Ritka az olyan regény, amely egyszerre képes elképesztően bosszantó és zseniálisan mély lenni, és a Sárkányok háborúja erre kiváló példa. Mikroszinten ugyanis eltűnik belőle az első kötet feszültsége, amelyet az összezárt és egymással halálosan versengő kamaszok dinamikája adott. A történet makroszintjén azonban alapos világépítéssel, egy egyre nagyobb területre kiterjedő háborúval és még több sárkányfajjal találkozhatunk. Fordítóként és nyelvészként pedig kifejezetten lenyűgöző élmény látni azt a precizitást, amellyel a szerző a wyvernek világát és nyelvrendszerét felépítette. A kötet legmeglepőbb eleme azonban mégis a Vivien által megfogalmazott kérdések a fordítói identitásról. Spoileres tartalom!
HIRDETÉS
A második világháború – sárkányokkal
Miután az első rész, a Sárkányok nyelvén a brit miniszterelnöknő árulásával és egy kirobbanó háborúval végződött, Williamson ott folytatja a történetet, ahol az előző kötetben lezárta. Britannia az emberi kormány, a lázadók és az Ignacia nevű sárkánykirálynő által vívott, hármas polgárháború színterévé vált, és Londont is vagy a lázadók, vagy a miniszterelnök által Britanniára szabadított bolgár sárkányok (a bolgoritok) támadják.
Az a London pedig, ahol az álnéven bujkáló Vivien tevékenykedik, nagyon is hasonlít arra a városra, amit a II. világháborús filmhíradókban láthatott az ember.
Williamson úgy mutatja be a bolgár sárkányok által „szétbombázott” várost, valamint a támadások ellenére is kitartó, és hétköznapi életet élni próbáló londoniakat, hogy az olvasó valóban ott érzi magát a háború dúlta nagyvárosban, ahogyan a romok között botorkál, egyre az eget kémlelve, hogy nem repül-e arra egy bolgár sárkány.
Időközben Vivienből, a fordítóból Vivien, a „hős ellenálló” vált, Rita Hollingworth, a Drakón Nyelvészeti Akadémia alapítója – és titkos lázadóvezér – pedig most is megpróbálja felhasználni a saját céljaira. Ezek azonban az első kötethez képest részben megváltoztak: Viviennek most a hebridai wyvernek nyelvét kellene megtanulnia. A híresztelések szerint ez a rejtőző faj Skóciában, Canna szigetén élhet, és Viviennek el kellene utazni hozzájuk, hogy megpróbálja rávenni őket, hogy szálljanak be a háborúba a lázadók oldalán.

És ahogyan az első részben, úgy itt sem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Bár Vivien végül eljut Canna szigetére – bár nagyon nem a tervezett módon –, ott igencsak sokkoló felfedezéseket tesz. És miután valóban rábukkan a wyvernekre, nemcsak az kérdőjeleződik meg benne, hogy joga van-e ezt a fajt belerángatni a háborúba, hanem mindaz, amit eddig önmagáról gondolt – beleértve a fordítói identitását is, amely egész addigi életének az alapját jelentette.
Drakón fordító. Egész életemben erre a címre vágytam. Furán kielégítő érzés feketén-fehéren látni, két szóban meghatározni, ki vagyok, belehelyezkedni egy csinos kis dobozba az életemet uraló káosz közepette.”
A kétarcú könyv
A Sárkányok háborúja skizofrén élmény: makroszinten zseniális fantasy, mikroszinten viszont sokszor logikai bukfencekkel teli Éhezők viadala-utánérzésnek tűnik.
Miközben az első rész lenyűgözhette az olvasót a különleges ötletekkel: az Európát benépesítő sárkányfajokkal, a Bletchley Parkba összezárt és egymásnak ugrasztott kamaszokkal, valamint a nyelvekről és a fordítói identitásról alkotott lenyűgöző koncepcióval, addig ezek nagy része a második kötetben annyira nem érzékelhető.
A Britanniára, sőt, lassan egész Európára kiterjedő háború, valamint az egymásnak feszülő ellenfelek bemutatása és részletes kidolgozása most is lenyűgöző. Williamson ismét fantasztikus helyszínt választ a cselekménynek, csak most Vivien nem egy kis kastélyban, hanem egy elzárt szigeten, Cannán kénytelen sárkányokat és különböző nyelveket tanulmányozni, miközben folyamatosan bujkálnia kell.
Ebben persze a segítségére vannak az első kötetből megismert kamaszok, a Sárkányok nyelvén zárt, feszült, mégis bajtársias mikrovilága azonban a folytatásból valahogy eltűnt, annyira nem érzékelhető vagy kedvelhető – még akkor sem, ha, örömteli módon, halottnak hitt karakterek bukkannak elő a semmiből.
