Ha létezik biztos pont a kortárs fantasy palettáján, az az, hogy ha Royce Melborn és Hadrian Blackwater meglát egy indokolatlanul magas épületet, akkor arra záros határidőn belül fel is fog mászni. Michael J. Sullivan a Drumindorral visszatér a Riyria-krónikákhoz, hogy Tur Del Furban, a törpök ősi városában szembesítse hőseit a sors kellemetlen kérdéseivel. Sullivan ebben a regényben meséli el végre a két mestertolvaj legveszélyesebb kalandját, ám a végeredmény kétélű fegyvernek bizonyul. A címadó torony megmászására ugyanis a könyv legvégéig várnunk kell, a politikai és romantikus szálak kuszasága pedig helyenként lelassítja a történetet. Sullivan még mindig egy őrült zseni, de a Drumindor kőkemény memóriateszt elé állítja az olvasót, aki kénytelen a már eddig megjelent és a nálunk még kiadatlan történetek kavalkádjában kibogozni a szerző által igencsak összegabalyított szálakat. Enyhén spoileres tartalom!
HIRDETÉS
Üdülés kis csavarral
Drumindor tornyait egy legendás törp klán, a Berlingek tervezték és építették évszázadokkal ezelőtt Tur Del Furban. Az emberek azonban idővel elfoglalták a várost, és a törpök a saját otthonukban éppen csak megtűrt népséggé váltak, olyannyira, hogy a várost uraló és irányító Triumvirátus még a legendás tornyokból is kizárta őket. Csakhogy a Berlingek utolsó leszármazottja, Gravis Berling úgy dönt, bosszút áll az embereken, és beveszi magát Drumindorba. A célja az, hogy a tornyok alatt lévő vulkánokból kitörő lávát a városra és az ott élő emberekre zúdítsa.
A helyi Triumvirátus képviselője, Lord Byron megbízza a Riyria-párost, Hadriant és Royce-ot azzal, hogy állítsák meg Gravist, így a mestertolvajok Tur Del Fur üdülőparadicsomába utaznak – nemcsak azért, hogy elkapják a törpöt, hanem hogy végre nyaraljanak is egy jót. Ráadásul velük tart Royce szerelme, Gwen és régi mentoruk, Arcadius professzor is, amitől még kalandosabbá válik az egész utazás. Csakhogy ebbe a nyaralásba Gravisnek, a városban élő törpöknek, a helyi gonosztevőknek, meg az időnként váratlanul felbukkanó (ex)halottaknak is van beleszólásuk.
Hadriannek és Royce-nak pedig a turistáskodáson, a törp hagyományok megismerésén, a szerelmi bonyodalmak kezelésén és a helyi maffiával való megküzdésen túl még azt is fel kell ismernie, hogy Drumindorba a kapukon át sosem juthatnak be. Így ezeket a tornyokat is meg kell mászniuk – mint mindig, ha extrán magas épületek közelébe kerülnek. A kettős torony megmászása pedig egy olyan kaland lesz a Riyria életében, amit a páros még évek múlva is emleget majd.
Sullivan pedig ezzel nemcsak egy új küldetésről mesél, hanem törleszti egy régi adósságát is a rajongók felé, hiszen Drumindor tornyainak megmászása volt az a kaland, amelyben a két hős majdnem otthagyta a fogát, és ezért később a teljes Riyria-sorozatban folyamatosan életük egyik legveszélyesebb kalandjaként emlegetik.
Most pedig Sullivan végre bemutatja, hogyan is történt az egész, megpróbálva közben összekötni rengeteg, a korábbi kötetekben megpendített eseményszálat, de úgy, hogy eközben ne tegye tönkre azt a mitológiát és cselekménysorozatot, amit a korábban megjelenő történetekben már kidolgozott.
– Emlékszel? A legutóbb majdnem leestem – folytatta Hadrian.
– Most ne ugyanoda lépj!”
Extrém könyvtárosok a toronyban
Ha az ember elég Riyria-kötetet olvas, felmerülhet benne a gondolat, hogy Royce és Hadrian gyakorlatilag Elan világának középkori alpinistái. Ha van egy magas épület a közelben, ők garantáltan fel fognak rá mászni – akár azért, hogy ellopjanak onnan valamit, hogy legyőzzenek egy ott tanyázó, sárkányszerű lényt, vagy csak azért, hogy átkapcsoljanak benne egy fogaskereket.
