Az utóbbi évek sorozat termésének egyik legkellemesebb meglepetése a Ted Lasso volt. Az üdítően pozitív hangvételű első évad a frissességével, eredetiségével és vígjátékoktól szokatlan mélységével elég magasra tette a lécet ahhoz, hogy kissé szkeptikussá tegye a nézőt azzal kapcsolatban, sikerül-e tartani a színvonalat. Az újabb tizenkét epizóddal azonban egy nagyon kevés híján sikerült megugrani ugyanazt a szintet.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ted Lasso figuráját még évekkel ezelőtt, a Premier League amerikai közvetítéseinek népszerűsítéséhez találták ki, ekkor született néhány szkeccs az amerikaifoci edzőről, aki elmegy Angliába, hogy egy európai labdarúgócsapatot vezessen – miközben fogalma sincs a sport szabályairól.
Rövid reklámblokkokban jól is működött a karakter, viszont ez a poén önmagában kevés ahhoz, hogy egy egész évadnyi történetet építhessenek rá. Jason Sudeikisék nem is álltak meg itt: egyrészt Ted figuráját elmélyítették (összetettebb személyiséget és magánéleti konfliktust is kapott), másrészt a cselekmény központi szála végül is nem az lett, hogyan boldogul a sport világában, hanem hogy miként hoz létre egy összetartó közeget a pozitív hozzáállásával.
HIRDETÉS
Az első évad végére Ted elérte legfőbb célját azzal, hogy gatyába rázta a szétszórt és a személyes ellentétek feszítette focicsapatát, ráadásként pedig megnyerte magának a főnökét (Hannah Waddingham), aki eredetileg inkább azt szerette volna, ha befuccsol a klub.
Két dolog azonban nem jött össze hősünknek: a magánéletében nem tudott rendet rakni, és minden pozitív fejlemény ellenére sem volt képes elérni, hogy csapata az első osztályban maradjon. A második évadnak tehát ezekkel kellett valamit kezdenie – amit meg is tett, de egészen meglepő módon.
A magánéleti vonalat tekintve az állandóan szélesen mosolygó, pozitív hozzáállást hirdető Tedre újra rátör a pánikroham, és végre rászánja magát, hogy kezdjen valamit a problémával: felkeresi a csapat pszichológusát.
Ez a történetszál remekül felépített, hiszen maga a doktornő már az évad elején megjelenik, viszont a jelenlétét Ted látható ellenszenvvel figyeli. Ezért nem is könnyen jut el oda, hogy elkezdje a terápiát. Amikor aztán felkeresi Dr. Sharon Fieldstone-t (Sarah Niles), lényegében annak a fordítottja játszódik le, ami az első évadban Ted és a főnöke között történt: ezúttal az edző az, aki elutasító és ok nélkül ellenséges, és a másik fél az, akinek meg kell törnie a jeget kettejük között, hogy változást érjen el Tedben.
Ami viszont a focicsapat sorsának alakulását illeti, az ezúttal teljesen háttérbe szorul.
Még meccset játszani is ritkán látjuk a labdarúgókat, többnyire csak említés szintjén értesülünk arról, mi történik a pályán. Ez elsőre meglepő dolog – hiszen mégiscsak egy sportközegben játszódik a sorozat –, ugyanakkor viszont teljesen érthető is a készítőknek az a döntése, hogy ezen a ponton inkább a karakterekre akartak fókuszálni. Végül is elég sokszor láttuk már azt a történetet, hogy az esélytelennek tartott csapat próbál feltörni, így valóban kár lett volna azzal tölteni egy csomó játékidőt, hogy azt mutogatják, miként fejlődik (vagy bukdácsol) a Premier League-be visszajutni próbálkozó AFC Richmond gárdája.
Már csak azért sincs igazán hiányérzete az embernek, mert a szereplők előtérbe helyezésével érdekes karaktersztorikat kapunk.
A korábban megkezdett mellékszálak folytatódnak, közülük a volt csapatkapitány (Brett Goldstein) és a klub PR-osának (Juno Temple) szerelmi szála emelkedik ki, amely remekül bemutatja, hogyan lehet a tipikus romkomos kliséket elkerülni: megfelelő egyensúlyban van benne a humor és a komolyság, és nincsenek benne erőltetett párkapcsolati konfliktusok.
Emellett pedig kapunk újabb sztorikat is, amelyek egy része inkább csak a fő cselekményhez nem kapcsolódó, mellékes epizód – ezek közül a sportvezető (Jeremy Swift) családi karácsonya kellően szórakoztató tud lenni, ellenben Ted edzőtársának (Brendan Hunt) különálló kalandja egy feleslegesnek tűnő töltelékrész –, és vannak olyan történetszálak is, amelyeken érezhető, hogy most inkább csak a folytatásnak ágyaztak meg velük, és majd a következő évadban lesznek jobban kibontva.
Igazából ez az, amiben a Ted Lasso második évada eltér az elsőtől: itt már határozottan látható, hogy hosszabb távra terveztek a készítők. Ami önmagában nem probléma, viszont magának az évadnak a sztorija így most nem olyan szépen lekerekített, mint legutóbb.
De a legfontosabb, hogy minden ott van ebben a 12 részben is, amik a korábbiakat annyira szerethetővé tették: a nagyszerű emberábrázolás, a jellemhumor, az egyediség és a váratlanságuk ellenére nagyon is érthető fordulatok.
