Az Átjáró magazint bő két évtized hiátus után élesztette újra az alapító-főszerkesztő Szélesi Sándor. Az első szám megjelenésével először pillanthatunk bele, mire számíthatunk az új szériával. Az első benyomások alapján a fókusz a novellákon van, ezekből a merítés kifejezetten színvonalas és rendkívül változatos, szinte szó szerint hét kontinensre kiterjedő. Lapszámkritika.
HIRDETÉS
Szélesi Sándor régi-új alapító a vele készült interjúnkban úgy fogalmazta meg az Átjáró küldetését: a lap „a meglevő irodalmi hangok kiegészítésére” törekszik. Az Átjáró már régi inkarnációjában is érdekes színfoltnak számított a hazai fantasztikumban, hiszen a novellák mellett kritikák és elemző esszék is színesítették a tartalmat. Ehhez képest a lap új kiadása fókuszáltabb:
elsősorban a novellák, és kisebb mértékben az elemző, elméleti vagy programmatikus írások állnak a középpontban.
Ez olyan szempontból nem is meglepő vagy szokatlan, hogy egy irodalmi lap elsődleges célja mégiscsak az, hogy közelebb hozza a fikciót az olvasóhoz. A kérdés innentől kezdve az, miféle fikciót hoz közel az új Átjáró, és ez mennyire nyeri el az olvasó tetszését.
Az utóbbi kérdésre annyiból nehezebb a válasz, hogy az ízlés szubjektív. Ugyanakkor a főszerkesztőnek gondja volt rá, hogy a véletlenfaktort minél inkább visszafogja, ezért elismert, díjnyertes és egy kivétellel friss megjelenésű kisprózákból állította össze az Átjáró repertoárját.
Két fő rendezőelv rajzolódik ki a szelekcióban, egyúttal az Átjáróba bevont írások témájában: a nyugati-euroatlanti színtéren kívüli fantasztikus irodalmi világ markáns reprezentációja és a kortárs kihívások, félelmek kifejezése.
Az első szempont érvényesüléséről már azáltal meggyőződhetünk, hogy vetünk egy pillantást a borítóra. De ha ez nem elég, például mert Zen Chót tudatlanságunkban simán elkönyveljük kínainak, bele kell lapoznunk a kiadványba, aminek köszönhetően megtudhatjuk, hogy az író maláj származású. Malajzián kívül van szerző – egyebek mellett – az Egyesült Államokból, Indonéziából, Nigériából, Szingapúrból, emellett a hazai színtér is képviselteti magát.
Az Átjáróba beemelt novellák szerzői teljes természetességgel, szinte észrevétlenül szövik bele írásaik cselekményébe kulturális forrásvidékük elemeit. Erre rögtön a lapszám első novellája, Zen Cho A terrakotta menyasszonya szolgál példával. A novella egy sajátos pokolban játszódik, ahol nem ördögök sütögetik az ott lakókat és nem is egyéb örökkévaló kínok gyötrik őket. Ez a pokol sokkal inkább emlékeztet a mi ismerős világunkra: átlagos, hétköznapi társadalom tele bürokráciával és korrupcióval. A főszereplő, Siew Tsin a király második felesége, akinek zöld ágra kell vergődnie hites ura ágyának legújabb társbérlőjével, a címbeli terrakotta menyasszonnyal, aki ebben a mitológiai környezetben leginkább egy robot allegóriájának tekinthető.
Cho novellája újszerű körítéssel tálalja a robotokkal kapcsolatos klasszikus sci-fi toposzokat.
Kábelekkel keresztül-kasul huzalozott fémandroid helyett egy önmozgó-beszélő terrakotta bábot látunk, ő viszont pontosan úgy viselkedik, mint a sci-fiből ismerősebb antropomorf szerkentyűk. Ugyanúgy az a történet alapkérdése, vajon érez-e, tanul-e, tudatos-e a terrakotta menyasszony, és hogy érezhet-e iránta emberi lény olyan kötődést, amit más emberek iránt szokott. A terrakotta menyasszony abszolút meghozza a kedvet az Átjáró többi tartalmához.
Az Átjáró földrajzi és ezáltal szemléletbeli változatossága nemcsak azt jelenti, hogy egy-egy novellában visszaköszön a szerző kulturális háttere, hanem azt is, hogy a témaválasztás tükrözi a nem európai népek kollektív tapasztalatát. Ez elsősorban a gyarmati örökség feldolgozását, valamint a nyugati szellemi behatás levetkőzését, kritikai újraértékelését jelenti. Ez a téma a lapszám második felében olvasható irodalmi kiáltványokban, elemzésekben is visszaköszön – mindenekelőtt Ng Yi-Sheng spicepunkról szóló proklamációjában –, a fikciós válogatás terén azonban mindenekelőtt Phenderson Djèlí Clark szövege képviseli ezt a vonalat.
