Zach Cregger második filmje, a Fegyverek sok mindenben hasonlít előző rendezésére, a Barbárra. És sok mindenben el is tér attól – előnyére. Cregger határozottabb eszközökkel meséli el mondanivalóját, miközben allegorikus jelentésrétegei továbbra is szépen csomagoltak. A filmre érdemes minél kevesebb ismerettel beülni, úgyhogy spoilermentes kritika következik.
HIRDETÉS
Barbártól a Fegyverekig
Zach Cregger humorista első önállóan rendezett horrorja, a Barbár a megjelenése környékén elég sokáig megragadt a közbeszédben. Ünnepelték formabontó, üdítő jellege miatt, a nézői elvárásokkal szembemenő váltásai és bújtatott mondanivalója okán is. Bár valóban egy rendkívül erős és emlékezetes bemutatkozásról volt szó, a filmet övező hájp némileg túlzónak tűnt. Cregger bár egyedi hangvételben mesélt, akadtak még olyan esetlenségei, melyeken finomítva hatásosabb is lehetett volna a végeredmény. Nem utolsósorban pedig az üzenetét sem sikerült maradéktalanul hatékonyan kommunikálnia, ami miatt könnyen léphettek fel értelmezésbeli zavarok sokaknál. Ugyanakkor azt is kár lenne tagadni, hogy méltán iratkozott fel azon kortárs horrorfilm rendezők sorába, akiket kiemelt figyelem övez.
A Fegyverek (Weapons) első infómorzsái és marketinganyagai pedig sikeresen tudták fokozni a rendező második horrorja körüli várakozást .
És hogy megérte-e ez a várakozás? Röviden: igen.
Creggernek ugyanis sikerült úgy fejlődnie, hogy közben megtartotta a Barbárra is jellemző narratív, dramaturgiai jellegzetességeit. Üzenet-közvetítésében, formai elemeiben viszont egy kiforrottabb és határozottabb rendező képét mutatja. A Fegyverek pedig még úgyis egy sikerültebb produkció, hogy még mindig lenne azért mit csiszolni rajta.
A filmre érdemes minél kevesebb ismerettel beülni, így a kritikát is igyekszünk minél inkább spoilermentesre hangolni. Ezt figyelembe véve, a sztori röviden összefoglalva annyi, hogy egy nap eltűnik egy osztálynyi gyerek. Az ajtók mellé szerelt kamerák tanúsága szerint a 17 gyerek fogta magát, és hajnali 2:17-kor, furcsa kartartással elkezdtek futni valamerre. Az osztályban így csak a tanárnő, Justine (Julia Garner) és egy gyerek, Alex (Cary Christopher) maradtak. A történtekért persze mindenki a labilis lelkiállapotú, alkoholproblémákkal is küzdő Justine-t teszi felelőssé. Mert mégis csak furcsa, hogy csupán az ő osztályából tűntek el gyerekek, ráadásul majdnem az összes.
Big Guns
Cregger mozaikos szerkezetben meséli el a Fegyverek eltűnt gyerekeinek sztoriját. Az események központi szereplőinek szemszögén haladva áll össze egy kerek egésszé a sztori és a háttérben meghúzódó mondanivaló. Eközben pedig Cregger kicsit betekintést is nyújt Maybrook városka mikrokörnyezetébe és szociográfiájába. Már a Barbár sem volt mentes ezektől a finom áthallásoktól, de a Fegyverek két nézőpontkarakterének puszta célja ennek a társadalomképnek a kibővítése.
Tom és Jerry hajszájuk bár kapcsolódik más szereplőkhöz, és a helyzet eszkalálásához is, de sajnos az is látványos, mennyire csak mellékszereplők.
Pedig a saját fejezeteik minidrámákként is megállják a helyüket,
alakításuk pedig ugyanolyan, ha nem emlékezetesebb, mint a valódi főszereplőké. Kár, hogy a nagy egészet tekintve mégis elsikkad a jelentőségük. Lehet érdemesebb lett volna ezt a történetet egy hosszabb formátumban, mondjuk minisorozatként elmesélni?
