A Widow’s Bay joggal számíthat az év meglepetés sorozata címre, pedig ha a mélyére tekintünk, semmi eredetit nem tartalmaz. Már a megközelítésén kívül, persze. Katie Dippold szériája olyan üdítő módon keveri a hivatali humort a tengerparti gótikával és Stephen Kinggel, hogy öröm nézni. Meglepetést azonban csak részleteiben rejteget, de kiszámíthatósága ellenére is remek időtöltés. Spoilermentes évadkritika.
HIRDETÉS
Amikor már azt hihettük, hogy lényegében mindent láttunk már, amit a streaming okozta sorozatdömping kínálhat, akkor váratlanul megérkezett a Widow’s Bay. Az Apple TV+ új szériája lényegében a semmiből jött, és minőségi szórakoztatófaktorával valósággal letarolta a horrorra éhes közönséget. Nem is csoda, hiszen a sorozat éppen olyan helyeken vakargatja meg a zsáner rajongóinak viszkető pontjait, amelyekről nem is tudták, hogy kezelést igényelnek. A legszebb az egészben pedig az, hogy Katie Dippold alkotása lényegében nem csinál mást, minthogy sorra veszi a műfaj klasszikussá vált toposzait és megidézi az alapműveket. De közben ezeket
pimasz módon összeereszti a tengerparti kisvárosi milliővel és a hivatali humorral.
Amennyire furcsa, disszonáns kombinációnak tűnik ez, éppen annyira bizonyul mégis komplementer húzásnak.
A Widow’s Bay egy szó szerint elszigetelt kisvárosról szól valahol New England partjai mentén – de azért elég távol a nagy kiterjedésű szárazföldtől. Aki pedig már valamennyire jártas a horror műfajában, az sejtheti, hogy ha a keleti partról és New Engladről van szó, akkor sok jóra nem lehet számítani.
Widow’s Bay lényegében egy kicsi, de rémségekkel sűrűn megszórt horrorbuborék.
Amerika nagy horrorírói közül többen is kötődnek ehhez a térséghez (pl. Lovecraft, King, Ketchum), és többek között az ő műveik miatt is lengi be a vidéket egy kísérteties hangulat. Az európai telepesek által egyik legkorábban belakott területről van szó, az ország történelmét tekintve mondhatni ősi vidék. Arról nem is beszélve, hogy az óceán közelsége is állandó veszélyeket tartogat, ez pedig csak növeli a komor atmoszférát. Mindezeket figyelembe véve, igen nehéz dolga van egy szigetvárosnak, ha turistaparadicsommá szeretne válni.
Widow’s Bay polgármestere azonban éppen ezt tűzte ki céljául. Tom Loftis (Matthew Rhys) szeretné fellendíteni a városka idegenforgalmát, de számos nehezítő körülménnyel találja szemben magát, köztük az akadékoskodó polgárokkal, valamint az ügyefogyott polgármesteri hivatallal is. Továbbá az sem segít, hogy Widow’s Bay mintha el lenne átkozva. Időről időre sorozatgyilkosok, boszorkányperek következményei, legendás rémalakok és szellemhotelek lehetetlenítik el a lakók életét.
De hiába a polgármester esetlen szkepticizmusa, ha a város alatt tényleg szunnyad valami ősi fenevad.
A Widow’s Bay egy olyan hommage sorozat, amely nem is akar titkot csinálni a hatásaiból. Lényegében a horror gyökereihez, csúcsteljesítményeihez és klasszikusaihoz írott levélregény. Szereted a gótikus regényt? Jó helyen jársz. Bírod Lovecraft tengerparti hangulatát, de (egyelőre) csápok nélkül? Jó helyen jársz. Mindened a folk horror? Fáradj beljebb! Mindig is lenyűgöztek a tengerészlegendák és a kísértettörténetek? Az is van. Sok Stephen Kinget olvastál, és azonnal felismered John Carpenter filmes kézjegyeit? Persze, hogy ők is itt vannak. Szóval Katie Dippold fogta az összes ismerős horrortoposzt, és összeboronálta őket egyik korábbi munkájával. Dippold ugyanis több éven keresztül dolgozott a Városfejlesztési ügyosztály (Parks and Recreation) írószobájában, az ottani tapasztalatait pedig beolvasztotta a Widow’s Baybe.