Az egyesült államokbeli születésű, de Trinidad és Tobagó-i felmenőkkel bíró Clark Hogyan neveljünk krákent a fürdőkádban című novellája egy fiktív viktoriánus, gyarmatosítás korabeli Nagy-Britanniába kalauzolja el az olvasót. A főszereplő, Trevor, a saját maga előtt ambiciózus színben tetszelgő arisztokrata valami nagyot szeretne végrehajtani, ezért beszerez egy krákentojást, hogy a kikelt állatot felnevelje, majd eladja egy cirkusznak. A terv nem éppen úgy alakul, ahogyan elképzelte, de mire erre rádöbben, már késő.
A Hogyan neveljünk krákent a fürdőkádban iskolapéldája annak a törekvésnek a spekulatív fikció világában, ami a gyarmatosítás örökségének feldolgozására, illetve a nyugati nézőpont megkérdőjelezésére, kiforgatására irányul.
Ez szinte a kelleténél is jobban sikerül. A szerző a vele készült rövid interjúban úgy fogalmaz, a novella egy „antikolonialista” írás. Bizonyos értelemben ez a címke kétségkívül helytálló, hiszen valóban azt látjuk, hogy egy leigázott nép elégtételt vesz a brutális elnyomásért és kizsákmányolásért. Csak hát az „antikolonialista” jelző kicsit megtévesztő, mert azt sejteti, hogy vannak szerzők, akik „prokolonialista” fikciót írnak. Márpedig feltehető a kérdés, mégis ki a búbánat vágyna gyarmatosításpárti irodalomra a XXI. században. Talán az európai birodalmakat visszavágyó nyugati szélsőnacionalisták lehetnek ilyenek, vagy a kortárs imperialista, emberellenes hulladékrezsimek apologétái – egyik sem az a közeg, amellyel a normális ember szívesen közösködik. Szóval ne kerteljünk, nevezzük nevén a dolgokat.
A Hogyan neveljünk krákent a fürdőkádban vegytiszta posztkolonialista bosszúpornó, amelyben az elnyomottak terrorizmusa legitimitást nyer az elnyomók terrorizmusával szemben.
Clark sohasem volt mentes a kemény megmondásoktól ilyen téren, és a posztkolonialista szemlélet alapvetően áthatja a fikcióját. De a Hogyan neveljünk krákent a fürdőkádban fokozottan illusztrálja ezt az állítást. Az olvasó nagyjából a novella egyharmadánál már sejtheti, mi lesz a nem túl bonyolult végkifejlet. Clark gondos, fókuszált szerkesztéssel állította irányba írását. Hülye, beetethető európai balek – pipa. Fehér férfiak, akik fenomenális ostobaságokat beszélnek – pipa. Elégtételre vágyó elnyomott nép – pipa. Átszínezett popkulturális figura – pipa. Minden adott, hogy Phenderson Djèlí Clark haragja lesújtson, méghozzá olyan ábrázolásmóddal, mintha karaktereit a ChatGPT az amerikai gender és postcolonial studies olvasmányok alapján formálta volna. Persze adjuk meg, amit meg kell, Clark piszok jól és élvezetesen ír; novellájának kimenetele viszont könnyen előrelátható.
Jóval kevésbé közvetlen módon, de a kulturális nézőpontok különbözőségéről szól Anselma Widha Prihandita Az ötödik állapot negatív tudománya című írása is. A novella azt mutatja be, hogyan válik tehetetlenné a bürokratizált, kategorizáló egészségügyi rendszer akkor, ha a páciens egy elenyésző arányú kisebbség tagja, akinek az állapotára talán nem is a „betegség” a legmegfelelőbb kifejezés. A főszereplő Semau Keo egy ún. „gyakorló orvos”, vagyis olyan, alacsonyabb szintű képesítéssel rendelkező szakember, aki egy diagnosztizáló program kezelésére jogosult. A másik főszereplő Txyzna, a plyzmorynox matori faj tagja, aki arra panaszkodik, hogy egy „lyuk” van a testében. A novella értésünkre adja, hogy a plyzmorinoxok a fajok közötti találkozások 0,000013%-áért felelősök – egyszerűbben fogalmazva rohadt kevesen vannak –, ezért a diagnózishoz méregdrága kiegészítő csomagra lenne szükség. A cselekmény középpontjában a „lyuk” fogalmának értelmezése áll, és fokozatosan kiderül, hogy valami egész másról van szó, mint amit a hétköznapokban értünk a szó alatt. A pontos megértéshez a páciens kulturális hátterének ismerete is szükséges, Semau pedig ki kell, hogy lépjen távolságtartó, analizáló orvosi szerepéből, hogy valóban eleget tehessen hivatásának.
Az új Átjáró bemutatkozó lapszámának másik markáns tematikai szálát a kortárs kihívások adják. A sci-fi természetszerűleg reagál az aktuális technológiai kihívásokra, erre az Átjáró írásaiban is láthatunk példát. Ugyanakkor nem minden szöveg fókuszál a technológiára, a korszellem általános állapota is figyelmet kap. Ez utóbbira példa a lapszám első magyar novellája.