Pedig valójában az igazi főszereplőkkel sincsen baj. Justine, és a mindenhol nagyszerű Josh Brolin által alakított apuka szálai is szépen kuszálódnak össze, alakításaik pedig szintén emlékezetesek.
Kár, hogy ők viszont a film szociográfiájában játszanak kisebb, vagy inkább sablonosabb szerepet.
A Fegyverek nagy előnye a Barbárral szemben ugyanis, hogy Cregger társadalomrajza jobban kiütközik és szépen harmóniába áll a később, lassabban kibontakozó, allegorikusan érkező szubtextussal. Mindent egybevéve úgy tűnik tehát, hogy Cregger tudatosabb és célorientáltabb alkotóvá vált előző filmje óta. Bárcsak a korábban említett két szereplő szálait is jobban sikerült volna integrálnia, hogy egy még összetartóbb végeredmény szülessen.
Formás fegyverek
Cregger, ahogy a Barbár, úgy a Fegyverek esetében is igyekszik meghökkentő, zavarbaejtő lenni, amitől a néző könnyen kényelmetlenül érezheti magát. Ezúttal még kevésbé öncélú, mint előző filmje esetében, pedig akkor is csak kis mértékben volt az. Váltásai ténylegesen az iszony megteremtésének hatásos eszközei, csakúgy mint a modern horror rákfenéjének tartott jumpscare-jei.
Cregger továbbra is ért a nézői elvárások felülírásához,
így a rendező ugrófrászai jól időzítetten, mégis ütemtelenül, tehát hatékonyan érkeznek. Vagy elmaradnak, ami szintén kizökkentően hathat. Cregger nemcsak kívülről-belülről ismeri a zsáner összes hatásmechanizmusát, de többnyire jól is él velük. A suspense, az “egészséges” mértékű gore, a groteszk humorral átszőtt “miafranc” faktor mind megtalálható a rendező eszköztárában, és jól is keveri azokat. A Fegyverek viszont mindent kicsit tovább tol, mint a Barbár. A paráztatási cél is egyértelműbb, és egy ponton túl a nevettetés is.
A film egy pontjától kezdve ugyanis átveszi az irányítást a groteszk kifejezésmód,
és bár az izgalmak a tetőfokára hágnak, a nézőben úgyis az fog megmaradni, mennyire vicces volt az adott szegmens. Nem nevetséges, azaz szándékolatlanul, ügyetlenül humoros. Hanem tényleg vicces a maga beteg, kicsavart, sötét és fura mód kielégítő módján. A Barbár kapcsán egy sokat emlegetett csavar volt (most már talán spoilerveszély nélkül), hogy adott pontján szubzsánert vált. A Fegyverek kapcsán maradjunk annyiban, hogy éles váltás nem történik, viszont több horror alzsáner jellegzetességeit is finoman, logikusan olvasztja egybe. Ezzel együtt pedig egy, a modern horrorban becsontosodottá vált filmtípust is visszavisz az adott mítosz kezdeteihez. Gyönyörű főhajtás ez a műfaj gyökereinek és modern úttörőinek egyaránt.
Verdikt
A Fegyverek minden tekintetben előrelépés a Barbárhoz viszonyítva.
Bár ugyanúgy megvannak az ismerős elemek az előző Cregger filmből (ha a következő filmjében nem lesz mérőszerszámmal bajlódó főhős, csalódott leszek), az egyes narratív és dramaturgiai elemek használata határozottabb és tudatosabb. Ennek eredményeképpen pedig egy olyan film születetett, ami nincs híján a dekódolandó témáknak, miközben primer szinten értelmezve is egy működőképes horror lehet. Persze az is nyilvánvaló, hogy nem mindenkinek lesz ez a fogára: a mozaikos szerkezet zavaró lehet, kétségkívül vannak alulmagyarázott, vagy nem megfelelően integrált elemei, és még a humora sem lesz mindenkinek egyértelmű. De mindent egybevetve, a Fegyverek a kortárs horror egyik emlékezetes darabja.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
