Film

Dühöt szül a magány a fehér éjszakában

Ari Asternek  sikerült az, ami keveseknek: második filmje, a Fehér éjszakák hasonlóan az elsőhöz, instant klasszikus. Spoilermentes kritika.

Ari Aster új filmjét kár lenne összemérni az Örökséggel, hacsak abban nem, hogy a Fehér éjszakák is eredeti, borzongató és a szó filmnyelvi értelmében is klasszikus mű, ami újra az emberi kapcsolatok törékenységét mutatja be a horror eszközeivel.

Megörököljük egymás traumáit, és észre sem vesszük

Semmiképp nem a hagyományos értelemben vett zsánerfilm, még annyira sem, mint az Örökség, és mégis, a közel két és fél órás játékidő minden perce újabb jeges szorítás a néző torkán. Aster ugyan megidéz néhány történeti toposzt, de alapvetően teljesen felhagy azokkal a kompromisszumokkal, ami egy horrorfilm kapcsán néző és rendező között köttetnek. Az Örökségben még alkalmazott néhány tipikus műfaji panelt, most viszont lényegében úgy vezeti a nézőt az ismeretlenbe, hogy az közben tudja, nem lesz ennek jó vége, mégis vele tart.

A film nézése alatt a legkülönbözőbb lelkiállapotok váltogatják egymást a vásznon, így a nézőben is: szorongás, félelem, harag, szomorúság, és mégis akad helye humornak, örömnek és a szépérzék kielégítésének. Pedig a Fehér éjszakák már a nyitójelenettől -ami a horrorfilm-történelem egyik legerősebb nyitánya – kissé komótosan, de magabiztosan és egyenletesen halad egy olyan végkifejlet felé, amit megemészteni egészen embert próbáló feladat. De már az odavezető út sem könnyen járható.

Dani (Florence Pugh) és barátja Chris (Jack Reynor) párkapcsolata nem épp felhőtlen, és a fiú már épp szakítana, de a lány családjában olyan tragédia következik be, amiért inkább mellette marad. Később Chris és barátai Danival kiegészülve Svédországba utaznak egy zárt közösség a nyári napforduló köré szerveződő kilencnapos fesztiváljára, amit csak kilencvenévente rendeznek meg. A ritka lehetőséget kihasználva szeretnék jobban megismerni az őket befogadó közösség szokásait és életmódját, egyikük doktori disszertációjának megírása céljából, viszont minél mélyebbre ásnak, annál nyomasztóbb dolgokra bukkannak.

Aster újra kísérletezik és közben mégis magabiztosan használja az Örökségben megismert írói és rendezői fogásait. Filmje újra azokat a horror-klasszikusokat idézi meg helyenként, ahol a minimális pszichológiai, művészettörténeti – e film esetében pedig – antropológiai ismereteket várnak el a tartalom dekódoláshoz.A már-már klisészerűen induló történet – egy furcsa, de jóindulatúnak tűnő szekta befogad néhány ismeretlent – lassan építkezik ugyan, de ez a tempó szükséges is ahhoz, hogy a néző be tudjon vonódni abba a szürreálisan tökéletes világba, amit a közösség tagjai bemutatnak. A film első felében ezt a lassúságot szolgálja az a sokszor akár percekig tartó, remekül koreografált rengeteg egysnittes is, amiket Aster elsősorban érzelmi csúcs és mélypontok előkészítésére használ. Ezeknek újra fontos eleme a morajló zaj-zene, más jelenetekben pedig a film szereplői által előadott kántálás, és monoton hangszerhasználat. Nem musicaldalokra kell gondolni: a zene a felszínre törni akaró indulatokat készíti elő, amik akkor robbannak a legnagyobbat, mikor a leghosszabb ideje tart az adott snitt.