Guttyán Piroska Nevető sötétségéből valósággal gomolyog a vegytiszta, tömény millenniál kiábrándulás.
A novella tankönyvszerűen sorolja fel – nem csak – az Y-generáció összes szorongását és feszültségét: a kisiklott életet, az elszegényedést, a piacképtelen végzettséget (ami itt az indológia), a reményteli életkezdés utáni csalódottságot, a zátonyra futott párkapcsolatot. Mindezt pedig ötvözi egy éppen csak kicsit eltúlzott autoriter rendszer elnyomásával, az emberek „hasznos” dolgozóvá vagy inkubátorrá való redukálásával. A történetben a indológiát végzett Edit kerül sorsfordító döntés elé olyan kontextusban, ami ironikus módon szervesen összefügg használhatatlannak tűnő diplomájával. A novella olyan egyoldalúan negatív, hogy még Veres Attilánál is jobban lehozza az életről az olvasót, és nemhogy nem kínál feloldozást, de még meg is fejeli az egész nyomasztást egy rettentően lesújtó bukástörténettel. Mindez kicsit gyengéje is az írásnak, mert olyan, mintha a szerző egyetlen hatalmas masszában zúdítaná rá az olvasóra az összes kortárs szorongást, de az biztos, hogy elég erős gyomrost visz be neki.
Az Átjáró második tematikai vonalába illeszkedik egy másik magyar írás is. Szarka Izabella Ne javíts ki! című novellája a kézírás helyét és létjogosultságát firtatja egy olyan korban, amikor a digitális eszközöknek köszönhetően egyre kevésbé szorulnak rá a fejlett társadalmak.
A Ne javíts ki! tulajdonképpen egy szerethető történet, mellyel a szerző leteszi a garast a jó öreg kézírás mellett.
És ezt az állásfoglalást a szöveg mindennemű poros múltba révedés nélkül teszi meg. A Ne javíts ki! tétje túlmutat a kézírás létjogosultságán, a valódi kérdés az, jó-e, ha a mesterséges intelligencia minden megnyilvánulásunkat kijavítja. Szarka novellája talán nem a legkimagaslóbb a lapszámban, de kellemes és aktuális olvasmány a technológiához való viszonyunk és az autentikus lét kérdéseiről.
A friss Átjáró lapszám elsődleges fókusza a novellákon van, de nem érdemes megfeledkezni a többi tartalomról sem. Mindenekelőtt a zsánerirodalommal kapcsolatos reflexív írások érdemelnek kiemelést. Ezek közül talán a legjelentősebb a Ng Yi-Sheng már említett programalkotó írása, a Spicepunk kiáltvány – egy délkelet-ázsiai örökségen alapuló SFF kritikai irányzata felé. Az elnevezésben szereplő „spice” tag a fűszer miatti kizsákmányolásra utal, és a helyi gyökerekhez való visszanyúlásra szólít a nyugati kulturális minták követése helyett.
Ugyanakkor ennél a kiáltványnál egy fokkal izgalmasabb David Kyle Johnson A sci phi lényege a tudományos fantasztikum mint filozófia.
A jelek szerint kiváló szóviccelőket sikerült bevonni ebbe a lapszámba, mindenesetre a „phi” tag a filozófiára utal, az esszé tézisének megfelelően. Az okfejtés lényege ugyanis az, hogy a tudományos fantasztikumot áthatják a filozófia témái. Nagyon jó dolog, hogy ilyen témájú szövegek is helyt kapnak a lapban, remélhetőleg ez tendenciává válik a jövőben.
Szinte mellékes tartalom, de mégis említést érdemelnek az egyes szerzőkhöz kapcsolódó interjúk, életmű-ismertetők, mert értékes adalékinformációkkal gazdagítják az egyes írásokat.
Röviden szót kell ejteni az új Átjáró kiadását illető konfliktusról. Ismert, hogy kialakult egy nézeteltérés a magyar fantasztikum olvasóközönségében amiatt, hogy a lap illusztrációi mesterséges intelligenciával készültek. A képeket látva ez általában nem kirívó, bár a 65. oldalon a fiú meglehetősen érdekesen lebeg a létra mellett. A vitát nem ezeken a sorokon fogjuk eldönteni, a kép teljességéhez viszont ez a körülmény is hozzátartozik, ismerve a mesterséges intelligencia és a művésztársadalom hányattatott kapcsolatát napjainkban.
Verdikt
A megújult Átjáró évadnyitó lapszáma igen erős tartalmat kínál. A fókusz a fikciós írásokon van, ezek témájukat és kulturális hátterüket tekintve egyaránt változatosak. De a zsáner önreflexiójára irányuló okfejtések is helyet kaptak benne, illetve egyéb ismeretterjesztő írások is. Egyetlen lapszám alapján nem mondható ítélet az egész évadra nézve, de az első benyomások alapján az irány kifejezetten jónak mondható.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
