Az új Cape Fear (Rettegés foka) sorozat a presztízs-TV látszatát kínálja, valójában azonban egy vicc, amit minél kevésbé veszel komolyan, annál szórakoztatóbb. Ez pedig nem hiba, hanem szándékos koncepció.
HIRDETÉS
A schlock egy jiddis eredetű szó, amit a rossz minőségű, hitvány termékekre használtak,ám azóta valamelyest kibővült a jelentése. A popkultúrában leginkább a trash, B-kategóriás és/vagy nevetségesen rossz filmekre használjuk. Ám a schlock nem pusztán egy rossz film. Az valami annál bizarrabb. Az a fajta, zavarba ejtően rossz film, ahol azt sem teljesen érted, hogy pontosan mire gondolt a költő. A paródiába hajló hülyeség, ami nemcsak azért rossz, mert alacsony a költségvetése, gyengék a színészei vagy bénák az effektjei, hanem azért is, mert egyszerűen felfoghatatlanok azok a kreatív döntések, amiket az alkotók megléptek. A schlock lehet mondjuk a Zardoz, a Szamuráj Zsaru vagy éppen a Tammy and the T-Rex. De bizonyos listákon a Batman és Robin, vagy éppen a Peter Jackson rendezte Hullajó is schlocként van számon tartva (persze utóbbinál érezhető a tudatos paródiajelleg.) Nehéz tehát pontosan meghatározni, hogy mi a schlock lényege, ami megkülönbözteti a „szimplán rossz” filmtől. Valószínűleg a giccs. A schlock giccses, keblére öleli a camp-esztétikát, és általában minden irányba túltolja az ízléstelenség biciklijét. Ám közben – az autentikus schlock – halálosan komolyan is veszi magát. Ettől a kettősségtől lesz szórakoztató. Már akinek szórakoztató az ilyen. Az Apple TV új Rettegés foka (Cape Fear) adaptációját pedig határozottan érdemes ilyen szemszögből nézni, különben csak vakarjuk a fejünket, hogy ez most mégis mi a fene.
1957-ben jelent meg John D. MacDonald The Executioners című regénye, amelyben a börtönből frissen szabadult – nemi erőszakért elítélt – Max Cady elkezdi zaklatni azt az ügyvédet (és annak családját), akit felelősnek tart a börtönbüntetésért. A regényből először J. Lee Thompson készített egy egészen jó filmadaptációt Cape Fear (Rettegés foka) címen. (A Cape Fear a film fináléjául szolgáló folyó neve. Ez a könyvben nem szerepelt, de a filmeket követően már a regényt is ezen a címen adták ki általában.) Ezt követte aztán a Martin Scorsese által rendezett 1991-es Cape Fear – A rettegés foka film, ami nagyon izgalmasan bővítette az alapsztorit: míg az eredeti regényben/filmben Sam Bowden pusztán szemtanúja volt Cady bűntettének, addig a Scorsese-filmben ő a védőügyvédje, aki szándékoltan titkol el bizonyítékokat azért, hogy „védence” börtönbe kerüljön.
Ezek után vette idén elő ismét a sztorit az Apple TV, ami Nick Antosca vezetésével egy tízrészes sorozatként adaptálta újra a regényt.
Ez pedig több szempontból sem lehetett hálás feladat. Hiszen elsősorban kielégítő választ kell adni arra, ami minden filmből lett sorozat elsődleges problémája: van-e ebben a történetben tíz órára elegendő történet? Hiszen a John D. MacDonald által írt, eleve nem túlságosan hosszú regényt kétszer is sikerült teljes mértékben (nagyjából) két órában feldolgozni. Antoscáék dolgát pedig nyilvánvalóan nemcsak az nehezíti, hogy egy kétórás filmből kell ötször olyan hosszú sorozatot fabrikálniuk, hanem az is, hogy minden idők egyik legjobb thrillerjét kell remakelniük.
