A magyar mangakiadás jó ritmusban törleszti egyik legnagyobb adósságát, a Battle Angel Alitát, vagyis az Alita, a harc angyalát. Robert Rodriguez filmjének alapjait is adó első kötetek után meglepően tragikus úton halad tovább Alita, ahol csak a motorball furcsa fazonjai hozhatnak némi vidámságot a mangaolvasóknak. De ez nem sokban vesz le a sorozat amúgy is élvezetes részeiből. Alita, a harc angyala 3–5. kötet kritika.
HIRDETÉS
Ahogyan azt az első mangarészek kapcsán írtam, az Alita, a harc angyala cyberpunk története nem csak az ember és a gép közötti vékony határról szól. Bár a manga egyszerre epizodikus és folyamatos történetet, az átívelő szál nem az, amit először gondolnánk annak – a karakterek fölött húzódó Zalem városának rejtélye –, hanem maga Alita. Az első részben még saját identitását és erejét kereste, a második, Vasszűz c. kötetben megélte a szerelmet (hogy aztán el is veszítse), addig a harmadikban gyászfeldolgozást kell tartania, amit sajátos módon kezd meg.
A tinédzser lány, akinek halálos fegyver a teste – minden, amit Alitáról tudni kell
A kiborglány, elmenekülve a Yugóval történtek után, beleveti magát Roncsváros halálos sportjába, a motorballba. Ebben a „szórakozásban” a mi világunk autós versenysportjai vegyülnek a gladiátorjátékok kegyetlenségével, ahol az ezerfele módosított testek mozgékonyságán, reakcióidején és strapabírásán múlik, túléled-e egyáltalán a menetet. Alita célja nem kisebb, mint feljutni a verseny legmagasabb csoportjába, és szembenézni annak koronázatlan bajnokával, Jasugunnal. Alita megtalálója és kváziapukája, Ido a lány nyomába ered, és megpróbálja lebeszélni erről az öngyilkossággal felérő küldetésről, ám nem ér célt az egyszerre dühös és elkeseredett Alitánál, így fondorlatosabb úton-módon kell megmentenie fogadott lányát.
A Motorball-saga lényegét abszolút a futamok uralják le, amit Yukito Kishiro mangaka igyekszik egy-egy csavarral és a versenytársakkal izgalmasabbá tenni. Ilyen fordulat például Alita ellenfele, Jasugun és húga tiszta kapcsolata, ami Ido szemén keresztül bontakozik ki. A harc angyala és Ars Magna című köteteknek talán ez a legdrámaibb része, és teljesen megszünteti fekete-fehérnek láttatni Alita versenyzését. Jasugunról folyamatosan kiderülő részletek nem egy szörnyetegnek láttatják őt (hatalmas fizikai megjelenése ellenére), hanem egy megfáradt, de még szeretni képes férfinak, akit már alig motivál valami.
Így, amikor elérkezik a két fél közötti elkerülhetetlen összecsapás, nincs igazán kielégítő feloldás, csak szívszorító veszteségek.
Mindezt az is aláhúzza, hogy a meccs végeredménye homályban marad, csak sejtetések szintjén tudhatunk meg bármit a végkifejletről (és persze a következő részből).
Jasugunnal szemben Alita a felszínen gyógyulni látszik, ám monomániás versenyzése és makacskodása kezdi egy egyre kevésbé hősies hőssé tenni – és ez valahol így van jól. A gyász miatti beszűküléséből szinte egyenesen következnek érthetetlen ragaszkodásai (pl. mindenképp a 99-es számmal akar versenyezni),
ám Kishiro ezzel azt is felvezeti, hogy bármilyen érzelmi állapotban is legyünk, reakciónknak bizony lehetnek következményei, és jelen állapotunk miatt nem feltétlen vár megbocsátás.
Ahol visszaköszön valamennyire az első kötetek szerethető Alitája, az a kvázi menedzsereivel (Ed és Umba) és későbbi bajnoktársaival kialakított barátságai. A motorball bokszutcáiban egy remek családias közeget alkotnak a kezdeti ellentétek ellenére is, így már csak miattuk is érthetővé válik, miért marad itt szívesen a lány.
A két kötetet a motorballmeccsek hasonló ritmusa teszi némileg unalmassá, ami sajnos mind a rajzra, mind a cselekményre rátelepszik. A versenyzők vagy hamar elhullanak, vagy csak egy-két tulajdonságon belül mozogva igyekeznek keresztbe tenni egymásnak. A kiemeltebb figurákon túl a mozgások dinamikusak, mégis repetitívek, a túl sötétre vett árnyalatok még rossz érzést is adnak az egésznek, miközben érthető módon ez illik a roncsvárosi nyomor világához. Motivációk nem nagyon kerülnek elő a versenysportok kihívásán és győzelmi mámorán túl, de talán ennél többre tényleg nincs itt szükség.
A Motorball-saga után egyfajta levezetésként érkezik az ötödik rész, amiben Alita látszólag gyógyulófélben van, de attól múltbéli hibái nem hagyják nyugton. Olcsó húzásnak tűnhet, hogy Kishiro visszahozza a történetbe az egykori fejvadászt, Zapant, akivel Alita az első kötetben került összetűzésbe, azonban pont az ő ámokfutása az, ami tovább tudja lökni Alitát egy újabb mélypontra, ami fájdalmas lelki próba elé teszi, ezzel együtt izgalmas fejlődési útra állítja. A várost végigszántó véres tánca Zapannal nem hősi pozícióba állítja, hanem közutálat tárgyává teszi, ami alapjaiban rengeti meg a kiborglány magáról alkotott képét. Kishiro ezt még azzal is aláhúzza, hogy nem rest bemutatni Zapan gondolatait sem, megértetni, miken ment keresztül ahhoz, hogy Alitát gond nélkül tekintse nemezisének – miközben nem is menti fel az embernek már alig nevezhető lényt súlyos tettei alól. Másrészt a rozsdás angyal az olvasó előtt nem bűnbakká válik, hanem sokkal inkább áldozattá, aki a jó szándéka ellenére sem tudja átadni azt, amit szeretne: hogy számára az egyik legfontosabb az emberek védelme, nem pedig a pusztítás.
A következő kötetekre Alita számára egy kérdés maradt, és emiatt izgulhatunk érte a továbbiakban: képes lesz-e megerősíteni önmagát, vagy továbbhalad azon az önpusztító úton, ahol egyre inkább géppé, semmint emberré lesz?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