A legbosszantóbb pedig Viv tudatlansága, ahogyan vak denevérként bóklászik előbb Londonban, majd Canna szigetén is, mintha Williamson minél nagyobb végső robbanást akart volna elérni, amikor a lány végre felismeri, hányszor és hogyan csapták be mindazok, akikben megbízott. Ez a rádöbbenésből származó robbanás azonban az előzmények miatt inkább idegesítő, mint katartikus.
Ami mégis a karakterek pozitívuma, hogy sehol sem fekete-fehér szereplőket láthatunk: a világot megmenteni vágyó, elszánt kamaszok néha rettentően idegesítőek vagy hülyék tudnak lenni. És a sárkányoknál is nemcsak a különböző fajok, de a fajokon belüli egyedek is saját személyiséggel rendelkeznek, és jól megkülönböztethetőek egymástól.

És bár a wyvernek között is nagyon izgalmas és kedvelhető karaktereket találunk, mégis a Viv által az első részben kiszabadított, kissé mogorva, kissé szarkasztikus, de nagyon is kedvelhető Chumana a történet másik legfontosabb főszereplője Vivien mellett.
Chumanához simulok, és elmosolyodom. Már nem vagyunk lázadók, nyelvészek vagy bolgoritok. Csupán egy rózsaszín folt az égen. Négy újonc és két tűzokádó, akik e röpke, különleges pillanatban oly könnyedek és gondtalanok, akár a fecskék.”
Az Éhezők viadala-utánérzés 2.0
Már az első kötet olvasása közben is felmerült a gondolat: hiszen ez már volt, és ez az érzés most csak erőteljesebbé vált.
A kishúgát védelmező kamaszlány (Katniss és Prim – Viv és Ursa) karaktere, aki azt gondolja, ha minden szabályt szigorúan betart, akkor rendben lesz az élete, igencsak ismerős lehet Suzanne Collins regénysorozatából. Williamsnél ebből a „rendezett” életből lódította ki a szülei letartóztatása, amelynek hátterében a brit miniszterelnöknő, Wyvernmire állt (Snow elnök-párhuzam). És ha Vivnek nem is egy halálos arénában kellett megküzdenie a többi kamasszal, a munka, amellyel Bletchleyben megbízták, vagyis a sárkánynyelvek lefordítása, hamarosan szintén halálos versengéssé vált.
Az Éhezők viadala-párhuzam a Sárkányok háborújában bizonyos szempontból még erősödik is. Viv még mindig azért küzd, hogy életben maradjon, és hogy a húgának lehetősége legyen békében és biztonságban felnőni. És ahogyan Katniss, úgy Viv is olyanokban bízik meg a küzdelem során, akikről később kiderül, hogy vagy elárulták, vagy minden lényeges információt eltitkoltak előle. (És nem jobb ebből a szempontból a szerelme, Atlas sem, aki ugyanúgy titkolózik Viv előtt, mint ahogy Peeta vagy Gale Katniss előtt.)
Ráadásul időnként Williamson is hajlamos arra, amire Suzanne Collins a saját sorozatában – vagyis a kedvelt szereplők néha ok nélküli és értelmetlen bedarálására.
Erre a legjobb – vagy inkább legdühítőbb – példa egy igen fontos szereplő halála. Ennek azonban hosszú távon semmi értelme, ráadásul igen logikátlannak is tűnik, mivel a szerző korábban csepegtetett információkat épp egy mentési lehetőségről – hogy aztán pár oldallal később mindezt egy fura csavarral totálisan lenullázza. Mindettől a valóban fájdalmas veszteség megint csak nem katarzist válthat ki az olvasóból, hanem inkább értetlen dühöt.
A makrovilág zsenialitása
Ahogyan a Sárkányok nyelvén esetében, úgy itt is a külső világ felépítése tűnik a leglenyűgözőbbnek.
Mivel Vivnek az elsődleges feladata a wyvernek megtalálása, a kommunikációjuk megfejtése és angolra fordítása, Williamsonnak lehetősége nyílik egy újabb faj, a wyvernek nagyon izgalmas társadalmi felépítését, szokásait és nyelvét bemutatni.
Ezzel párhuzamosan mutatja meg a rejtőzködő faj tagjainak egymás közötti kommunikációját, ami még az első kötetben bemutatott ekholokációknál is sokkal izgalmasabb, de – amint az a későbbi csaták során kiderül – jóval veszélyesebb is.
Miközben Viv és a társai a wyvernek alagútrendszerében rejtőzködnek, lehetőségük nyílik megismerkedni a sárkányfaj művészetével, de még az olvasási szokásaival is, amellyel a szerző ismét csak megmutatja, mennyivel intelligensebbek a sárkányok, mint ahogyan azt azok az emberek gondolják, akik csak a saját csatáikban akarják felhasználni – és feláldozni – őket.
