Jópofa agymenés lett az Együtt, de belevalósága bőven hagy kívánnivalót maga után, egyben pedig tipikus példája annak, amikor egy horror rosszul akar okos lenni.
HIRDETÉS
Tartozom egy vallomással: bár hatalmas kedvencem A Babadook, lehet, hogy jobban járt volna a filmvilág, ha meg sem születik az a mű. Jennifer Kent horrorja ugyanis inspirációként pont ugyanúgy vágta tönkre saját műfaját, mint a John Wick a kortárs akciófilmekét: egy olyan mintát teremtett, amelyet azóta szinte kizárólag csak rosszul, de legalább csömört okozó mértékben igyekeztek másolni.
De ne kenjük csak erre az egy filmre azt, ahol most a „presztízshorror” jelensége tart: a műfajból azóta eligazolt Ari Aster és rajta keresztül az A24 forgalmazó-stúdió betonozta be végleg, hogy egy magát komolyan vevő zsánerdarabnak valamiféle rendkívül súlyos traumával kell foglalkoznia, mi több, annak allegóriájaként viselkednie, valamiféleképpen ellenpontozva a Démonok között-típusú plázahorrorokat. A probléma ezzel csak annyi, hogy a teljesen átlátszó metaforákon, a halott családtagokat feldolgozatlanul gyászoló karaktereken kívül azt a trend legtöbb képviselője nem sajátította el, hogy hogyan lehet ezeket a rétegeket valóban művészi módon egymásba építeni – és ez az év éppen aktuális horrorüdvöskéje, az Együtt legnagyobb rákfenéje is.
Hozd vissza őt kritika – A tucat presztízs-horror eljövetele
Adott az együtt töltött hosszú évekbe kissé belefásuló pár: Tim (Dave Franco), aki késő harmincasként is még rocksztár-karrierről álmodozik, de akinek fel kell adnia az álmait, hogy barátnője, a tanárként dolgozó Millie (Alison Brie) új munkahelyére költözzenek. Ugyanakkor Millie is neheztel a gyakorlatilag kitartott háztartásbeliként tengődő Timre, miközben a szexuális életük is halott, és nehéz megmondani, a megszokáson kívül pontosan mi is tartja még össze őket. De aztán amikor egy balul elsült túrán egy misztikus barlangba keverednek, testük hirtelen megmagyarázhatatlan tüneteket kezd produkálni: úgy néz ki, nemcsak fizikailag képtelenek meglenni egymás nélkül, hanem egyenesen össze akarnak nőni.
Az Együtt első és legnagyobb problémája, hogy a fenti alaphelyzet vázolására a bő másfél órás játékidőből majdnem egy órát szentel: Michael Shanks író-rendező karakterábrázolása lehetne lényegesen elegánsabb, ahelyettt, hogy némileg időhúzó-sejtető jelleggel jobbára ugyanazokat a köröket futja. Sokkal inkább állunk szemben egy egycsattanós rövidfilm- vagy Alkonyzóna-epizód jellegű ötlettel, mint egy olyan kidolgozott koncepcióval, amely folyamatosan képes újabb rétegeket nyitni vagy éppen csavarni egyet alapötletén.
Persze nem minden a kifinomultság, ha más nem, erre nem kell jobb példa a tavalyi év szenzációjánál, A szernél, amelynek testhorror-parabolája hiába nem mutatott túl egy sötét Hamupipőke-parafrázison, a kissé túlzó két és fél órát ha nem is, de önmagában egy egész estés mozit bőven elvitt a hátán. És bár az Együttet nem érheti az a vád, hogy konkrétan Coralie Fargeat hitvallását másolja, szinte minden kanyarjánál eszünkbe fog jutni, hogy mennyivel hatásosabban is lehetne mozogni ebben a szubzsánerben.