Az új Cape Fear-sorozat érezhetően sokkal inkább a Scorsese-film – mintsem az eredeti regény – újragondolása. Hangvételben, vizualitásban és zenehasználatban ugyanis a 91-es film számos húzását átveszi és fokozza. Csúcsra járatja a szokatlan kameraszögeket (a sorozat második felében már szinte alig találunk egy egyenes beállítást), még több a negatív színképű beállítás és ugyanúgy minden második jelenet alá bejátssza Bernard Herrmann 1961-es filmhez írt főtémáját.
Ám mindezen húzások ellenére a Cape Fear-sorozat nem egy szolgai másolat. A sorozat ugyanis az eddigi hagyományokat folytatva ismét tovább bonyolítja a főszereplők és Max Cady kapcsolatát. Az új alapsztori szerint ugyanis Max Cady (Javier Bardem) ügyvédje (Anna Bowden – Amy Adams) az ítélet után összeházasodott a vádat képviselő ügyésszel (Tom Bowden – Patrick Wilson). Ráadásul Anna ekkor már egy tévesen elítélt rabokat segítő ügyvédi irodának dolgozik. Ez külön ironikus, tekintve, hogy ebben a változatban Cady nem pusztán letölti a büntetését, hanem felmentik, mert kiderül, hogy (vélhetően) nem ő követte el azt a gyilkosságot, amivel eredetileg megvádolták. És persze elindul a sejtetés, hogy Anna és Tom összejátszottak, hogy börtönbe juttassák Cadyt.
Így az új Cape Fear nem szolgai, felduzzasztott másolata a Scorsese-filmnek, hanem valódi, érdemi újragondolás. A szereplők közötti morális határok ilyen jellegű elmosása miatt pedig bőven nevezhető indokoltnak a sorozatváltozat.
Az viszont csak pár rész után derül ki, hogy Nick Antosca (és írótársai) valójában nem egy komoly jogi drámát csinálnak. A Cape Fear eme változata ugyanis végső soron nem a jog és igazság ellentmondásos viszonyáról szól. A hangsúlyt nem az alapkoncepcióba rejlő morális kérdések feszegetésére helyezi.
Itt térünk vissza a schlock faktorra, hiszen a Cape Fear-sorozat a minőségi külsőségei ellenére valójában egy groteszk és morbid szappanopera. Presztízsfelszín tulajdonképpen trash-tartalmat rejt. Ahhoz pedig szükség van pár részre, hogy egyértelművé váljon: ez nem hiba, ez maga a lényeg.
A Cape Fear az első egy-két rész alapján egy tipikus presztízs-thrillernek tűnik, ami nem igazán lóg ki az Apple TV felhozatalából. Jó színészek, kiváló technikai megvalósítás és egy izgalmas, tartalmas sztori ígérete. Aztán jön az az érzet, hogy jó-jó, de ez bizony kicsit túl van nyújtva. Az epizódok lassúak és pár indokolatlannak tűnő mellékszállal kapcsolatban joggal lehet az az élményünk, hogy pusztán a játékidő növelését szolgálják.
Mert őszintén? Volt bárki, aki azt érezte a Scorsese-filmet nézve, hogy jó ez, de lehetne még benne több párkapcsolati kavarás, egy autista Bowden fiú, vagy egy kis vérfertőzés? Miközben már a korai részektől nagyon furcsa az egész sorozatnak az írása. Ennek fő oka, hogy – Max Cadyt leszámítva – minden karakter teljesen hülye.
A Bowden család minden egyes tagja konstans módon rossz (elsőre sokszor teljesen érthetetlen) döntéseket hoz ebben a sorozatban. Olyan szinten licitálnak rá egymásra e téren, hogy az nem lehet véletlen. Nem is az.
Scorsese első körben azért nem akarta elvállalni a Cape Fear – A rettegés foka megrendezését, mert nem tetszett neki, hogy a Bowdenék egy boldog család. Ő azt akarta, hogy nyomorultak legyenek. Azzá is tette őket. Nick Antosca pedig még tovább megy ezen az úton. Az ő olvasatában a Bowden házaspár már egyértelműen rossz szülők és rossz emberek. Így az ő és gyermekeik hülyeségei nem írói hibák, hanem a karakterek lényege.