Ilyen az a Koronatorony, amelynek kapcsán a két főhős sorsa összekovácsolódik (A Koronatorony), vagy az ősi elf/fhrey torony, ahol Royce egy legendás kardot keresgél (Avempartha – Az elfek tornya), de a mestertolvaj még egy hercegnőt is a lépcsők defektusa miatt kénytelen extrém módon kimenteni egy összedőlni kész toronyból (Kardtolvajok). Drumindorban pedig kifejezetten dupláznak: a Sullivan által először megírt Riyria-krónikákban megmásszák, és tévedésből szépen hazavágják a tornyot és a vulkánt szabályozó szerkezetet (Smaragdvihar).
Azonban, úgy tűnik, a szerző nemcsak a toronymászási rekordot akarta megdöntetni a főhőseivel, de még egy naplókkal kapcsolatos káoszt is belekevert a történeteibe.
Ezek a naplók igen fontos szerepet játszanak a teljes sorozatban, azonban a gyakori felbukkanásuk és elkeveredésük nemcsak a cselekményben, hanem az olvasók fejében is hatalmas káoszt okozhat. Ráadásul ezeket a naplókat Royce és Hadrian annyiszor lopja el, viszi vissza vagy adja át másoknak, hogy az olvasóban felmerülhet a gondolat, hogy a két főhős egyre jobban hasonlít két őrült könyvtároshoz, akik elszántan üldözik a naplók más „kikölcsönzőit”.
Észak szürkeségéből a déli kaszinók forgatagába
Aki ismeri a Riyria korábbi kalandjait, annak a megérkezés Tur Del Furba talán hatalmas kulturális sokkot fog okozni.
Mivel a két főhős a történetek többségében Elan világának északibb részén kalandozott, ahol az időjárás általában a nyirkostól az esősig terjed, a városok szürkék és koszosak, az emberek meg vagy karót nyelt nemesek, vagy szegény nyomorultak, a déli város színpompája és zaja megdöbbentheti az olvasót.
Mert míg az északi országokat és városokat a középkori feudalizmus jellemezte, amelynek keretein belül az uralkodók, a Nefronita Egyház és a hozzájuk tartozó lovagok terrorizálták a népet, Délen még a nemesek is lazák, hangosak és szívesen ereszkednek le a „pórnéphez”. Az olvasó – Hadriannel és Royce-szal együtt – egy olyan városba csöppen, amely a leginkább egy modern, kaszinókkal, turistákkal, luxussal és szórakoztatónegyedekkel teli metropolisznak nevezhető.
A helyszínválasztás azonban Sullivan egyik legnagyobb bravúrja. A szerző ugyanis zseniálisan használja a várost a történelem fizikai metaforájaként: ahogy a főszereplők egyre lejjebb ereszkednek a törpök által kifaragott, monumentális város mélyebben található rétegeibe, úgy fedeznek fel egyre több, a város lakóinak életét átszövő rejtélyt is. A fizikai és a szellemi felfedezés kéz a kézben jár, és ez a lassú, rétegzett bemutatás adja a kötet igazi atmoszféráját.
Emellett a szerző azt is megmutatja, hogyan taposnak a csillogó kaszinókban lazuló nemesek és turisták a törpök évezredes kultúráján, miközben csak a pénzt és a felszínes ragyogást értékelik, viszont a mélyben megbúvó mérnöki csodákat és zsenialitást még csak fel sem ismerik. És miközben ők az egész várost „felfalják”, addig a törpök egyre inkább kiszorulnak az ősi otthonukból.
Látom, hogyan volt egykor. Drumindort, a rolkinokat, a kupolákat, a szinteket és az öblöt. Kőbe vésett emlékeztetők, hogy nem csótányok vagyunk, amelyeket el lehet taposni. Nem kártevők vagyunk, amiket ki kell űzni a közös cél érdekében. Szinte belefúlunk, annyi itt a bizonyíték arra, hogy megérdemeljük a tiszteletet. És mégis más itt élni, mint északon.”
