Végre feltámadt az MCU!!! – kiáltanám nagyon szíves gyermeklelkülettel és örömmel a nagyvilágba a Fantasztikus Négyes: Első lépések hatása alatt állva, de sajnos a Marvel Univerzum hatodik fázisát indító szupermoziból hiányoznak azok az impulzusok, amelyek újracsiholhatnák a rajongói tüzet. Pedig összességében egy egészen korrekt fantasztikus (haha) film lett. Kritika.
HIRDETÉS
Egy külön, bőnyállal megírt cikket érdemelne az, hogy az 1961-ben debütált Fantasztikus Négyes, ez a diszfunkcionális, mélyen emberi vonásokkal rendelkező család miért bír hatalmas képregény-történelmi jelentőséggel. Viszont ez egy filmkritika, így nem kezdenék kiselőadásba a fiktív família publikációs történelméről és kulturális hatásról.
Viszont azt mindenképpen érdemes röviden elmondani, hogy sokunk még egy késő esti sikeres rámozdulás következményeként létrejött, de sajnos elkésett, derékból induló rántómozdulatból létrejövő megtermékenyülési valószínűség sem volt, amikor Sue „Láthatatlan” Storm, öccse Johnny „Fáklya” Storm, Benjamin „A Lény” Grimm és Reed „Nyíl” Richards többedjére mentette meg a világot Galactustól, Victor Von Doomtól, vagy bármitől és bárkitől, formálva ezzel a fiktív Marvel Univerzumot és az olvasóik szemléletét.
Ultimate kibeszélő #2: Utolsókból elsők – A Fantasztikus Négyes
A Fantasztikus Négyes tagjai az elsők voltak azon szuperhősök közül, akiknek volt már markáns, emberi mértékben mérhető egyéniségük, jellemükön végrehajtották a ma olyan divik karakterizáló módszert: a dekonstrukciót.
Leegyszerüsítve: tudtak nyomorultak is lenni.
Nemcsak másokkal, de egymással is. Ők voltak az egyikei azon hősöknek, akik megreformálták az akkori narratív irányvonalat, ők voltak egyikei azoknak, akik elindították a képregények ezüst korszakát. Szóval arra a kérdésre, hogy mennyire fontosak mind a képregény mint műnem, mind a médium fejlődéstörténeti és tartalmi szempontjából, az a nagyon egyszerű válasz, hogy nagyon fontosak.
Ezt a súlyukat valószínűleg a filmfogyasztók nem igazán érezhették, hiszen az eddig készült filmek közül kettő éppen hogy szórakoztató kalandfilm volt, a harmadikat meg csak azért csinálták, hogy legyen és azt is annyira rosszul, hogy utána az alkotó nem győzött a stúdióra mutogatni, a stúdió meg az alkotóra. Ez utóbbi nem az első eset volt amúgy. 1996-ban készült egy soha ki nem adott adaptációja is a szupercsaládnak, amit a legenda szerint soha nem terveztek kiadásra, csak azért készítettek el, hogy a producer megtarthassa a megfilmesítési jogokat. Szóval határozottan nem felejtették el őket, csak éppen eddig nem tűnt úgy, mintha oda szeretnék nekik adni az őket megérdemlő helyet a Pantheonban.
A közben Disney tulajdonába került Marvel Entertainment sem nézett ki olyan báttyának, mint aki hatalmas erőfeszítéseket tenne a család hazacsalogatásában, bár, azt csak a Jóisten és földi Marvel ügyekért felelős helytartója, Kevin Feige tudja, hogy milyen tárgyalások folytak a megfilmesítési jogokért a 20th Century Foxszal (ami birtokolta ezeket a jogokat), egészen addig, ameddig a Disney fogta magát és 2019-ben megvette az egész Fox stúdiót. Így a Fantasztikus Négyes megfilmesítési jogai hazatérhettek a Disneyhez, Feige pedig elkezdhette a csapat beintegrálását az MCU-ba. Rengeteg forgatókönyv átírás és irányváltoztatás után pedig 2025 júliusának végén Reed Richardsék megérkeztek, hogy újra lelket leheljenek a haldokló szuperhősfilm-gyár remegő, nyáladzó testébe. Már csak az a kérdés, hogy „de sikerült”? A Fantasztikus Négyes tényleg egyike azon első lépéseknek, amelyek újra élvezhetővé tehetik ezt az egyre inkább lerobbanó mozis vidámparkot? Mondjuk pontosan olyan, mint egy első fázisban készült szuperhősfilm, csak sajnos rajongóként is úgy érzem, ez már kevés, hogy bedurranjon az érdeklődése annak, aki elveszítette azt.
