A mandalóri és Grogu minden szempontból az eddigi legérdektelenebb, legingerszegényebb és leginkább kiábrándító Star Wars „mozifilm”. Persze emiatt még nem feltétlenül kell temetni a teljes franchise-t. Ám érdemes jelentősen átkalibrálnunk, hogy mit is érdemes ezen túl várni a Star Wars-filmektől. Az már más kérdés, hogy Jon Favreau rendezése még ezeknek a lehető legalacsonyabbra kalkulált elvárásoknak sem képes megfelelni.
HIRDETÉS
„Engedd el a múltat!” – Kylo Ren mantrája még sosem visszhangzott olyan hangosan a fülemben, mint A mandalóri és Grogu nézése közben. Jelen esetben azt a múltat érdemes elengednünk, amelyben a Star Wars-filmek jelentős, az egész évet meghatározó, központi popkulturális események voltak. A Disney hatalomátvétele óta ugyanis jelentősen felhígült (ez) a franchise (is). Sosem látott mennyiségű új, élőszereplős Star Wars-filmet és sorozatot kaptunk, ám ezek minősége kifejezetten ingadozó volt. Miközben a stúdió hiába öntötte a tartalmat, a legtöbb esetben nem tudták vagy nem merték érdemben, igazán – új, kreatív ötletekkel és húzásokkal – bővíteni a galaxist. Persze a Star Wars már jóval az egeres stúdió hatalomátvétele előtt is egy masszív és sok irányba szerteágazó, multimédiabirodalom volt. Ám kevésbé számított, hogy hány ócska regény, videójáték, akciófigura vagy animációs sorozat (esetleg ewokos TV-film vagy karácsonyi különkiadás) készül, mert a lényeg a filmeken volt. Azok mindig egy más minőséget képviseltek. Persze azok között is volt jobb és rosszabb, de mindenképpen presztízsprodukciók voltak. Még az esetleges gyengébb, megosztóbb Star Wars-mozifilmeknél is vitathatatlan volt, hogy (legalább) technikai kivitelezésükben, ambícióikban és hangulatukban a mindenkori hollywoodi csúcsprodukciók közé tartoztak. A mandalóri és Grogu a fordulópont. A rossz irányba.
Ez a film már tényleg pusztán csak a másolat másolatának másolata.
Egy kreatív szempontból teljesen üres pénzlehúzás, amelynek érezhetően egyetlen célja van: hogy a nézők a Disney+ előfizetésen túl még pár extra mozijeggyel is megtámogassák a stúdiót. Persze minden blockbuster épp annyira – ha nem jobban – üzleti vállalkozás, mint amennyire művészeti alkotás. A probléma az, amikor az előbbi aspektus annyira rátelepszik a filmre, hogy utóbbinak már a szándéka sem érződik. Ugyanis semmi kreatív oka nincsen annak, hogy Beskar-kobak és zöldfülű csatlósa kalandjai miért a vásznon, mozifilmként folytatódtak.
Kezdve azzal, hogy A mandalóri és Grogu semmivel sem látványosabb vagy nagyobb szabású, mint a sorozatos előzménye. Vizuálisan lapos és ingerszegény, amiben a szürke páncélos Mandó repül a szürke égbolt előtt, hogy beszálljon a szürke űrhajóba (vagy éppen a mosott zöld Grogu mászik a mosott zöld aljnövényzetben). Sajnos pedig az akciójelenetek zöme is épp olyan fantáziátlan és fáradt, mint a fájóan deszaturált, kontrasztok nélküli és egysíkú képi világ.
A TV-sorozatos jelleg pedig nemcsak a látványon, de a történeten is érződik. A mandalóri és Grogu sokkal inkább érződik néhány évadközepi filler epizód összefűzésének, mintsem valódi – narratív értelemben vett – mozifilmnek. Akár az átfogó, nagy Star Wars-történet egészeként nézzük, akár a címszereplő karakterek történeteként: nem tart sehonnan, sehová.
Ez a film – amelynek cselekménye nagyjából annyiból áll, hogy a króm-Boba Fett elkap egy random karaktert, csapdába esik, kiszabadul, majd megint csapdába esik és Grogu kiszabadítja, hogy legyőzzenek egy pár random gonosztevőt – érdemben semmiben sem bővíti a sorozatos Star Wars-univerzumot. Nem kezdi összefésülni A mandalóri és az Ahsoka sorozatok elvarratlan szálait. Meg sem próbálja összekötni a folytatás-trilógiát a sorozatok történetével. Minden ízében egy teljesen kihagyható és érdektelen mellékküldetés.
