Mi sül ki abból, ha a The Decemberists frontembere a borongós, gótikus folk-rock balladái után egy ifjúsági fantasy regény írásába fog? Az elrabolt kisöcs nyomába eredő Prue és az Özvegy Kormányzónő hálójába kerülő Curtis története elsőre a klasszikus narniás toposzokat idézi, de Colin Meloy regénye hamar saját, egyedi hangot kap. Bár a leíró részek miatt a tempó néha cseppet túllassul, és a mellékszereplők olykor kissé háttérbe szorulnak, a szerethető főhősök, a gondosan felépített világ és a történet sötét, sokkoló fordulatai teljesen beszippantják az embert. A Wildwood – A tiltott vadon egy bátor, néhol sötét, de gyönyörű ifjúsági regény, ami túlmutat a klasszikus gyerekkönyveken, és amit a gyengeségei ellenére is nehéz letenni.
HIRDETÉS
Egy rocksztár meséje a misztikus erdőről
A Portlandben élő, tizenkét éves Prue McKeel kénytelen beépni az Áthatolhatatlan Rengetegbe (Wildwood), miután egy varjúraj elrabolja a játszótérről a kisöccsét, Macet. A kutatáshoz a cseppet különc osztálytársa, Curtis is csatlakozik, azonban egy támadás során a két gyerek elszakad egymástól. Így külön-külön kénytelenek felfedezni az erdőt, ahol beszélő állatok, prérifarkas katonák és banditák vagy háborúznak, vagy politikai csatákat vívnak egymással. Az egyetlen reménységük pedig a misztikusok kis csapata, amely meditáció során közvetíti a vadon legvénebb fájának üzeneteit. És miközben a gyerekek az erdőben található birodalmakon át kutatnak vagy menekülnek, olyan, a Rengeteg életét meghatározó emberekkel és lényekkel találkoznak, mint az Özvegy Kormányzónő, Brendan, a banditák királya, vagy a Madarak Fejedelemségének Koronahercege, egy igen bölcs, és a madarak és más lények jogaiért kiálló, szimpatikus bagoly.
A hol sötéten vicces, hol meg teljesen lenyűgöző történet írója Colin Meloy, a The Decemberists nevű amerikai indie-rock zenekar frontembere. A dalaira a mesélő, folkos, néha sötét atmoszféra jellemző, a szövegei pedig XVIII. századi tengerészekről, gyilkosságokról, kísértetekről és sötét tündérmesékről szólnak – és mindez nagyon is tetten érhető a regényében is.
A könyvet a felesége, Carson Ellis lenyűgöző rajzai díszítik, sőt, az illusztrációk egyenrangú társai a szövegnek – elég csak a borítót megnézni. A kötet nemcsak egy könyv, hanem egy gyönyörű fizikai tárgy is, a klasszikus, régimódi könyvtervezés és a modern tündérmese keveréke, amit igazán élmény kézbe venni.
A vadon mint ihletforrás
Meloy egy interjúban és a saját Substack oldalán is elmesélte, hogy a könyvet a Portland határában elterülő, hatalmas Forest Park ihlette, ahol a feleségével rengeteget sétáltak.
A szerzők a leginkább azt érezték lenyűgözőnek, hogy bár a mindennapi életüket egy modern városban élik, tőlük pár száz méterre, a folyó túloldalán ott egy erdő, ami akár a civilizáció határának is tűnhet, és amelyről nagyon is elképzelhető, hogy varázslat szövi át.
Meloy arról is mesélt, hogy feleségével eredetileg egy Ruthie nevű lányról akartak írni, aki az elveszett apját keresi a vadonban. A történetbe beleszőtték a misztikus és archaikus dolgok iránti lelkesedésüket, ahogyan azt is, mennyire szeretik a szabad vándorlást, akár a hegyek, akár a tengerek felé. A közös munkában pedig nem voltak előre lefektetett szabályok, így pont azt szerették a legjobban, ahogyan az egyikük ötlete hatására a másikuk is hozzátett valamit a közös világhoz. Az apját kereső lány története aztán pár év szünetet kapott, és mikor a pár újból írni kezdett, a világ és a szereplők szép lassan átalakultak. Más lett a főhős és a világ is, a sztoriba szép lassan bekúszott az 5000 hektáros Forest park, és még a könyv címét is egy valódi túraút/ösvény ihlette.