Az operatőri munka eleve csodálatos, mind az erőszakosság és a gyönyör ábrázolása esztétikus, mégis az a legszembetűnőbb, hogy az Örökséget is fényképező Pawel Pogorzelski mennyire jól tud Aster keze alá dolgozni, hogy képei mennyire nem öncélúak és mennyire alázatosan szolgálják a történetet. Az óriási totáloktól a legszűkebb plánokig minden egyes millimétere ki van dolgozva a képeknek, amiről az egyedi, kulturális referenciától hemzsegő díszlet és kosztümök is gondoskodnak. Aster második filmjének látványvilága színes, vidám, üde, tehát minden olyan elemet tartalmaz, amitől nem kéne működnie a horror-faktornak, de ő újra bebizonyítja, hogy a legrosszabb dolgok nem kintről, hanem belülről támadnak.

Témájául egy széthullóban lévő párkapcsolatot, azon belül pedig a magányt és az idegenség érzetét járja körül egyetlen szereplőn, Danin keresztül. Florence Pugh remekül hozza a családi tragédiából lábadozó PTSD-st, aki bár már képes elnyomni a fájdalmát, azt még koránt sem dolgozta fel igazából. A rendező olyan közel viszi a nézőt Danihez, amennyire csak lehet, ennek egyik érdekes hatása pedig éppen az lesz, hogy a szánalomtól az undoron át az együttérzésig sokféle viszony alakul ki a nézőben a karakterrel. Azaz pont azt a sokféle érzelmet ismerjük meg vele kapcsolatban, amit se barátja, se a környezetében lévők nem képesek átélni. Dani egyedül van, és hiába vannak körülötte barátai, magányos, amiről viszont úgy érzi, nem ő tehet, ez pedig egyáltalán nincsen jó hatással a vágyott traumafeldolgozásra és dühöt szül. De Dani számára az idegen környezet egy próbatétel is egyben, egy lehetőség arra, hogy átlépjen önmaga árnyékán.

Mégis úgy tűnik, hogy a két egymástól eltérő kultúra nem segíti a feldolgozási folyamatot, és ha van is híd, ami összeköti a kettőt, az korántsem biztos, hogy a könnyen járható.

A Fehér éjszakák összetett és nehéz film, tehát akik az Örökségtől nem voltak oda meg vissza, azok számára egyszerűen felesleges egyetlen percet is rászánni. Akik viszont értékelik ha egyedi filmnyelvvel, intellektuális kihívásokkal, explicit, mégis esztétikus erőszakkal és nem utolsó sorban érzelmi hullámvasúttal találkoznak, azok számára kötelező darab Ari Aster második remekműve is.

9 /10 raptor

Fehér éjszakák

Midsommar

horror
Játékidő: 147 perc
Premier: 2019. július 18.
Rendező: Ari Aster

Eltelt megint egy hét? Mi történt itt? Ne is gondolkodj, összeszedtük neked a legfontosabb cikkeket, híreket!

Csillagidő szerint 1990-ben születtem, az Univerzum legkirályabb városállamában, Budapesten. Feletteseim - a szüleim - elég hamar belátták, hogy nem leszek se matematikus, se űrrepülő pilóta, ezért egészen kicsike koromtól a művészeti pálya felé lökdöstek. Képzőművészet, zene, irodalom, színház, film. Tudják, én voltam a gimiben a hosszúhajú oldaltáskás srác, aki Kispált meg Tankcsapdát hallgat, semmi nem érdekli igazán a fentebb felsoroltakon kívül, és legfőbb kulturális forrása a Harcosok Klubja, a képregények meg a R'N'R. A gimi után a BKF-en végeztem mozgókép szakon, rendeztem néhány kisjátékfilmet, dolgoztam ANNAK a televízió csatornának, megjártam egy-két online szerkesztőséget mint videoszerkesztő, szerzője vagyok az egyik legkirályabb hazai geek blognak, a Roboraptornak. 2014 novembere óta erősítem a Hír24 (azaz mostmár 24.hu) seregét, a Kultúra rovat gyorsreagálású elit alakulat kritikusaként. Rendezőnek készülök és újságírásból élek. Mindezek mellett középiskolában tanítok mozgóképkultúrát, zenélek, imádom az állatokat és elképesztő gyönyörű vádlim van.