A bolygóevő Galactus éhes és ő ezt már nagyon unja
A Föld-828-as valóságában járunk (A számjegy egyben tiszteletadás a család megalkotója, Jack Kirby felé, aki 1917. 8. hónap 28-án született). A Fantasztikus Négyes néven elhíresült szuperhősök védelme alatt álló világ nagyjából pacifikált. Békés. Csupán földöntúli veszélyek fenyegetik, ha merik, hiszen ez a kivételes család olyan becsülettel és odaadással védi azt bármitől, hogy nem csupán ünnepelt celebritásokká váltak, de helyet kaptak a világ országainak tanácsában is, mint védelmi(?) tanácsadók. A mentőakciókon és szörnyes, vakondemberes és egyebes csihipuhikon túl a Reed Richards, Sue Strom, Johnny Storm és Ben Grimm idilli életet él. A teste nyújthatóságát szabályozni tudó Reed technológiát fejleszt, a hatalmas pszionikus képességekkel bíró Sue a teljes világbékéért küzd az alapítványa segítségével, a tűz manipulálására képes Johnny és a hatalmas kőemberré alakult Ben szimplán élvezi, hogy szeretik őket. Igaz, Ben láthatóan küzd a külsejéből eredeztethető magányosságával.
Egyetlen probléma csupán, hogy Sue várandós és Reed nem tudja megállapítani, hogy a gyermeke is rendelkezik-e majd képességekkel, vagy normális életet élhet. S bár nem mutat semmi arra, hogy a kis töki, a fantasztikus ötödik rendelkezne bármilyen rendellenességgel is, az apuka idegállapotban van emiatt. S úgy látszik, nem véletlenül. Ugyanis váratlanul egy ezüst színű szörfdeszkás nő érkezik a világűrből. Shalla-Bal nem más, mint a világok bekebelezőjének, Galactusnak a szupererős hírnöke, aki jófejségből minden bolygóra ellátogat, amit Galactus kinézett magának, hogy ott elmondja, öleljétek meg egymást, mert fel lesztek zabálva, mint hajnali négykor az a tál főétel, amit talaj részegen találtál a hűtőben.
A család nyilvánosan megígéri a földlakóknak, hogy ezt ők nem fogják hagyni. Gyorsan megállapítják az eltűnt bolygók helyéből Galactus pozícióját, és űrhajójukkal meglátogatják a monstrumot, hogy beszéljenek a fejével. Galactus üzletet ajánl: a babát kéri a Földért cserébe, merthogy a baba bizony átveheti végre a helyét és akkor neki sem korogna 0-24/7-ben a gyomra. „Egy nagy szart!” – fogalmazza meg a válaszát a Fantasztikus Négyes (bár az idézet abszolút nem pontos), miközben azzal is szembesülnek, hogy Galactus általuk megsemmisíthetetlen erőt képvisel. Menekülőre fogják, de annyira, hogy Sue közben még le is babázik. Hazaértükkor egy gyors sajtótájékoztató, amelyben töredelmesen bevalják, hogy ők ugyan a saját gyereküket ezért a bolygóért nem adják. Galactus pedig közeledik és korog a pocija.
A Fantasztikus Négyes szórakoztató, de foghíjas MCU film, ami nem lesz sokra elég
A szövegközi címmel nagyon sokat elmondtam erről a filmről, aminek a legnagyobb problémája az, hogy abszolút semmit nem tud megmozgatni a nézőjében (nem úgy, mint a Thunderbolts, ami az előzetes adatok alapján egy rosszul kereső, de tartalmában messze okosabb, érzelmesebb film).
