Steven Spielberg egy átszellemült, giccsbe fullasztott paranoiathrillerben bizonygatja kétségbeesetten, hogy még mindig mennyire szeretne hinni az emberiségben. A leleplezés napja kritika.
HIRDETÉS
“I want to believe” – állt a legendás szállóige Mulder ügynök irodájának falán, és ha nem is innen datálva, de az X-akták révén a földönkívüliek intézménye végérvényesen összeforrt a kozmikus, megmagyarázhatatlan jelenségekbe vetett hit metaforáival. Azért is özönlötték el az 50-es évektől az UFO-észlelések közbeszédet, mert a szekularizálódó társadalomban ez pont egy olyan jelenségnek bizonyult, amely képes volt betölteni a vallás helyén maradt űrt. Hasonló elképzelésekből indult ki M. Night Shyamalan spielbergi scifi-horrorja, a Jelek, ahol Mel Gibson istenhitből kiábrádult papjának az alufóliasisakos UFO-hiten keresztül adta vissza a reményt. Steven Spielberg pedig egy shyamalani paranoiathrillerben válaszolt 24 évvel később, ahol a földönkívüliek nem Isten helyét veszik át, és nem is az emberiség ellen törnek, hanem éppen világunk legfőbb problémáit hivatottak meggyógyítani.
A leleplezés napja szereplőinek pedig már hinni sem kell nagyon: Dan Kellner (Josh O’Connor) ugyanis több terabájtnyi videófelvétellel lóg meg a Wardex nevű titkos kormányszervtől, többek között a roswelli katasztrófa és az elmúlt 79 év összes UFO-észlelésének képsoraival. Ehhez persze ex-főnökének, Noah Scanlonnak (Colin Firth) is lesz egy-két szava, aki alkalmasint az idegen technológiákat is igénybe véve veszi őt üldözőbe, miközben Kellner a Hugo Wakefield (Colman Domingo) vezette többi dezertőrhöz igyekszik csatlakozni. Az időjós-műsorvezető, Margaret Fairchild (Emily Blunt) pedig egyszer csak nyelveket kezd el beszélni és emberek fejébe látni, és egyre inkább meggyőződése, hogy valami köze lehet Kellnerhez és az űrlények létének bizonyosságához.
A leleplezés napja sokkal inkább egy régivágású paranoiathriller, mint tőről metszett sci-fi: in medias res nyitányától kezdve gyakorlatilag egy nem éppen Mad Max-i tempójú, de kérlelhetetlenül folyamatos hajsza, ahol Kellnerék mindig csak épp csak egy hajszálnyival lógnak meg a Wardex ügynökei elől. Azonban ez a keretezés már cseppet sem ül úgy, mint a kormányzati paranoiával átitatott 70-es évek és a Harmadik típusú találkozások / E.T. idején: a Wikileaks és PRISM-botrányok nemcsak konkrét túlkapásokat bizonyítottak, hanem azt is, hogy az Amerikai Egyesült Államok még ezeket az igazán pitiáner ügyeket sem képes titokban tartani.
De David Koepp forgatókönyve nemcsak a korszellemből adódóan képtelen a Wardexet fenyegető antagonistává formálni, hanem eleve börleszkszerűen ügyefogyott osztagként szerepelteti őket minden színre lépésükkor, akikről épp azt hinnénk el legutoljára, hogy képesek egy ekkora konspirációt 79 éven keresztül titokban tartani. Spielberg bicskája ugyanis végérvényesen beletörik abba, hogy némileg magához híven, de A leleplezés napja alapötletét mindenképpen meghazudtolva egy cseppet sem nyomasztó, hanem reményteli filmet próbál formálni a földönkívüliek létének bizonyságtételéből.
Kellner szivárogtatása ugyanis egy olyan alternatív jelenbe pottyan bele, ahol a nagyhatalmak küszöbön álló összefeszülése kapcsán a lakosságon már eluralkodott a harmadik világháborús pánik, egy ponton pedig maga a főszereplő mondja ki, hogy ha az emberiség tudomást szerez arról, hogy nincs egyedül az univerzumban, az még a következő világégést is meg fogja akadályozni.
