Gore Verbinski nagy visszatérése disztópiának nem elég karcos, komédiának nem elég elvetemült vagy vicces, és olyan hasraütésszerű ötletbörzeként mesél az AI-világvégéről, mintha saját magát is egy videogenerátor-modellből promptolták volna. Good Luck, Have Fun, Don’t Die kritika.
HIRDETÉS
Egy átlagos Los Angeles-i gyorsétterem ajtaján egy hajléktalannak kinéző, de magát az AI-apokalipszis túlélőjeként aposztrofáló időutazó (Sam Rockwell) toppan be, és a vendégek legnagyobb megrökönyödésére bejelenti, hogy belőlük készül társakat verbuválni a küszöbön álló virtuális világvége elhárítására. Már ez a lépés sem lesz egyszerű, ugyanis bevallása szerint az előző 117 alkalom egyaránt kudarcba fulladt, de a valamennyire túszként, valamennyire meggyőződésből, valamennyire öngyilkos hajlamból hozzá csapódó legújabb banda talán meghozhatja a sikert – ha sikerül átverekedniük magukat az egyre bizarrabb akadályokon.
A furcsaságok már sokkal hamarabb elkezdődnek: ugyanis a Good Luck, Have Fun, Don’t Die nyitójelenetében sem akar már semmi összeállni. Mindvégig névtelenül maradó főszereplőnk az egyik pillanatban még név szerint ismer szinte mindenkit és a legféltettebb titkaikat is tudja, a következőben pedig meglepődik azon, hogy kik és kik nem jelentkeznek, és számára teljesen új arcokat is képes felfedezni. Ha a többi szereplő nem viselkedne ugyanilyen karakteridegenül néha, még azt is feltételezhetnénk, ez valamiféle megbízhatatlan narrátori játék része. És bár titokzatos időutazónk bizonyos helyzetekben valóban az orruknál fogva vezeti csapatát, a szkript alapvetően nem akarja, hogy tudatosan kételkedjünk az ő igazában – ez inkább csak egy kézenfekvő kifogás, amikor rendszeresen maga a film is belekavarodik a hogyanok és a miértek megválaszolásába.
A Good Luck, Have Fun, Don’t Die feneketlen bullshitáradatában ugyanis időutazónk egyszerre tud mindent az étterem teljes vendégköréről és ismeri meg alig a vele együtt kalandozókat; sosem jutott el még ilyen messze és képes részletesen ecsetelni a különböző varációit azon történteknek, amikor korábban mégis eljutott idáig; de legfőképp minden egyes mondata csak egy idegesítően 21. századi meta-reflexió arra a teljesen hasraütésszerű fordulatra, ami éppen következni fog. Mintha egy huszadrangú, futurisztikus D&D-kalandot néznénk, amit egy bekokainozott és a játékot komolyan venni képtelen kalandmester vezényelne, így már a játékidő fele tájékán azt fogjuk kívánni, jöjjön mielőbb a csattanó, hogy a filmbeli emberiséget beszippantó virtuális valóságban járunk már eleve. De még ezt a teljesen kézenfekvő Mátrix-féle metafordulatot is képes a forgatókönyv pont ugyanolyan előzmény-következmény nélkül belebegtetni az ötletdarálóba, mint az összes többit.
Valószínűleg így festhet a figyelemhiányos tiktokok önmaguk újraértelmezésében lehetetlen mennyiségű réteget nyitó alműfajának egész estés verziója, ahol csak az a lényeg, hogy a képek valamiféle hatást váltsanak ki, az már teljesen mindegy, hogy az beleágyazódik-e egy tágabb vagy maradandóbb kontextusba.
Mert hát az a lezserség és az elvetemültség feloldhatatlan önellentmondása, hogy akkor jön össze a legkevésbé, ha erőltetik – a Good Luck, Have Fun, Don’t Die a Sam Rockwell szájába adott, izzadságszagúan idézhetőnek szánt mondatoktól a karakterek, látványelemek, csavarok agyamentségéig mintha folyamatosan rá akarna tromfolni valamire, aminek mibenléte sem önmaga számára, sem számunkra nem világos.
A film egyetlen értelmezhető vállalása, amikor ebből az átívelő szálból kilépve elkezdi felskiccelni hősei háttértörténeteit, némileg kontextust teremtve magának az eseménysornak is, de elsősorban meglehetősen sötét felhangokkal fűszerezve grotesz disztópiáját. Itt derül ki ugyanis, hogy a világvége félig-meddig elkerülhetetlenül bekövetkezett: blackmirrori szkeccseiben a telefonfüggőség vagy az iskolai lövöldözések napjainkból is jól ráismerhető, hétköznapiságukban ijesztő jelenségekként tükröződnek. Egy-egy konkrét témára fókuszálva még kifejezetten jól is ül a Good Luck, Have Fun, Don’t Die abszurd hangvétele, miközben Robinson érzékenysége rendre képes áttörni a cinizmust és irányba állítani a nézőt érzelmileg is.
Más kérdés, hogy összességében egy közepes Black Mirror évad is kidolgozottabb és maradandóbb koncepciókat képes felállítani, mint ezek a háttértörténetté silányított közjátékok, amelyek azonban így is üde színfoltok, mielőtt visszaesünk a cselekmény jelenének bombasztikusan összefüggéstelen brainstormingjába.
Az is lehet, hogy egy ilyen ötlethez a megfelelő rendező egy igazán vagány, fiatalos figura lett volna, nem pedig az egyre kifáradó filmográfiájú Gore Verbinski:
A Karib-tenger kalózai rendezőjének tempója enervált, zöldes-kékesszürke képei annyira laposak, hogy azt már a disztópikus stílusra sem lehet jó szívvel ráfogni, karakterei között kínkeservesen csikorog a kémia, és bizarr jellemvonásaikból is alig képes kisajtolni némi humort.
Borzasztó olcsó elkezdeni puffogtatni az AI-metaforákat, de Good Luck, Have Fun, Don’t Die-nak kevés olyan pillanata akad, ahol ne éreznénk, mi volt mögötte a prompt, amiből az elképzelt mesterséges intelligencia ezt az elfuserált végeredményt generálta. És bárcsak azt mondhatnánk, hogy legalább ezek a promptok papíron izgalmasan hangzottak, de visszafejtve inkább tűnnek eszetlen próbálkozásoknak, amelyekből előbb-utóbb talán kerekedik valami, amit jó sok lájkot remélve ki lehet posztolni a közösségi médiába.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
