A Barbár és a Fegyverek után Zach Cregger kísérelte meg a látszólag lehetetlent: jó filmet készíteni a Resident Evilből. A végeredmény egy a videojátékozás élményéhez hű, izgalmas és meglepően vicces alkotás lett, amit nem érdekel, hogy rajongó vagy-e vagy sem.
HIRDETÉS
Amióta a videojátékok nagy pénzeket hoznak – ma meg már köröket vernek a film- és zeneiparra is -, a befektetők igyekeztek a lehető legtöbb pénzt kicsikarni a fogyasztókból. Így a kritika előtt egy kis adaptációtörténeti eszmefuttatásra invitállak, kedves olvasó. Ha ehhez nincs most kedved, nyugodtan görgess lejjebb.
Régen például direkt elképesztően megnehezítették a játéktermi élményeket, hogy pakolják bele az érméket a játékosok, most pedig mikrotranzakciókkal próbálják rávenni őket arra, hogy költsenek arra, amire már amúgy is kiadtak egy nagyobb összeget. Ahogy fokozatosan vált mainstreammé a hobbi, felmerült az is, hogy miként lehetne olyan filmadaptációkat csinálni, amik egyrészt becsábítják a mozikba a fanokat, másrészt rávesznek másokat arra, hogy megismerkedjenek a videojátékok világával. Az első erre tett kísérlet volt 1993-ban a Super Mario Bros. élőszereplős újragondolása Bob Hoskinsszal, John Leguizamoval és Dennis Hopperrel a főszerepben. Aki ismeri a játékokat, tudja, hogy ez egy, már a kezdetektől bizarr megközelítés volt, elvégre a forrásműben a sapkás, bajszos vízvezeték-szerelő szimplán ugragbugrál a mesterien megszerkesztett pályákon. Teltek-múltak az évek, a Mario-franchise még gigantikusabbra duzzadt, a technológia és az igények fejlődésével pedig konkrétabb narratív elemek is körvonalazódtak, a szériát fejlesztő és kiadó Nintendo pedig úgy döntött, hogy animációs formában kísérli meg újra a nagyvászonra vinni a közkedvelt hősöket és rosszfiúkat. A 2023-as Super Mario Bros.: A film, ha nem is lett szakmailag elismert, gigantikus sikert aratott, rekordokat döntögetve és az első játékadaptációvá válva, ami átlépte a milliárd dolláros bevételt. Futama végére minden idők tizenötödik legsikeresebb filmje lett (azóta esett már pár szintet), és kapott egy folytatást is idén.
A ’90-es években egyéb hasonló próbálkozások is születtek, logikusabb adaptációkkal is, mint például a Street Fighter vagy a Mortal Kombat. A 2000-es évektől Hollywood, amely előtt szüntelenül csak a dollárjelek lebegtek, nekiesett az akkor kifejezetten népszerű kalandjátékoknak, így készült Tomb Raider, a Silent Hill és a Prince of Persia adaptáció, no meg 2002-ben Paul W. S. Anderson rendezésében és Milla Jovovich főszereplésével a Resident Evil, magyarul A kaptár. Utóbbi akkora siker lett, hogy öt, egyre gyengébb minőségű folytatást is megélt, de készült a túlélő horror szériából egy reboot, animációs filmek és élőszereplős sorozatok is. Egyik sem lett elismert, de egyértelműen pénzt hoztak, szintén rekordokat döntögetve: volt, hogy a horrorszériák csúcsát is tartották, és a mai napig a legjövedelmezőbb zombis filmek maradtak. A középszerű próbálkozások azonban komoly buktákhoz is vezettek, a lelkesedés pedig alábbhagyott.
A 2020-as évek kellettek ahhoz, hogy végre valami minőségi történjen a videojátékos-adaptációkkal. Animációs fronton az Arcane és a Castlevania bizonyították be, hogy nem muszáj élőszereplős filmet csinálni mindenből, míg a The Last of Us, a Fallout és a Twisted Metal egyértelművé tették, hogy a sorozatok is járható utat jelentenek. A sikernek több, eltérő oka van, de pár trend egyértelműen azonosítható: olyan emberek nyúlnak a témához, akik szeretik ezeket a világokat és szeretnek játszani, gyakran bevonva az eredeti alkotókat; továbbá maguk a videojátékok is fejlődtek annyit, hogy lineáris, nem interaktív formában is érdekes, izgalmas, magával ragadó, vicces vagy megható történeteket meséljenek el. És végül, de nem utolsó sorban sikerült megszólítani azokat is, akik nem feltétlenül játszanak (bár már egyre kevesebben vannak), a befektetők pedig egyértelműen látják a termékkapcsolás lehetőségét is, pláne egy-egy jól időzített megjelenés után. Állandó viták zajlottak arról is, hogy muszáj-e ragaszkodni az eredeti karakterekhez vagy történeti szálakhoz, amire a válasz egy egyértelmű, határozott nem.