Ez pedig lehetne egy izgalmas, fajsúlyos újraértelmezés is. Különösen azért, mert eközben Max Cady is sokkal árnyaltabbá vált. Legalábbis kezdetben. Ám a sorozat végére épp olyan démoni figura válik belőle, mint a korábbi feldolgozásokban. Így teljesen mindegy, hogy mennyire hitványak a Bowdenék, ha velük szemben maga az Ördög áll. Így hiába a kezdetben rétegeltnek tűnő jogi és etikai kérdéseket felvető alapsztori, a fő tanulság szintjén a sorozat nagyjából annyira mély, mint a Kincs, ami nincs.
„Nincs gonoszabb ember annál, mint aki egyszer jó volt, de egy gonosz ember őt is gonosszá tette.”
Ez pedig épp olyan modoros, mint ahogy hangzik. Ám paradox módon működik, mert Antosca sorozata teljes erővel ráfekszik erre a modorosságra. Az amúgy remekül felvett, arcba mászóan szimbolikus képi világot egy idő után épp olyan nehéz fapofával komolyan venni, mint az egyre vadabb és vadabb fordulatokat. A sorozat úgy a negyedik résztől ugyanis egyre inkább elengedi a gyeplőt. Az, hogy mindenkinek titkos kapcsolata, meg eltitkolt gyereke van, csak a jéghegy csúcsa. A Cape Fear folyamatosan csúszik bele a totál zabolázatlan és egyre bizarrabb őrületbe. Egyre szórakoztatóbbá és élvezetesebbé válik, amint elfogadjuk, hogy ez egy abszolút ponyva, amit – hiába tűnik komolynak – nem igazán kell komolyan venni. Antosca koncepciója a Scorsese-film továbbgondolásaként indul, hogy aztán végül annak az eszeveszett paródiájává váljon. (Ez persze kevésbé lehet meglepő annak, aki esetleg látta az alkotó korábbi sorozatát, a hasonló mentalitású, méltatlanul keveset emlegetett A cseresznye vadiúj ízét).
Persze minden Cape Fear-feldolgozás annyit ér, mint a benne szereplő Max Cady, Javier Bardem pedig a sorozat egyik csúcspontja. Nem az a bestia, mint De Niro, szerencsére nem is mímeli őt. Hanem egy sokkal finomabb, kezdetben visszafogottabb, manipulatívabb gonosz, akinek néha még akkor is sikerül elhitetni velünk, hogy bárány, ha pontosan tudjuk, hogy Cady a filmtörténet legördögibb farkasa. De a sorozat presztízsjellege többnyire az összes alakításról elmondható – aki különösen jó, az a Bowdenék lányát játszó Lily Collias. Amy Adams a kivétel. Mert az, hogy minden körülötte zajló őrületet ugyanazzal az enervált arckifejezéssel konstatál, már kevésbé tűnik az írói koncepció részének. Még úgy sem, hogy az alakítása így egy újabb humorfaktor lehet egy olyan sorozatban, ahol sokszor nagyon nehéz eldönteni, hogy mennyire is gondolhatták viccesnek.
Szükségünk volt-e a Cape Fear-sorozatra? Ha azt nézzük, hogy az 1991-es film a mai napig hatásos és teljes körűen, hibátlanul meséli el a történetet, akkor valószínűleg nem. De ez a legtöbb sorozatra elmondható. Ami azonban ennél lényegesebb, hogy a Cape Fear nem egy unalmas, rókabőrszagú koppintás. Nem is az a sorozat, amire számítottunk volna. Egy őrült és – a helyén kezelve – őrülten szórakoztató, markánsan egyedi ponyva agymenés, amit nem láttunk jönni, de épp ezért örülünk, hogy elkészült.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