A teljes sorozatot ismerve azt is láthatja az olvasó, hogy Sullivan meglehetősen sötéten mutatja be azt, hogy az emberiség felemelkedése mindig más kultúrák eltiprásával, kisajátításával és fizikai/kulturális megsemmisítésével járt. Mert ahogyan itt a törpök elnyomásáról mesél, ugyanúgy mesélt az előző kötetekben a korábban a mágiát uraló fhreyek/elfek világának elpusztításáról, a kultúrájuk átírásáról – úgy, hogy az az embereknek kedvezzen –, vagy a leszármazottak rabszolgasorba taszításáról.
Döglött egerek és a sors pillangóhatása
Nyilvánvalóan valami nyavalya kínoz, amelynek a neve Hadrian Blackwater és … Gwen De Lancy.”
Bár a Riyria-sorozat egyik legszebb – és legsötétebb – eleme a Royce-Gwen-szál, Elan világának egyik legmeghatóbb szerelmi története, most először tűnik inkább bosszantónak, mint lenyűgözőnek.
Mert bár érthető, hogy Royce és Gwen két érzelmileg sérült és mélyen traumatizált ember, akik nehezen nyitnak mások, és a feléjük áradó szerelem/szeretet felé, a folyamatos bénázás és túlbonyolított egymáshoz közeledés ebben a regényben bosszantóan hosszúra lett nyújtva. A szerencsétlenkedésük ábrázolása közben pedig Sullivan szinte teljesen eltolta a hangsúlyt a lényegről: ahelyett, hogy a sorozatban ezerszer emlegetett, legendás és veszélyes toronymászós sztorit kapnánk, a könyv jelentős része egy túlzottan elnyújtott romantikus drámává válik.
Főképp azért, mert Hadrian is megkapja a maga romantikus kalandját, amely megint csak inkább a naplós bénázás és a politikai játszmák vonalát erősíti, a fő cselekményszál rovására.
Ami viszont a Drumindor egyik erőssége, az a Hadrian és Royce közti kapcsolat fejlődésének bemutatása.
Egy, a fő cselekményszál szempontjából fontos és tragikus esemény miatt a két főhős bizalma végképp megrendül az életüket igen erősen befolyásoló Arcadius professzorban. És míg Hadrian ismét gyászol, Royce az egyre erősödő barátságát egyetlen módszerrel tudja kifejezni a társának: ha megöli azt, aki fájdalmat okozott Hadriannek. Még akkor is, ha az az egyetlen olyan ember a világon, aki apafiguraként funkcionál Royce életében.
Mint a macska, amely döglött egeret tesz a gazdája hálótermének padlójára, Royce-nak különös elképzelése volt a vigasztalásról. De jót akart, és csak ez számított.”
A másik ilyen jelentős téma az, amely Gwen egész életét és sorsát meghatározza: a jövőbe látás képessége.
Miközben a nő egy régi ismerősének próbál segíteni, és ehhez a jövőbe látó képességét használja, most először merül fel benne az a kérdés, hogy a jövő megváltoztatása milyen hatással lehet nemcsak mások sorsára, hanem akár az egész világra is?. És hogyan hathat ez a szerettei életének alakulására?
Mi van, ha a jövőbe látás képessége hatalmat is ad ahhoz, hogy megváltoztassam a jövő útját? (…) Viszont ha megfogom a gyeplőt, és kizökkentem a gondviselést a természetes csapásból, lehetséges, hogy amikor legközelebb egy veréb holtan esik a földre, az már az én hibám lesz. (…) Akkor hát mi vagyok én? Gőgös határsértő, aki káoszba dönti a természet rendjét, vagy ártatlan hód?”
Sullivan őrült káosza
Sullivan zsenialitása abban rejlik, hogy Elan világát (legyen szó a Riyria-krónikákról, a Kezdetekről, az Első Birodalom Legendáiról vagy a Felemelkedés és bukás sorozatról) egyetlen hatalmas, évezredeken átívelő gobelinként szövi meg, amelyen a minták – vagyis a helyek, szereplők és események – elszakíthatatlanul egymásba fonódnak.
Drumindor és a legendás törp klán (a Berlingek) emlegetése végigvonul a teljes mitológián. A törpök építészeti csodáit, a monumentális kőtornyokat és a hajdani birodalmi elnyomás gyökereit már a Birodalom Legendái-sorozatban megalapozta. A tornyok megmászása pedig egy olyan kaland a jelenben, amely egyszer már megtörtént, de az időrend szerint a távoli jövőben, így ezzel Sullivan jócskán megkavarja a saját története szálait.