A szerzőpáros közösen dolgozta ki a világ szabályait, és azt is együtt határozták meg, mi fér bele a modern világból, és mi nem. Nem akartak egyetlen történelmi korszakra koncentrálni, így a hadifelszerelésbe került például puska és ágyú, de ugyanígy íj és parittya is. Az erdőben élők öltözéke is többféle kort idéz, és a vadonnak vannak olyan részei, ahol a viktoriánus kort idéző, máshol meg korszerűbb házak és technika található. És mielőtt Meloy megírta volna a végleges sztorit, a felesége, Carson felvázolta az erdő térképét, és aztán együtt kezdték el benépesíteni mindenféle, fura vagy éppen veszélyes figurákkal.
A vadonnak pedig olyan helynek kellett lennie, ahol az ember kikerül a biztonságos életéből, és valami ismeretlen, de potenciálisan veszélyes kalandba keveredik, amelyből kikerülve végül fontos tapasztalatokkal gazdagodik.
Gyaloglás közben rácsodálkozott az erdő nagyszerűségére, és miközben ebben a hihetetlen rengetegben kószált, a félelme minden egyes lépéssel alábbhagyott. A föléjük boruló fák ágain madarak csicseregtek, az aljnövényzetet időről időre felverte egy-egy váratlanul megiramodó mókus. Prue nehezen hitte, hogy valóban senki sem merészkedett ilyen messzire az Áthatolhatatlan Rengetegbe; annál is inkább, mivel élettel és szépséggel teli, hívogató és nyugalmat árasztó helynek látta.”
Stand by Me egy kis Narniával keverve
Az Áthatolhatatlan Rengeteg világán ugyanúgy észlelhető akár a Narnia, akár A gyűrűk ura vagy Roald Dahl hatása, mint ahogyan a sötét tündérmeséké és az ír mitológiáé.
Az erdőnek vannak olyan csodás részei, amelyeket mintha Tolkien álmodott volna meg – bár hobbitok és tündék nélkül –, egyes vidékei viszont inkább olyannak tűnnek, mintha Stephen King is beszállt volna az erdő felvázolásába. A borostyán, amely felzabálja az egész erdőt, ha emberi vérhez jut, vagy a KARD nevű, rendőröknek nevezett gyilkosok csapata pont olyan könyörtelenül pusztít, mint bármely gonosz lény egy King által megírt mitikus sztoriban.
Ráadásul ahhoz, hogy a két gyerek eljusson az erdőbe, át kell vágniuk a város külső részein, sőt, egy vonatsínen is – amiből aztán olyan parádés vonat előli menekülés kerekedik, amit az Állj mellém! négy gyerekhőse is megirigyelhetne.
A Narnia hatása pedig egyes elemeknél olykor kissé túl erősen is tetten érhető, és erre a legjobb példa Curtis és az Özvegy Kormányzónő találkozása és kapcsolata. A történetnek ez a szála erősen emlékeztet a Fehér Boszorkány és Edmund találkozására Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény c. regényben, amikor a fiú egy kis török csemegéért elárulja nemcsak Aslant és a felkelőket, hanem a saját testvéreit is. Meloy azonban túl tud lépni a nagy előd hatásán, és sikerül igen egyedi gonoszt alkotni az Özvegy személyében, saját karakterrel és tervekkel, ahogyan Curtis sem válik Edmund puszta klónjává.
És ha mindez még nem lenne elég – a történeten érezhető még némi Roald Dahl-hatás is, leginkább az igen sötét humorán, vagy a sokszor igencsak sokkoló fordulatokon.
– Mik a terveid mára? Ne feledd, ma te vigyázol Macre.
– Hmmmm, nem is tudom – felelte Prue. – Arra gondoltam, hogy elmegyünk valahová. Fellökünk néhány idős hölgyet. Esetleg kirabolunk egy barkácsboltot, aztán a zsákmányt bevisszük a zálogoshoz. Biztos izgalmasabb, mint kézműves vásárba menni.”
És bár a szerzőpárosra biztosan nem hathatott Szabó Magda, azért talán érdemes megemlíteni, hogy neki is van hasonló mélységű – ha nem mélyebb – története, amelyben az állatok egy saját külön szigeten élnek, ahol ruhában járnak, beszélnek, és más, veszélybe került állatokat próbálnak megmenteni. A Sziget-kék főhőse, Valentin pedig legalább olyan elszánt, mint Prue, és annyira hajlamos némi bénázásra, mint Curtis. A felnőttek pedig majdnem ugyanolyan vakok a csodákra, mint a Wildwood világában.
Csodás(an hosszú) leírások és sötét politikai kavarások
A szerzőpáros sztorijának egyik legalapvetőbb eleme a rengeteg, igen részletes leírás, legyen szó akár a két gyerek útjáról a vadonba, akár a prérifarkasok búvóhelyéről, vagy a madarak birodalmáról.