A videojáték-adaptációk jelenleg felfelé ívelő folyamatának ezért is a legújabb példája a Resident Evil, amit Zach Cregger, a Barbár és a Fegyverek rendezője kísérelt meg újra vászonra vinni. (Magyarul valami rejtélyes oknál fogva maradt A kaptár, pedig egy reboot príma lehetőség lett volna arra, hogy szakítsunk a címmel…)
Bryan (Austin Abrams) egy orvosi futár, aki egy sürgős megbízást kap: el kell vinnie egy nagyon fontos csomagot Raccoon Citybe (aminek hallatán a játékot ismerők már elmosolyodhatnak). Bryan báránykás horgolt sapkájával indul el a fagyos utakon – hólánc nélkül! –, amikor hirtelen elé ugrik valaki, és elüti. Mivel Bryan nem tudja, hogy egy horrorfilmben van, és van lelkiismerete, megkeresi áldozatát, aki megsérült ugyan, de életben van. Bizarr hörgései, merev kéztartása és meglepően szenvtelen reakciói ellenére betuszkolja az autójába, beköti a biztonsági övét, majd elindul vele, amíg meg nem állítja a helyi seriff. Egy szóváltás után sikerül meggyőznie a rendőrt arról, hogy fontos feladatot végez és baleset történt, ahogy arról is, hogy a nő inkább utazzon vele. Micsoda szerencse, mivel pár perccel ezután valami történik az előtte guruló rendőrautóban, ami felborul. Bryan, aki továbbra sem tudja, hogy egy horrorfilmben van, és továbbra is van lelkiismerete, megáll, hogy megnézze, mi történt, megpróbáljon segíteni vagy esetleg segítséget kérni. A seriff persze már halott, a nő sehol, Bryanre pedig egy kínokkal teli út vár, amíg leszállítja azt a nyomorult csomagot.
Itt leszögezném, hogy a Resident Evil működik.
Elképesztően izgalmas és nagyon, hangosan felröhögősen vicces. Utóbbi kicsit úgy, mint amikor történik veled valami nagyon durva, de később – miután túlélted és kiheverted – már el tudod úgy mesélni, hogy röhögsz a saját szerencsétlenségeiden. A film tele van ilyen pillanatokkal, ahol a szerencsétlen Bryan próbál megoldani szituációkat és kikecmeregni életveszélyes helyzetekből. Austin Abrams valami fantasztikusat alakít, és rengeteget hozzáad ahhoz, hogy szurkoljunk karakterének. Nem katona, soha az életében nem lőtt fegyverrel (ki is emeli, hogy csak videojátékokban!), és egyáltalán nincs felkészülve azokra a monstrumokra, amiket elé tol az élet. Folyton bénázik, nyöszörög, bakizik, káromkodik, üvölt vagy épp sikít. Abrams annyira hiteles és szórakoztató, hogy a helyzetek teljesen életszerűen hatnak.
Ehhez pedig jelentős mértékben hozzájárul Zach Cregger és Shay Hatten párosának forgatókönyve, ami tökéletesen adja át azt az érzés, hogy milyen játszani egy Resident Evil-videojátékkal. Cregger korábban is beszélt arról, hogy egy ilyen jellegű filmet szeretne elkészíteni, függetlenül attól, hogy megkapja-e a Resident Evil szellemi tulajdonát. Ilyen vonatkozásban pedig kifejezetten jó, hogy nem valamelyik történetet dolgozza fel, elvégre ahogy maga Cregger is kitért rá: azok a történetek már léteznek, nem szeretné újramesélni őket. A játékok túlélő horrorok, ahol az erőforrás-menedzsment fontos része az élménynek, ahogy a leleményesség és a különféle logikai feladványok teljesítése is. Tény, hogy a játékokban harcedzettebb alakokat irányítunk, de mi, a játékos saját logikánk mentén vetjük bele magunkat a kihívásokba: például egy zárt lakatot megpróbálhatunk szétlőni. Ennek a logikának az adaptálása teszi elképesztően szórakoztatóvá a filmet, ugyanis a szituációk ezt követik le. A játékok hullámvasútját, ahol az egyik eszement szituációból kerülünk a másikba, miközben próbálunk alkalmazkodni. Hangosan anyázunk egyet, ha valami sokszemű rém ránk tör a sötétből, telepumpáljuk ólommal a torkunknak eső ellenfelet, és próbálunk elmenekülni a végtelen hordák elől. A játékok ráadásul évek óta kifejezetten innovatívak, csavarokkal pakolva meg a játékidőt,
ahol hihetetlen vagy elborult események követhetik egymást szempillantások alatt.