Williamson a helyszínek szempontjából is bőven tágít a perspektíván.
Míg az első részben főképp a Bletchley Park kastélya volt a cselekmény színhelye, addig a második kötetben Vivvel együtt botorkálhatunk a háborús övezetektől szaggatott – és a bolgár sárkányok által ellenőrzött/terrorizált – Londonban. Azután Williams még továbbmegy, és Viv szemén keresztül megmutatja nekünk azokat a kis szigeteket, ahová korábban meghalni vittek rengeteg gyereket – áldozati felajánlásul a bolgár sárkányoknak –, vagy ahová a gyerekek később elmenekültek.
Az pedig külön érdekesség – és amiről a szerző a regény végén található és az olvasónak szánt üzenetében mesél –, hogy helyszínül egy olyan szigetet választott (Cannát), ami a skót történelem több fontos eseményéhez is kapcsolódott. Williamson történetében pedig nemcsak halálra ítélt gyerekek találnak új lehetőségekre a szigeten, de az itt élő wyvernek is a háború nagyon fontos elemévé válnak.

A fordítói identitás kérdése
Canna nemcsak történelmi szempontból fontos helyszín, hanem a nyelvi identitás és a nyelvi asszimiláció miatt is – és az, ahogyan Williamson mindezeket beépítette a regénybe, azok a cselekmény legerősebb részei.
Az olvasóknak szánt üzenetben a szerző a gaelen kívül több olyan nyelvet is felsorol, amelyeket egy országon belül intézményes keretek között próbáltak előbb háttérbe szorítani, majd végképp kitörölni egy nép tudatából. Ugyanígy ír a fordítás lehetetlenségéről és a műfordítók láthatatlanságáról is – és ezeket a témákat valóban elképesztően jól és hatékonyan építi bele akár a sárkányok és emberek kapcsolatának ábrázolásába, akár Viv lassan fejlődő személyiségébe és felismeréseibe.
A wyvernek társadalmát, de főképp a valóban lenyűgöző és csodálatos(an kidolgozott) nyelvüket megismerve Vivien ráébred, hogy a trillákból, füttyökből és tiszta érzelmekből álló sárkánynyelvet az emberi szóbeliség csak megcsonkítani képes.
Williamson ezzel a motívummal valójában a fordításelmélet legnagyobb dilemmáit emeli be a történetbe: a lefordíthatatlanságot és a nyelvi asszimilációt.
Mert ahogyan a wyvernek nyelvének legszebb és leghatékonyabb elemei eltűnnek a fordítás során, ugyanúgy tűnnek el bármely nyelv legalapvetőbb és legmeghatározóbb elemei, ha egy másik nyelvre fordítjuk őket. És ahogyan például a gael anyanyelvűek kénytelenek voltak angolul beszélni – és lassan végleg elveszíteni az anyanyelvüket –, ugyanígy járnának a wyvernek is, ha – lemondva a saját ősi nyelvükről – az őket is elnyomni kész angolok nyelvén kezdenének el kommunikálni.
Viv, a fordító ezekkel a felismerésekkel jut el a teljes identitásválságig, hiszen nem akar többé fordítóként élni és dolgozni, ha ezzel pont a lényegétől fosztaná meg az általa annyira kedvelt és becsült nyelveket. És míg az első regény előtörténetében még a legjobb barátnőjét is hajlandó volt feláldozni azért, hogy bekerülhessen az akadémiára és fordítóvá válhasson, addig a Sárkányok háborújában visszamenőleg is megkérdőjelezi minden döntését.
És végül ugyanúgy levedli magáról a teljes addigi énjét, ahogyan a sárkányok bőrt váltanak, amivel képesek elengedni traumatikus emlékeiket. Viv így engedi el a családja, a múltja és a társadalom által rákényszerített fordítószerepet – és így nyílik lehetősége arra, hogy felfedezze, az elvárások és programok nélkül ki is ő valójában (és ebből a szempontból sokkal erőteljesebben megírt és fejlődőképesebb karakter, mint Katniss az Éhezők viadalában).
A csata zaja közepette a jeges szél mindent elragad tőlem. A neveltetésemet, a hírnevemet, minden képesítést, elvárást és nyírfavessző ütötte sebet. Nem vagyok drakón fordító, se kódtörő, se a lázadás arca.”
A történet végén pedig a teljes konfliktus kilép az angol-bolgár párharcból, és tulajdonképpen kiterjed egész Európára – amivel Williamson szépen meg is ágyaz a harmadik résznek, amely valószínűleg ebben a még nagyobb léptékű harcban fogja Vivet és a társait újabb veszélyekbe sodorni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