Ezek a részletes leírások igen bensőséges atmoszférát teremtenek a regényben – azonban gyakran le is lassítják a történetet. Prue és Curtis útja a várostól a vadonig, aztán azon belül is az első találkozásig egy-egy erdőlakó csoporttal pont annyira túlnyújtott, mint a prérifarkasok rejtekhelyének részletező bemutatása, vagy a madarak városának leírása. Az ember csak olvas és olvas, és várja, hogy mikor tudhat meg többet a szereplőkről – vagy lapoz pár oldalt, remélve, hogy a leírások felületesebb olvasásával nem marad le semmilyen fontos mozzanatról vagy magyarázatról.
Ugyanez mondható el a mellékszereplők masszaszerű összemosódásáról is. Akár a prérifarkasok, akár a banditák vagy a politikusok – nagy tömegben vannak alaposan bemutatva, azonban a vezetőkön kívül szinte nincsenek igazán megkülönböztethető karakterek. Vannak ugyan tulajdonnevek, de még ezek viselőinek sincs igazán kidolgozott múltja vagy valódi személyisége. A főgonosz politikus semmiről sem jegyezhető meg, és bár a regény egyik legszimpatikusabb figurája a lázadó herceg, a Rex Bagoly, igazán róla sem tudunk meg túl sokat. Sem azt, miért áll a lázadás élére, vagy azt, miért akarják annyira elfogni.
A történet maga viszont igen fordulatos, tele van rejtélyekkel, legyen szó akár arról, hogyan hatolhat be két „Külsős” az erdő teljesen elzárt, mágikus világába, akár arról, ki és miért raboltatta el Prue öccsét. Hasonlóan izgalmasak a birodalmak, amelyek magát az erdőt alkotják, a köztük lévő hol baráti, hol ellenséges viszony, ahogyan az is, ki hogyan reagál a két gyerek megjelenésére, vagy hogyan akarja a saját harcához felhasználni őket. Ráadásul a szerzőpáros jó néhány olyan titkot és csavart is beleszőtt a történetébe, amelyekre az első részben nem derül fény, így ki kell várnunk, míg a trilógia további kötetei is megjelennek magyarul.
Egy másik (igencsak sokkoló) világépítési alapelv pedig az, hogy ebben az erdőben – sőt, még azon túl is – senki sincs biztonságban.
A poilitikai machinációk, a – szintén politikai és hatalmi okokból – elkövetett merényletek és/vagy gyilkosságok ugyanúgy mérgezik az Áthatolhatatlan Rengeteget és az ott élők mindennapjait, ahogyan a kinti világban is. És bár ez elvileg egy gyermekese lenne, de ahogyan King vagy George R. R. Martin világában, úgy itt sincs senki biztonságban. Fontos és szerethető szereplőket ugyanúgy elhurcolhat a titkosrendőrség, hogy aztán sose kerüljenek elő a börtönből, ahogy bármely szereplő meghalhat akár egy merényletben, akár a háborúban. És amikor Prue kijut a vadonból, és egy időre hazatér, a szüleiről is igen sokkoló titkok derülnek ki.
Meloy és a felesége szándékosan alkotta meg ilyen sötétre a regényük világát. Nem akartak „túlvédő” ifjúsági regényt írni, mert szerintük a gyerekeknek is látniuk kell a morális szürke zónákat, a politikai játszmákat, a környezet pusztítását, ahogyan azt is, hogy az élet veszteségekkel jár. Ebben is Roald Dahl volt a példaképük, aki sosem finomkodott a gyerekeknek szóló történeteiben, és erre igen kitűnő példák a Karcsi és a csokoládégyár, a Matilda vagy a Boszorkányok c. regényei.
Azt persze nem tudta, mire számíthatnak az olyasféle eszelősök, akik a rendőrségen gyerekrabló varjakról és eltűnt egyévesekről hadoválnak, de abból indult ki, hogy nem sok jóra: a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy ott rögtön felrakják egy páncélozott teherautóra, és elviszik egy isten háta mögötti elmegyógyintézetbe, ahol a hátralévő napjait egy magánzárkában töltheti a sorstársai nyöszörgését hallgatva (…).”
Amikor a „főhősök” igazi hőssé válnak
Ami viszont a történet legszerethetőbb eleme, az a két főszereplő karaktere, a gondolkodásuk és a döntéseik.
Prue és Curtis a felnőttek támogatása nélkül merészkednek be egy teljesen ismeretlen, de nagyon ijesztő erdőbe, és a félelmük ellenére sem adják fel sem Mac megmentését, sem az erdőért vívott harcot. Prue egy csípős nyelvű, határozott lány, akire kissé túl sok felelősség hárul – elsősorban az, hogy szinte napi huszonnégy órában kell az öccsére vigyáznia. Azonban egészen a varjak érkezéséig igencsak jól helytáll, és bár számtalan alkalommal kerül (élet)veszélybe az erdőben, egy pillanatra sem adja fel az öccse keresését.