Ez a megközelítés azért is kifejezetten előnyös, mert nehéz egyértelműen leszögezni a Resident Evil-játékok identitását. Az idén 30 éves széria kezdeti lassabb megközelítését akciódússág váltotta fel, a külső nézetet belső, a sztori szövevényessége pedig teljesen őrült irányokat vett. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének sajátos, könnyen felismerhető jegyei a videojátékoknak, szimplán azt, hogy rengeteget változtak az évek során, miközben kísérleteztek, adaptálódtak és fejlődtek. Ahogy egy híres, 1964-es, a pornóról és az obszcenitásról szóló ügyben fogalmazott egy akkori amerikai legfelsőbb bíra: „Tudom, ha látom.” A Resident Evil is picit ilyen: nehéz egyértelműen körülírni. Elvégre vannak benne zombik, meg limitált a lőszer, meg feladatokat kell megoldani, de az élőholtak oka volt már vírus, parazita és gomba, a különféle elemek pedig rengeteget alakultak. Viszont, ha látsz egy Resident Evilt, akkor pontosan tudod, hogy az. És ez a film is az.
Ugyan a humort emeltem ki, mert a kezdetektől fogva a helyzetkomikumok, tragikomikus szituációt vagy a szimplán elcseszettségükben vicces jelenetek tűntek ki, a film nagyon durva is. Undorító förmedvények rontanak Bryan életére, aki az egyik nyomasztóbb helyzetből kerül a másikba. A kiváló kameraszögek, a remek vizuális elemek, a nyers brutalitás és a karakterek törékenysége és halandósága mind hozzájárulnak ahhoz, hogy folyamatosan izguljunk azon, hogy mi fog történni. A cselekmény Raccoon City pereméről indulva halad befelé a városba, végighaladva a kötelező helyszíneken – pajta, csatorna, sikátor, kórház –, mindegyiket újabb undormányokkal téve még nyomasztóbbá. Hays és Ryan Holladay párosának lüktető muzsikája szívritmusszerű ütemet teremt, ahol a folyamatos dobogás szinten tartja az izgalmakat, a történésekkel egyidejűleg pedig több szólam és hangszer durran be,
hogy utána visszaálljon az eredeti alapokhoz.
Bryan karaktere abban a különleges helyzetben van, hogy filmes figura, aki videojátékos logika mentén tud életben maradni. Ezek a kikacsintások a gamer kultúra felé jópofa utalások, amelyek úgy tudják összekötni a két világot, hogy sem idegennek, sem erőltetettnek nem hatnak. Egyáltalán nem kell ismerni a játékok történetét, belső mitológiáját vagy logikáját ahhoz, hogy érthető legyen a film, de szerencsére bőven tartogat apró kis üzeneteket azoknak, akik szeretnek játszani, akár konkrét tárgyakról, zombidizájnokról vagy más kellékekről van szó.
A Resident Evil így minden szempontból siker. Filmként is kiváló, adaptációként is remek, és sikerült lecsupaszítania esszenciális szintre úgy a forrását, hogy azt megragadva, arra építve szőjön egy új történetet. Mindezt elegánsan, másfél órányi nonstop pörgésbe préselve. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a konkrét képlet működik minden játékadaptációnál, de ez talán a legfontosabb tanulsága: nem lehet egyformán kezelni ezeket, és meg kell ragadni a lelkét a különféle szériáknak. Zach Creggernek (aki maga is szeret videojátékozni) a Resident Evillel végre sikerült, a végeredmény pedig
az év egyik legszórakoztatóbb, legkirályabb filmje.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
