A Leviatán manga, enyhe szóviccel élve, eddig légüres teret tölt be a hazai mangakiadásban. Egy olyan klausztrofób űrhorrort kínál, amelyben a rettenet nem valamilyen idegen entitástól ered, hanem az emberi természetből. Egy mindenki mindenki ellen jellegű battle royale, ahol a túlélésért vívott harc leginkább pszichológiai hadviselésben nyilvánul meg. De azért a vérrel sem spórol. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Az már egyszer biztos, hogy a Fumax idén is bőven szolgáltatott olvasnivalót a sci-fi képregények rajongóinak. Többek között folytatódott a Sötét tudomány, az Alita, a Paraziták, második kötetével véget ért a Planetes és megjelent A halhatatlan gárda is. Ezek közül több pedig már a kiadó SF-Extra sorozatán belül jelent meg, mint ahogy jelen cikkünk tárgya, a Leviatán is. Shiro Kuroi mangaka alkotása három kötetben fog érkezni, ezek közül az elsőt vehették kézbe és vihették haza az érdeklődők a Budapesti Nemzetközi Könyvfeszitválon. A Leviatán első része pedig egy, a célját maximálisan teljesítő bevezető rész: felvázolja az alaphelyzetet, megadja az alaphangulatot és előrevetíti az elkövetkezendő eseményeket, és azonnali továbbolvasásra késztetne.

A manga egy űrroncs-fosztogató csapattal kezd, akik rábukkannak a kísértethajóvá vált címadó űrhajóra. A masszív űrjáró sok-sok évvel ezelőtt tűnt el, amikor is a Proxima Centauri gyarmatbolygóiról tartott vissza a Föld felé. Utolsó útján egy osztálykiránduláson résztvevő iskolai csoportot szállított. A fosztogatók megtalálják az egyik diák naplóját, amiből kiderül a Leviatán utasainak kegyetlen sorsa. Legalábbis úgy tűnik. Mivel a napló egy erősen személyes műfaj, az abban leírtak valóságtartalma igencsak megkérdőjelezhető. Pláne úgy, hogy Kuroi a múlt eseményeit is megjeleníti.
Ezek alapján a napló szerzőjét, Kazumát pedig nem igazán tekinthetjük megbízható narrátornak. Akárhogy is, az viszont biztos, hogy a Leviatán egy baleset áldozata lett, amiben megsérült a hajó oxigénellátása. Túlélni viszont csak egy embernek volt esélye, hiszen a hajón csak egy egyszemélyes hibernáló kapszula található. A diákok és tanáraik így hamar egy túlélőversenyben találták magukat, ahol csak a legerősebb és legmanipulatívabb maradhatott életben.
A Leviatán első része kifejezetten hatékony bevezető ebbe a sötét és kegyetlen túlélőtörténetbe.
Az alaphelyzet persze egy vaskos klisé, melyet kiváltképp szeretnek az ázsiai történetmesélők is. Battle Royale, Éhezők viadala, A legyek ura – hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük. A zárt környezetben játszódó, sok szereplőt mozgató túlélési harc lényegében egy örökérvényű toposz, amely bármikor kiindulópontja lehet egy izgalmas történetnek. Shiro Kuroi pedig képes az előnyére fordítani ezt a narratív eszközt, és kellő egyediséggel ruházza fel ahhoz, hogy végig a lapokra szegezzen.
A környezet mellett az ilyen jellegű sztorik másik fontos pontja a szereplőgárda. Az először megismert fosztogatók lényegében arctalan eszközök csupán a sztori elején: arra kellenek, hogy amolyan “found footage” keretet biztosítsanak a múltbéli eseményekhez. De szerencsére a manga jelen idejében is történnek érdekes dolgok, így hamar felülértékelődik az ő szerepük is.
A Leviatán egykori utasai között nyilvánvalóan megtalálhatóak a közismert archetípusok
(együttműködő, magányos farkas, manipulátor, naíva, erőember stb.), és szinte rögtön felismerhetőek lesznek azok, akiket valószínűleg hosszabb távon fogunk követni.
Már csak azért is, mert a szereplők a baleset után szinte azonnal elkezdenek fogyatkozni. Az első rész legkiemelkedőbb karakterei a már említett naplóíró Kazuma és egy lány, Futaba. Míg Kazumával rögtön elkezdhetünk szimpatizálni (hála a szubjektív nézőpontjának), addig
Futaba az egyik legkörmönfontoabb és legkegyetlenebb túlélőnek bizonyul már az első oldalakon.
Kuroi ábrázolásmódjában ráadásul a kislány valami egészen félelmetes jelenséggé avanzsál az ártatlannak tűnő arcával és folyamatosan tágra nyílt, szinte világító szemeivel.
A Leviatán igazán sokat profitál Shiro Kuroi rajzstílusából és a történet pszichés aspektusaiból. Amit megelevenedni látunk a lapokon, az lényegében egy csoportdinamikai és -kohéziós kísérlet, amiben nagy szerep jut a pszichológiai hadviselésnek. Egy olyan klausztrofób túlélőjátszma tanúi lehetünk, aminek már előre tudjuk a végkimenetelét, de még nem tudhatjuk a pontos eredményét. Kuroi pazar vonalvezetéssel, hangulatos nagytotálokkal és szűkre szabott folyosókkal éri el, hogy teljesen beszippantson a manga miliője. Egyszerre érezni a végtelen űr ridegségét és az űrkriptává vált hajó klausztrofób nyomását.
Részletgazdag, letisztult stílusával egy igen látványos képregényt kapunk, amely nemcsak szép, de dinamikus és gördülékeny is.
A történet viszont még éppen csak beindul. Megismerjük az alaphelyzetet, képet kaphatunk a szereplők legfontosabb tulajdonságairól, láthatunk pár rettenetes halálnemet, ezekből pedig már elindulhat egy spekuláció a következő két kötet kapcsán. Így furcsa mód éppen abban rejlik a Leviatán legnagyobb hátránya, amely korábban az erénye is volt: az eredményességében. Szépen felcsigáz, aztán mielőtt beindulhatna az igazi őrület, már véget is ér, az olvasó pedig ott marad megfeszülve, és már venné is elő a folytatást (amire magyarul még egy kicsit várni kell). Egyszerűen mondva, a Leviatán bár nem bőbeszédű kóstoló, de kiváltképp addiktív élmény a sablonjai ellenére is. Soha rosszabb negatívumot nem kívánok egy trilógia első kötetének.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