A karakterének kidolgozásában pedig az a rafináltság is nagyon izgalmas, ahogyan a szerzőpáros összekötötte az érdeklődési területeivel a való és a misztikus világot.
Prue a történet elején madár- és növényhatározókat olvas, az erdőben bolyongva pedig olyan területekre is eljut, ahol a beszélő madaraknak saját birodalmuk van, és a fáknak és a növényeknek is hatalmas szerep jut az erdő és a benne élők védelméért vívott háborúban.
Curtis viszont magának való, akit az iskolában bántalmaznak, és kissé a családjából is kilóg. Igazából még a motivációját sem ismerjük, hogy miért tart Prue-val, aki inkább csak iskolai ismerős a számára, nem igazán barát. A Rengetegben való bóklászását is elsősorban a bénázás jellemzi, sokszor hoz rossz döntéseket, ennek ellenére egy nagyon is szerethető figura – talán pont a gyengeségei miatt, amelyek valószínűleg mindannyiunkban megtalálhatók. Viszont a tévedései és a félelmei ellenére ugyanolyan elszántan veszi ki a részét Mac megmentésében, és sokkal határozottabban és bátrabban száll szembe az Özveggyel, mint sokan a Rengetegből.
Meloy azt is elárulta, hogy a két főszereplő valójában saját maguk gyerekkori verziója.
Prue karakterét a feleségéről, Carsonról mintázta (ezért olyan makacs és határozott), míg a kicsit kétbalkezes, különc Curtis ő maga volt gyerekként. Curtis és Prue figurájának megteremtésében az az egyik legizgalmasabb dolog az volt, hogy így két teljesen különböző nézőponton keresztül láthatjuk ezt a furcsa erdőt.
A felnőttek világa viszont már egyáltalán nem ilyen tetszetős. Prue szülei például a történet legelejétől olyan mértékig terhelik rá a 12 éves lányukra az egyéves kisfiuk teljes felügyeletét, ami minimálisan sem teszi őket szimpatikussá – ahogyan az a sötét titok sem, amelyre nagyjából a történet háromnegyedénél derül fény. És Curtis is hoz olyan döntéseket, a vadonba lépésétől egészen a történet végéig, amelyek miatt jogosan merülhet fel az olvasóban a kérdés, hogy milyen lehetett a kapcsolata a szüleivel otthon.
És az erdőben élő felnőttek többsége sem jobb náluk. Az Özvegy Kormányzónő hataloméhes gyilkos, akit a korábban elszenvedett veszteségei sem menthetnek fel a bűnei alól. A banditák királya meg egy sima haszonleső rabló, aki kezdetben csak azért csatlakozik a Kormányzónő hatalma ellen harcolókhoz, hogy a háború után maradjanak túlélők az erdőben, akiket békeidőben majd kirabolhat. Innen nézve igencsak hasonlít ahhoz a Robin Hood-képhez, amelyben az erdei rablók vezetőjét már nem szimpatikus, a szegényekért rabló hősnek ábrázolják.
Az erdő mélyén található városok pedig hemzsegnek a politikusoktól, az őket kiszolgáló talpnyalóktól és az erőszakos, zsarnoki rendfenntartóktól. Mindezek miatt úgy tűnik, itt vagy a misztikus állatok és madarak között találhatók igazán tisztességes és jólelkű lények, vagy a minden világi dologról lemondó misztikusok között – akik viszont hajlamosak minden fontos döntésüket egy ősöreg fára átruházni.
Azonban mire a történet végére eljutunk, Prue és Curtis megerősödve jut el ismét az erdő széléig – akár testben, akár lélekben nézve. Az érkezésük és a beavatkozásuk a csatákba, a politikai harcokba vagy a meghunyászkodó kivárásba pedig olyan mértékben megkavarja és felrázza a Rengeteg lakóit, hogy végre sikerül szembeszállniuk a zsarnoksággal.
Mindezek tekintetében elmondható, hogy a Wildwood – A tiltott vadon egy varázslatos, bár néhol kissé vontatott történet. Azonban lenyűgöző a mágikus erdő, minden lakójával együtt, ahogyan a két gyerek karaktere és elszántsága is, ahogy megpróbálják megmenteni előbb Macet, aztán meg szinte az egész Rengeteget. Épp ezért örömteli hír, hogy az első részből már elkészült a filmes feldolgozás, könyv formájában pedig számíthatunk még két folytatásra, amelyekben Prue és Curtis ismét a Rengetegben kalandozik, új és már ismerős szereplők társaságában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