Az igazi női testhorror ha nem tudod megtanulni leszarni, hogyan nézel ki – The Substance kritika
Shanks műve bár rendelkezik néhány akár még kultikussá is nemesedhető pillanattal és képkockával, elborultsága amolyan angolszász módra nem feszeget bizonyos jól definiált kereteket, mennyiségileg pedig a finálé néhány kulcsmomentumára koncentrálódik. (Sokat elmond, hogy a cikk végén is látható előzetes gyakorlatilag a film összes lényegesebb jelenetéből tartalmaz részleteket.) Ezzel együtt amikor elkapja a fonalat, kétségkívül kellemes, és már csak a témájából is adódóan a mainstreamen túlmutató agymenés válik belőle, de bántóan látszik, mikor akar nagy durranásokkal előhozakodni – és hogy ezek ennek tükrében végül mennyire félszeg pukkanások csak.
Az Együtt a cronenbergi szörnyűségektől kezdve Az ördögűzőig számos inspirációból merít, de jobbára csak arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire jellegtelen ahhoz, hogy saját jogán létrehozzon valamit.
A szer tartalmi bárdolatlanságát éppen azért volt nehéz számon kérni, mert a forma szélsőségessége el tudta vinni a hátán, az Együtt esetében viszont jobb híján kénytelenek vagyunk azt feszegetni, pontosan mit is kíván állítani a társfüggőségről. Ugyanis a presztízshorrorok azon tipikus példájával állunk szemben, ahol a nyilvánvaló költői párhuzamok egyszerűen nem illeszkednek a felvázolt emberi drámára, sőt bizonyos esetekben egyenesen az ellen dolgoznak. Az alkotás testhorrorja jelképezhetné azt, ahogyan egy egyébként egymásnak teremtett, de a kommunikációhiány labirintusában elveszett pár retteg egyéniségük felolvadásától a együttlétben, azonban Shanks forgatókönyve olyan buzgó igyekezettel formálja meg Millie és Tim kételyeit, súrlódásait, közös magányát, hogy végül sokkal inkább azt érzékeljük, valójában kettejük diszfunkcionalitása miatt lenne tragikus az összeolvadás mint végkimenetel. Ehhez képest – ahogyan a benne szereplő titokzatos erő is – az Együtt mégis maradéktalanul meg van győződve róla, hogy hősei összetartoznak, anélkül, hogy néhány kétségbeesetten erőtlen visszakozáson kívül ennek érdemi bizonyítékát adná. (Ebben nem segít az sem, hogy a való életben már nyolc éve házas Brie és Franco kelti életre ezeket a szerepeket, ugyanis minden összeszokottságuk és kémiájuk is leginkább ebből a tényből fakad, mintsem bármely, a film világán belül definiált tényezőből.)
Az Együtt pedig már csak azért sem jó horror ebben az értelemben, mert a műfajiság nem a karakterek konkrét félelmének kivetülése, pusztán egy motívum abszurd mértékig történő felcsavarása.
Elvégre nehéz lenne olyan harmonikus kapcsolatot mutatni, ahol a felek ne paráznának ösztönösen attól, ha a végtagjaik egyszer csak elkezdenének egymásba nőni, és innentől kezdve már nehéz bármi önmagán túlmutatót látni a testhorrorba, hiszen az egy objektíve is félelmetes szituációt teremt.
A jelenség eleinte aszimmetrikus megjelenése (sokáig csak Tim produkálja a tüneteket) is számos értelmezési dilemmát vet fel, ugyanis tartalmilag semmi nem utal arra, hogy a párkapcsolati konfliktus ne lenne kölcsönös, vagy éppen a férfira nézőponti karakterként kéne tekintenünk. Ebből a szempontból érdemes egy másik előképet feleleveníteni, a Fear Street-szériát jegyző Leigh Janiak Honeymoonját, ahol a Trónok harcából ismert Rose Leslie testéből mesteri tudatossággal bújt ki egy friss házasság minden tabunak számító, elnyomott szorongása.
Innen nézve az Együtt sokkal inkább az a fajta plázahorror, aminek antitézise szeretne lenni: egy jópofa semmiség, kis szatirikus humorral, kis durvulással, a végén pedig egy nagy összenevetéssel, hogy a moziban ülve önkéntelenül kikaptad a pasid/csajod kezéből a sajátodat, nehogy a végén még összenőjetek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
