A Legyőzhetetlen (Invincible) 4. évada nemhogy nem lassít, hanem minden eddiginél brutálisabb fokozatba kapcsolt. Amit viszont odaadott az érzelmi súlynak és a fizikai brutalitásnak, azt elvette az animáció minőségétől. Évadkritika.
HIRDETÉS
Mióta a Legyőzhetetlen (Invincible) rákapcsolt az éves megjelenésre, nem nehéz észrevenni azt az animációs minőségromlást, melyet már váteszként a második évad megjósolt. Az Amazonnak érthető módon valahol be kell hoznia azt a sietős tempót, amit a közönségnyomás is diktál. Ezért pedig a korábbihoz hasonló kompromisszumokat kell kötni, bármennyire fájó legyen is a végeredmény. A svenkelő nagytotálok megnövekedett száma, a darabosabb, akadozóbb karaktermozgások, vagy éppen a következetlennek ható vágások látványosan megszaporodtak. Mindez azonban kis árnak tűnik a kiszámíthatóan érkező újabb felvonásokért és a történetért cserébe.
A Legyőzhetetlen ugyanis minden hibája ellenére még mindig nagyon jól érti, hogy mivel tudja magához láncolni a nézői figyelmet.
Az előző évadok eseményei egyre nagyobb súllyal nehezednek Mark Greysonra, aki a traumatikus élményeket világnézet-alakító paranoiává növeszti magában. Miután Conquest csodával határos módon (és a Globális Védelmi Ügynökségnek köszönhetően) életben maradt, csak idő kérdése volt, hogy bosszút álljon Markon. A fiatal hős azonban némileg átkalibrálta értékrendjét: már képes akár ölni is, hogy biztonságban tudja a szeretteit. Ezzel a döntésével azonban szintén nap mint nap meg kell küzdenie, hiszen nem egyszerű morális dilemma, de szükséges rossz, ha úgy hozza a helyzet. Már pedig egyre gyakrabban fogja így hozni. Conquest mellett pedig más ismerős alakok is, amolyan visszatérő poénként felbukkannak (Machine Head, Mr. Liu, Titán, Flaxanok), hogy borsot törjenek a szabadúszóvá vált Mark és Eve orra alá. Csak éppen nem ők jelentik majd a legnagyobb fenyegetést.
A Legyőzhetelten negyedik évadának fő cselekményszála
eljut a képregények egyik csúcspontjáig, a viltrumi háborúig.
Az előző évadban felvázolt viltrumi fenyegetés már közvetlen konfliktust jelent a Bolygók Koalíciójára, Thaedus pedig Allent és Nolant utasítja, hogy szerezzenek erősítést. A sereggyűjtés mellett Nolan visszatérése a Földre adja a sorozat első felének legizgalmasabb érzelmi vetületét is. Nyilvánvalóan megbocsájthatatlan, amit tett, ugyanakkor látványosan őszinte jellemfejlődést is mutat az őszhalántékú antihős. Elfogadható-e egy hozzá hasonló, minden értelemben pusztító karakter megváltástörténete? Ha megbocsátani nem is, de lehet-e a múltban hagyni azt, amit a Föld lakosságával és a családjával tett? És lehet-e apának tekinteni Nolant, aki két fiút is sajátos körülmények között hagyott magukra?
A Legyőzhetetlen érzelmi töltetéért most leginkább a családi kérdések felelnek, Mark egyetemi/kolis/tinis drámájának vége. Ezzel együtt pedig a sorozat a humorból is némileg visszavett. A viltrumi háború eseményei lényegében Mark beavatástörténeteként is szolgálnak a felnőtt létbe – persze mindezt a maga legyőzhetetlenesen kegyetlen módján. A negyedik évad minden eddiginél akciódúsabb, sötétebb és brutálisabb, de nemcsak a kiomló belek és vérmennyiség miatt, hanem az érzelmi töltet miatt is.
Katartikus jelenetekből nincs hiány, az évad bővelkedik a kiemelkedő csatajelenetekben.
Legyen szó akár Conquest visszatéréséről, a viltrumiakkal végző vírus flashbackjéről, vagy a hetedik epizód grandiózus, végeláthatatlan üközetéig. Így aki esetleg eddig keveselte volna az egy évadra jutó harcokat, eposzi összecsapásokat, az most fellélegezhet.
Az új évad egyik kritikus pontját már korábban érintettük: az animáció látványosan gyengébb – de még így sem kifejezetten gyenge, vagy élvezhetetlen. Még ha egy-egy szekvencia feltűnően ki is lóg, vagy általánosságban megszaporodtak a spórolós jelenetek, összességében a Legyőzhetetlen még mindig rendben van animáció terén. Mert ahol viszont kellett, ott nem spóroltak a minőséggel. Érthetetlen viszont az a furcsa negyedik epizód, amelynek nyilvánvalóan hosszú távon lesz majd meg az eredménye.
De az évad folyása közben olyannak hat,
mint valami rossz LSD trip egy Slayer koncert közepén.
Persze panaszra nincs ok, hiszen ki ne élvezne egy jó pokoli zúzást, miközben a Sátán egyenesen Bruce Campbell hangján szólal meg. Csupán az évad közepén szemöldökfelvonósan indokolatlannak tűnik. Ráadásul a széria egyre kevésbé tagadhatja a shonen animék hatását. A Dragon Ball például nemcsak a pusztító harcok és a családi dráma miatt lehet itt jó párhuzam, de a történet szerkezete is gyanúsan hasonló íven mozog.
A sorozatlogikától némileg eltérően a Legyőzhetetlen nem az évadfináléra tartogatja a legerősebb momentumait, azt már eggyel korábban letudja. Ugyanakkor, amit a nyolcadik epizódban látunk, az nem kevésbé felkavaró, mintha egy grandiózus űrcsata után hagyna magunkra a széria.
Mark háborús traumájának megjelenítése nemcsak animációs sorozatokhoz mérten kiemelkedően szorongást keltő, hanem úgy általában is.
A sorozat nagyjából most érkezett el a képregények történetének feléhez, így rengeteg puskapor maradt még a sztoriban. Egy ennyire minden téren intenzív szezon után érdekes lesz látni, hogy milyen irányt vesznek a következő évadok, amíg a szezonzáróban felvezetett építkezés révbe ér.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