Kicsit sajnálatos is, hiszen hosszú évek óta már csak az előzetesei alapján ez a film tűnt az első olyan darabnak, amelynek saját vizuális és narratív koncepciója okán (egy alternatív világban játszódik) történeti egyéniségi is lesznek. Sajnos ebből nem igazán valósul meg semmi azon túl, hogy a Fantasztikus Négyes azoknak is érdekes lehet, akik tényleg egy MCU filmet sem láttak eddig. Szinte tökéletesen megállja a lábát egyedi alkotásként, aminek örülünk, csak ne lenne ennyire vérszegény, amit a nem túl árnyalt, sokszor buta karakterizáló megoldásainak, valamint a sematikus cselekményének köszönheti. Ez utóbbival igazából nem is lenne baj, de az előbbi nagyban rányomja a bélyegét a filmre.
Azért is engedtem el a szinopszison a féket, mivel a kritikám nagyobb része azt illeti, ahogy ennek a filmnek a forgatókönyve a családdal bánik együtt és egyenként. Okosan prezentálja, hogy ez a csapat már régen tevékenykedik, kitermelte magának a rajongást és a tiszteletet, azonban elfelejt kémiát csiholni a karakterek közé. Mert az nem igazán van közöttük. Nem igazán érződik valódinak a kötelék, helyette sokkal inkább sablonosnak, mesterkéltnek, valótlannak. Nem az egymás iránt táplált, de mondjuk heccpartikba csomagolt szeretet érződik ezen a kis közösségen, hanem a megszokás, már csak azért is, mert még a meló is összeköti őket. Az alkotók nem igazán akarták ezt fűszerezni, pedig kiválóan megoldhatták volna ezt például a szereplők személyes drámáin keresztül. Viszont a film inkább nem foglalkozik mélyebb karakterizációkkal. Ennek okán szörnyen plasztikusnak érződik szinte mindenki a filmben Ben Grimm kivételével, akin csak azért érzünk többet, mert rajta látjuk is, hogy neki tényleg van mivel küzdenie.
Viszont Sue, Reed és Johnny egyszerűen távolinak érződnek. Sue tökéletes és ebben a tökéletességében rideg, Johnny pedig blőd. A személyes belső vivódásáról is csak morzsákat ad a film, annak pedig a nagy része abból áll, hogy nem tudott még rendesen becsajozni. Reed Richards pedig szimplán aggódó, tesze-tosza apuka, akinek a zsenialitását a film nem igazán óhajtja bemutatni a szokásos kliséken túl.
A film karaktereit többszörösen sújtja a valódinak tűnő érzelmi amplitúdók és a karizma hiánya.
Ahogy azt írtam a kritika elején, a Fantasztikus Négyes egy bonyolult, rétegelt, diszfunkcionális család, tele esendő hősőkkel. Az MCU változata ezzel szemben kirakatcsalád, ahol csak piszkálódás van, valódi konfliktus nincs. Nincsenek a filmben valódi, jól megírt párbeszédek, nincsenek etikai torzsalkodások, súrlódások. A Fantasztikus Négyes: Első lépések emiatt egy szimpla, látványos sci-fi kalandfilm, ami a toposzokat pont úgy használja fel, hogy az szórakoztató legyen, de nem akar velünk maradni a moziteremből kijövet.
Ami roppant szomorú, hiszen eleve egy nagy etikai kérdéssel indítja a film konfliktusát: feláldoznátok a gyermeketeket a Földért és azok lakóiért?