Bárcsak ez lenne az egyetlen ilyen didaktikus mondat a filmben, de Spielberg még csak különösebb okokat vagy érveket sem sorakoztat fel amellett, miért hiszi ezt – azon kívül, hogy ő maga körömszakadtáig szeretne hinni ebben.
De míg a Ted Lasso-féle trendi hopecore legalább tényleg fel tud sorakoztatni ezt alátámasztani vágyó, szívmelengető konklúziókat, A leleplezés napja múlttalan, jellemtelen karaktervázai csak sodródnak egy kapálózó öregember egyre kétségbeesettebben hajtogatott kiáltványával. Egyszerre kínos és szívbemarkoló azt látni, ahogyan Spielberg egy demencia határán álló nagypapaként próbálja sulykolni (a fináléra már szinte minden egyes jelenetben), hogy ha kiderül, hogy vannak földönkívüliek, akkor minden háborúnak vége lesz és mindenki újra szeretni fogja egymást; ahogyan Emily Blunt karaktere fő szuperképességévé az válik, hogy mélyen az emberek szemébe nézve néhány másodperc alatt megjavítja az életüket; sőt ebben a történetben még csak nem is az egy ponton konkrétan Disney-állatokká gyúrt (nem vicc!) idegenek végeznek kínzással felérő kísérleteket embereken, hanem éppen fordítva. Az űrlényektől, a létezésük által felvetett kérdésektől nem kell félni, a gonosz titkosszolgákon kívül (de egy ponton már ők maguk is) mindenki révületben várja a megváltást, amit már néhány archív UFO-videó is instant elhozni látszik. Mintha Spielberg Az ember gyermekét szerette volna lemásolni, csak nem világos, egy gülüszemű zöld lénytől miért kéne akkora ámulatba esni, mint a kihalás szélén álló Földön egy kisbabától.
A leleplezés napja bizonyos pontokon annyira bárgyú és naiv, hogy nehéz elhinni, egy itthon 16-os korhatárral vetített felnőtt thrillert látunk, nem pedig véletlenül élőszereplősített délutáni matinét.
De még ez lenne a legkisebb baj, ha ebben a szellemiségben is, de legalább képes lenne hatást gyakorolni a nézőre, azonban tételmondatain kívül gyakorlatilag csak az információadagolás lassításából és az események road movie-vá bonyolításából áll dramaturgiája, amit Spielberg rendezése – a már nála is egyre inkább öncélúvá alakuló egysnitteseit leszámítva – egy vizuálisan nemcsak magát, de kortársait alulmúlóan ihlettelen köntösbe öltöztet. A színészgárda nagy része is görcsösen küzd azért, hogy túllépjen egysíkú karakterrajzain, a harmadik felvonásból szinte teljesen eltüntetett Eve Hewsonnal és a filmet temus Morgan Freemanként végigtelefonáló Colman Domingóval különösen is kibabráltak az alkotók, a borzasztóan félrecastingolt Colin Firth pedig már csak azért sem állja meg a helyét antagonistaként, mert színészi energiáinak jelentős részét brit akcentusának leküzdésére kell fordítsa.
Másrészről viszont sokkal jobban megáll még a lábán az összkép, amíg rejtélyei és pontösszekötögetősei egy sokkal ambiciózusabb művet sejtetnek egy öregember rimánkodásánál, hogy minden rossz megszűnhet a világban, csak szeressük egy kicsit jobban egymást (és a földönkívülieket is). De annak ellenére, hogy ennek fontosságáról valószínűleg igen keveseket kell győzködni, 2020-as évek egyik legnagyobb kudarcaként vonulhat be a filmtörténelembe, A leleplezés napjának mennyire nem sikerül erről meggyőznie minket.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
