Ari Aster legfrissebb munkája horrort már csak nyomokban tartalmaz, azonban eddigi legrémisztőbb filmjét hozza össze mizantróp látleletével korunk politikai légköréről és az internet szerepéről. Eddington kritika.
HIRDETÉS
Eddington seriffje, Joe Cross (Joaquin Phoenix) csak a dolgát szeretné végezni anélkül, hogy valaki felvetetné vele a maszkját, hogy otthon a felesége (Emma Stone) és anyósa laptopjából ömlő egyre vadabb összeesküvés-elméleteket kelljen hallgatnia, vagy hogy a kisvárosba is belopódzó, a résztvevők számára is kibogozhatatlan BLM-aktivizmussal kelljen szembenéznie. Cross ezért úgy dönt, elindul az addig biztos befutónak tűnő Ted Garcia polgármester (Pedro Pascal) ellen a következő választáson, csakhogy ez beláthatatlan eseménysort indít el, amely hátborzongató módon fonódik össze 2020 májusának aktuálpolitikai eseményeivel.
Egy ideig úgy tűnhet, Aster elsősorban a Covid-lezárások kollektív őrületét akarta vászonra vinni, és az Eddingtonnak eleinte akad is egy kellemesen szatirikus időkapszula-jellege, ahogyan a szereplők akkurátusan a kétméteres biztonsági távolságban állnak egymástól, és mindenki maszkviselést követel, miközben ő maga csak az állán hordja. Azonban hamar világossá válik, hogy a rendező elsősorban annak fordulópontjaként tekint a világjárványra, amikor az emberiség végérvényesen elszakadt a valóságtól, és a különböző online tömegpszichózisok hatalmába került.
Bár Ari Aster munkásságában fokozatosan egyre kevesebb nyoma van a horrornak, a rendező hű maradt saját magához abban a tekintetben, hogy ezúttal is szinte elviselhetetlen mértékig fokozza nézője nyomasztását.
Ennek forrása itt elsősorban a maszkviselésről folytatott parttalan viták, az agyzsibbasztó konteók folyamatos háttérzaja és kisváros lakóinak egyre fokozódóan beteges kicsinyessége, az állandó kommunikációs kudarcok fojtogató kakofóniája. Amit persze minduntalan az internet facilitál: Cross Facebook live-ban jelenti be polgármesterségét, a helyi tinisrácok általuk alig értett woke jelszavakkal próbálnak bevágódni a csajoknál, a balhék Instagram-fotók alapján indulnak, a modern szektavezérek már végeérhetetlen konteó-podcastekkel hergelnek és ebben a neowesternben pisztolyok mellett a telefon is csőre van töltve mindenkinél, hogy párbajait egyből az internetre közvetítse. Nem azért beszélhetünk rémisztő filmről, mert annyira zseniálisan kovácsolna félelmet hétköznapi dolgokból, hanem mert remek érzékkel hozza közel hozzánk a közösségi médiának azt a fajta abszurd valóságtól elszakadtságát, amelybe talán bele sem gondolunk a feedet pörgetve vagy egy kommentet megírva.
Az Eddington Aster vizuálisan eddigi legjelentéktelenebb mozija, és ez nemcsak azért igaz, mert már-már úttörő módon számos alkalommal lép bele egy-az-egyben Instagram-tartalomfolyamokba és Twitter-kezdőlapokba, hanem mert általánosságban is az üresség és a nihil dominálja. Az eleve nem túl zsibongónak tűnő sivatagi kisváros a lezárások miatt extrán kihalt utcái, a karakterek izolációja, a mozdulatlanná merevedő dialógusok, az ennek börtönébe minket is fojtogatóan bezáró egysnittes kompozíciók mind egy tudatalatt rendkívül nyomasztó atmoszférát teremt, amelyben éppoly kellemetlen létezni, mint a Midsommar vagy az Amitől félünk légkörében. A rutinos Aster-nézőket tehát nem kell figyelmeztetni arra, hogy a két és fél órás játékidő bizonyos megoldásai és közjátékai tulajdonképpen csak a mi kínzásunkról szólnak, amelyben az Eddington néha annyira elmerül, hogy néha nekünk is nehéz kiemelni a fejünket zagyvaságai tengeréből, és az összképre fókuszálni.
Pedig a rendező szimbolikája ezúttal is annyira kifinomult, mint az Amitől félünk embernagyságú pénisze, hiszen már az első perctől visszatérő motívuma a város szélére tervezett adatközpont-beruházás, amely (némileg a horrorhoz visszanyúlva) fizikailag is megtestesíti a gonosz entitást, a szereplők lelkét mérgező mételyt, és amely még súlyosabb következményeket vetít elő azzal, hogy (némileg anakronisztikusan már 2020-ban is) az eljövendő AI-poklot hirdeti.
Az Eddington szellemessége már bőven elfogyni látszik, amikor féltávnál egy éles váltással az addig kínosan realistának nevezhető fogalmazásmód átcsap egy egyre abszurdabb fordulatokkal operáló Coen-neowesternbe.
Bár sokaknál valószínűleg itt fog talajt veszíteni az élmény, azonban Aster mizantrópiája és lesújtó mondanivalója sokkal jobban ki tud bontakozni, amint a történet levedli magáról a valóságszagúság béklyóit – nem mellesleg pedig a zsáner mozgalmassága is felüdülés az addig számos alkalommal tetszhalottá merevedett tempó után.
Nehéz igazságos verdiktet mondani az Eddingtonról, mert ahogyan Aster korábbi munkái, ez a mű is minden ellentmondása, kellemetlensége és kifogásolható részlete ellenére egy összességében támadhatatlan elképzelést ad ki – egyúttal egy olyan filmet, amelyet utólag sokkal könnyebb tisztelni és nagyra tartani, mint benne létezni. Érezni ugyan, hogy az író-rendező munkássága mely stíluselemekbe fog előbb-utóbb belefásulni, de amíg egy ilyen nemhorrorral is egy hátborzongató víziót tud festeni korunk közállapotairól, addig nehéz lesz megkérdőjelezni Ari Aster alkotói döntéseit.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