A Fantasztikus család négyese zsigerből nemet mond, ami érthető lenne, ha nemcsak a nemet látnák a nézők, hanem egy belső és külső morális vonzatú konfliktust is. De a nézők csak egy nemet kapnak. Nem csak Galactusnak van ez a nem odaköpve, hanem úgy egy az egyben az egész világnak. Nem is ez lenne a baj, hanem az az egyszerűség, amivel teszik. Reed Richardsnek a szóban forgó jelenetben már csak köpnie kellett volna egyet a bejelentés mellé, hogy teljes legyen ez a csodás PR produkció. Majd ezt követve felemelnie a mutatóujját, az előtte álló sajtósokra irányítva azt, majd annyit hozzátennie, hogy „being daddy is a mindset”, majd kacsintani egyet és elgyalogolni. Akkor aztán Reed Richards valahol összeforrt volna a Pedro Pascal apuci brandjével, merthogy ez a jelenet inkább volt egy geg eleje, mint exponálása egy esendő karakternek, akinek éppen egy traumatizáló döntést kellett meghoznia.
A filmből gyakorlatilag minden hiányzik ahhoz, hogy a néző felfogja, miért is fantasztikus ez a négyes. A Fantasztikus Négyes szörnyen elnagyolt, amit megúszhatott volna azzal, ha valamilyen emocionális húrra rá tud tapintani.
De nincsenek igazi emocionális amplitúdói a filmnek, csupán gyors, cselekménypörgető, buta válaszai. Sőt, a forgatókönyv használ olyan megoldásokat, amelyek teljesen légből kapottak. Például Johnny egy mondat ismétléséből megfejt egy teljesen idegen nyelvet.
Ráadásul sem Shalla-Bal, sem Galactus nem nem tud ehhez a nagy karakterűrhöz hozzáadni semmit. Az előbbiből nagyon keveset ad a film, sőt, egy bizonyos ponton csak úgy eltűnik, Galactusból érdemi főgonoszt kihozni pedig megintcsak nem sikerült. Szóval ő azért gonosz a sztoriban, mert éhes. És a forgatókönyv ezt ennyiben is hagyja.
Mindezek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam a filmen, vagy nem kedveltem volna meg az MCU friss üdvöskéit. Mert mindezek ellenére agykikapcsolósan szórakoztató a Fantasztikus Négyes, a karakterek alapkoncepciója pedig egy megfelelő adaléka lesz a teljes képnek. Még akkor sem, ha karakterisztikai hiányosságok ellenére az összkép kifejezetten kedvelhető. A hatvanas évek esztétikája és az abból kisarjadó retro-futurizmus, ami kiváló fényképezéssel párosítva egy egészen jóleső, egyedi ízt ad a vizualitásának, nem beszélve a hősök jelmezéről és külleméről. Mindegyik színész kihozza a szerepéből a legtöbbet, amit a forgatókönyv enged neki.
Igazából nincs igazán mit kiemelni. Mind a színészi munka, mind pedig a látvány pedig tisztes iparos munka, igaz, az akciószekvenciák tekintetében messze nem ez a legizgalmasabb Marvel mozi, sőt! A család képességeivel egészen fantáziátlanul bánik, különösen Reed Richards esetében érhető ez tetten, akinek a képességeit egyenesen visszafogta.
Lényegében konzisztensen jut el a cselekmény A-pontból a fináléba, tartva egy feszes tempót, ami végig lebilincseli a nézőt, viszont ennél több ebben a filmben nincs. Csak ez ennyi év után már rendkívül kevés ahhoz, hogy újra gyermeki örömmel várjam azt, hogy mit tesz le az asztalra következőnek az MCU. Nem ösztönöz arra, hogy a következőt is moziba akarjam megnézni. Egy délutáni kikapcsolódás, egy könnyed kaland, ami pontosan addig érdekes, ameddig tart. Éppen ezért nem ez éleszti fel a kihunyóban lévő MCU rajongást. Az egész leginkább úgy foglalható össze nagyon röviden, hogy itt van még egy Marveles film a nézhetők közül. Jó lesz az streamingen is. – Jelenleg az tenné a legjobbat ennek az univerzumnak, ha képes lenne egymás után két olyan filmet szállítani, aminek a megnézése után ne forduljon meg az ember fejében az a gondolat, hogy meg kellett volna várni az otthoni megjelenést.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