Ráadásul az olyan, remekül kidolgozott új karakterek mellé, mint a Tur Del Furban élő törpök, vagy a Kék Papagáj mulatóban felbukkanó szereplők, Sullivan pluszban még bedobált a történetbe rengeteg, akár a Krónikákban, akár a Birodalom Legendái-sorozatban említett nevet, helyet vagy eseményt – megpróbálva visszamenőleg összekötni a korábban megkezdett szálakat (inkább több, mint kevesebb sikerrel).
A Drumindor ugyanis nemcsak egy vicces, de néha túlságosan is elkomoruló tolvajsztori, hanem egy őrült névsorolvasás is.
Sullivan ugyanis előrángatja a korábbi kötetekből megismert, maffiahajlamú DeLur családot és a Fekete Gyémánt nevű tolvajcéhet is (ahová Royce korábban tartozott), aztán meg visszavisz a régmúltba, a Berling-klán történetének bemutatásával. Eközben átruccanhatunk a közeli múltba és a távolabbi jövőbe Lady Constance karakterének felbukkanása miatt, aki ugyan már szerepelt az előzménysorozatban, de Sullivan először a legelső sorozatban, a Krónikákban mutatta be, Modina császárné nevelőjeként – és így tulajdonképpen visszamenőleg építette fel a nő karakterét, végképp összekavarva ezzel az olvasót.
A legizgalmasabb mégis azoknak a képeknek a felbukkanása a tornyok falán, amelyeket egy olyan szereplő jóslatai alapján festettek meg, aki a Birodalom Legendái-sorozatban szerepelt – tehát 3000 évvel Hadrian és Royce jelene előtt, mégis hatással van az ő sorsukra is.
Mindezek miatt az olvasónak olyan érzése támadhat, hogy akkor tudja igazán követni az eseményeket, ha tart a falán otthon egy faliújságot, amelyen piros madzag segítségével már korábban szépen összekötötte az eseményeket és az itt-ott felbukkanó szereplőket egymással .
Mindezektől függetlenül azonban a Drumindor nagyon is szerethető történet, a maga kalandos-romantikus-humoros módján. Így amikor Royce-szal és Hadriennel végre bejutunk az ikertoronyba, a leginkább azt érezhetjük, hogy érdemes volt átrágni magunkat a szerelmi és politikai bonyodalmakon, mert végre megérthetjük, miért lesz/lett (ha már folyton keverednek az idősíkok) ez a toronymászás a Riyria-páros egyik legtöbbet felemlegetett kalandja.
Az állandóan visszatérő kérdés: hogyan is olvassuk Elan világának történetét?
Sullivan saját oldalán többféle javaslat is található arról, hol és hogyan érdemes fejest ugrani az általa megálmodott, hatalmas birodalomba.
A leginkább szórakoztató élmény az, ha követjük a megírás és a kiadás sorrendjét – ami pont nem az időrend szerint halad, de aki már olvasta a sorozatot megjelenési és időrendi sorrendben is, az talán egyetért Sullivannel – és velem – abban, hogy valóban a megjelenési sorrend követése teszi igazán izgalmassá a történetet.
Tehát ha Riyráit olvasnál, vágj bele a Ryria-krónikákba (Kardtolvajok; A Birodalom felemelkedése és Novron örököse – ha a két-két történetet tartalmazó köteteket olvasnád).
Ezután jöhet a Riyria – A kezdetek nevű sorozat, a kilenc évvel korábbi események elbeszélése, amelyhez eddig A Koronatorony, A Rózsa és Tövise, a Dulgath halála, a Winter elveszett lánya és most már a Drumindor is tartozik.
Utána érdemes elkalandozni a régmúltba – kb. 3000 évvel a Ryria előtti időkbe –, és elolvasni Az Első Birodalom Legendáit, amely hat kötetből áll, és lezárt, kerek egész: Mítoszok kora, Kardok kora, A háború kora, Legendák kora, A halál kora és A birodalom kora.
És a legutóbb megjelent az a sorozata, amelynek eseményei a Birodalom Legendái után, de a Riyria-előzmények előtti időben – a Riyria előtt kb. 850-2000 évvel – játszódnak, a Felemelkedés és bukás, amelyből egyelőre még csak az első rész olvasható magyarul, a Nolyn.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