A sorozatban így nem mindig a legegyértelműbb gonosztevők jelentik a legfőbb iszonyatot.
Egy hagyományos városi ceremónia lebonyolítása a nem működő hangosítással itt ugyanolyan horror, mint a tengerészek legendáiból ismert vizirém.
Egy városi fórum, vagy egy végeláthatatlanul kusza családfakutatás eredményének meghallgatása pedig maga a megtestesült tortúra. Mindezen hétköznapi, már-már kafkai vagy csehovi borzalmak az abszurd groteszkségükön túl valójában szervesen összekapcsolódnak a szigetet sújtó természetfeletti erőkkel. Tehát nem hogy gyengítené a valamelyest a The Office örökségének számító humor a valódi horrort, furcsa mód erősíti is azt. Karakterei éppen annyira kétbalkezesek, mint a korábban említett szériákban láthatóak, de éppen annyira szerethetőek is esendőségükben.
Rhys Loftisa mellett kiemelkedő még a Kate O’Flynn alakította Patricia, akinek bőven kijár a jóból a sziget átkaiból. Hozzá fűződik a sorozat egyik csúcsepizódja is, ahol a sokat szekált lány egy koktélpartit szervez, ám ott nem minden az, aminek látszik. Bár a sorozat átívelő sztorija egészen kiszámítható (pláne tapasztalt horrorosoknak), ez a negyedik epizód szépen építkezik és altatja a nézői figyelmet. Sejtjük, hogy valami nem oké, és hogy a beemelt központi tárgy sem igazán az, aminek lennie kéne, de az epizód kifutása meghökkentő fordulatot vesz. További érdekes jelenségek még Stephen Root Wyckje és Dale Dicky Rosemaryje, akik a városka nagy öregjeiként jelennek meg. Ám míg Wyck amolyan világvége hangulatban riogatja a népeket (de igaza van vajon?), addig Rosemary maga a kimért cinikus beletörődés.
Ahogy a Widow’s Bay cím is utal rá, és
bármennyire is közhelyes, de a város szintén egy önálló karakternek számít a sorozatban, és mint ilyen, mindenképp a legérdekesebb.
Benne találkoznak a modernitás vívmányai az archaikus szokásokkal és az ősi mítoszokkal. A túlélés záloga pedig egy kényes egyensúly megtartása, amely megborulni látszik. Mindenféle rontóc nélkül nehéz további támpontokat adni, ám az bizonyos, hogy van lehetőség ide-oda görbíteni a szálakat a következő évadokban. Még úgy is, hogy a nagy fordulatok felfedésénél érdekesebb volt az addig tartó út. Ha valaki az izgalmas, eredeti, sokkoló fordulatok miatt szereti a horrort, az a Widow’s Bayben némileg csalódhat. Semmi olyasmi nem történik ugyanis, amit egy tapasztalt horrorista ne tudna rögtön kilogikázni. De itt nem is ez a lényeg, hanem az odáig vezető út és a kivitelezés milyensége.
Ebben pedig a Widow’s Bay egyáltalán nem szenved csorbát. Apple-sorozatról lévén szó a sorozat produkciós értéke, látványvilága és technikai kivitelezése kifogástalan (még Ti West is rendezett egy parádés epizódot). A díszletek, a vágás, az operatőri munka egytől egyig remekül szolgálják a sorozat érdekeit, és gondos kimunkáltságról árulkodnak.
Az üdvösséghez pedig néha éppen csak ennyi kell. A Widow’s Bay egy kellő műgonddal, odafigyeléssel, rajongással megalkotott, de nem kifejezetten eredeti vagy meglepő fordulatokat tartogató széria. Sőt, régi horrortoposzokat hasznosít újra, egy retró lambériás, tengerparti, nosztalgikus hangulatban. De mégsem nosztalgiapornó, sőt. Egyedi megközelítése, magas kvalitású kivitelezése és többfaktoros szórakoztató értéke okán egy igazán figyelemreméltó darab a kortárs horrorpalettán.
Az év eddigi váratlan meglepetése.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
