otthonosan mozgó Farkas Balázs remek választás volt fordítónak. A főszereplő foglalkozása önmagában kellően baljós, különösen ha hozzávesszük a bűnnel együtt a büntetés átvállalásával kapcsolatos, ki nem mondott következtetést. A környezet elhagyatottsága, a messzi, hideg északi táj kendőzetlen zordsága semmit nem enyhít a helyzet vallási ridegségén. A távoli városka alig van kapcsolatban a civilizációval (bár a modern technika legfontosabb adottságai meglepő következetességgel állnak rendelkezésre). Mindent hó borít, a nem hibátlan öltözködés minimum a fagysérülés, de esélyesen a végtagvesztés vagy a halál kockázatával jár. A bűnevés szolgáltatására pedig nagyon is igény van, mert a bűn még egy efféle kis közösségben is mindenhol jelen van a legkülönfélébb formákban. Sebastian lelkiállapota tükrözi a helyszínt, elidegenedettsége egzisztenciális veszélyt hordoz, és mintha személyiségét menthetetlenül megroppantotta volna mindaz a testi és lelki teher, amit a munkájával magára vállalt. Az emberi és természeti környezet szépen összhangban van a főhős lelki világával, és ez meglehetősen nyomasztó felütést ad a történetnek.
Verdikt
A Megtestesült nem olyan weird történet, amilyenre számítanánk. A regény nyitása markánsan sötét hangulatot ad, viszont a történet kimenetele végső soron sokkal pozitívabb, mint amire a zsáner stilisztikai jegyei sejteni engednének; sőt, azt sem túlzás állítani, hogy kifejezetten erőteljes morális üzenettel zárul. A hármas tagolás nemcsak újabb és újabb perspektívaváltásokat jelent, de ez a megoldás a végső üzenet átadásában is szerepet játszik, igaz, a könyv nyitva hagy néhány kérdést, amit érdemes lett volna egyértelműbben tisztázni. Összességében viszont egy egyéni és emlékezetes darab a magyar nyelvű weird/horror kínálatban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