Nem pusztán azért, mert a saga szempontjából szinte súlytalanabb, mint a Harc az Endor bolygón volt.
Hanem mert önálló történetként is alig funkcionál. Az még persze elfogadható, hogy nem mutatja be részletesen a két főszereplőt a film, hiszen adottnak veszi, hogy láttuk a sorozatot – ez pedig annak a folytatása. Ám maga a film semmilyen szinten nem bővíti, árnyalja őket vagy a kapcsolatukat. Ebben a filmben a két címszereplőnek nincsen tényleges, saját története. Nincsenek valódi, erős, személyes motivációk és céljaik, azon túl, hogy elvégezzék a küldetést, mert az a feladatuk, hogy elvégezzék a küldetést.
A karaktereiknek nincsen igazi ívük vagy belső útjuk. Épp ugyanott vannak a film végén, mint az elején. Sem ők, sem a viszonyuk nem változik meg. Ami egy „küldetésalapú kalandfilmnél” akár működhetne is, ha a kaland izgalmas vagy látványos lenne. De nem az.
Ráadásul a mellékszereplők zöme is épp olyan egysíkú papírmasé-dekoráció, mint a főszereplők. A Star Wars: Lázadók sorozatból átigazolt Zeb csak azért van itt, hogy a rajongók felismerjék, Sigourney Weaver pedig valószínűleg úgy fog majd visszatekinteni erre a szerepére, mint Michael Caine a Cápa 4. – A cápa bosszújára. („A filmet nem láttam, csak a házat, amit épített. Az csodás lett.”)
Nemcsak Weaver az, aki láthatóan unta az egészet, de Pedro Pascal sem volt még ennyire enervált a címszereplő szinkronhangjaként. Az egyedüli, aki képes volt valami karaktert csempészni az alakításába, az a Rotta hangját adó Jeremy Allen White. De lehet, hogy csak azért tűnik így, mert az ő szerepéhez kifejezetten illik az életunt, kiábrándult hangnem. Az más kérdés, hogy az angolul beszélő hutt szörnyen uncanny és testidegen koncepció, ami miatt a szinkron le is válik a CGI-karakterről.
A mandalóri és Grogu szombat reggeli matinésorozatnak is gyenge lenne, mozifilmnek pedig egészen hitvány. Még úgy is, hogy a viszonyítási alap már rég nem A Birodalom visszavág (de nem is az anomáliaszerű Andor), hanem mondjuk a hasonló mentalitással készülő Solo: Egy Star Wars-történet vagy éppen az idei Star Wars: Maul – Árnyak mestere. Jon Favreau rendező és Dave Filoni író filmje ezekhez képest gyenge. A Maul spin-off például ugyanúgy egy sokadik, a nagy egészhez – vagy a karakterhez – már kevés újdonságot adó bőrlehúzás. Ám mind a karakterek terén, mind a világépítésben, mind pedig látványban messze felülmúlja ezt a filmet. De még az önmagukban amúgy is sokkal szerethetőbb és bájosabb Ewok-filmekre is nehezebb lesz ezután haragudnunk, hiszen azok például sosem hazudták magukról, hogy mozifilmek lennének.
Ez a film tényleg csak annyit tud, hogy Grogu sokat totyog, most egy helyett rögtön négy Babu Friket kapunk, Martin „elég a hullámvasútfilmekből!” Scorsese pedig indokolatlanul vicces űrbüfés. Az egyedüli dolog, ami minimális méltóságot ad ennek a filmnek, az Ludwig Göransson zenéje. Az szokásosan jó.
Akkor most kéne véglegesen temetni a Star Warst?
Valószínűleg nem. A Star Wars túl van pár hullámvölgyön. Túlélte a karácsonyi különkiadást, Jar Jar Binkset és a kínos Boba Fett sorozatot is. Akármilyen rossz is A mandalóri és Grogu (és nagyon az), de ezt is túl fogja. Majdnem öt évtized alatt akkorára nőtt ez a franchise, hogy igazán valószínűleg sosem fog meghalni. Túlságosan is beágyazott és meghatározó része a popkultúrában ahhoz, hogy eltűnjön. Az más kérdés, hogy a jelenlegi állás szerint az érkező új Star Wars-filmek és sorozatok már sosem lesznek olyan jelentősek, mint a korábbiak. Ha pedig ezen az úton megyünk tovább, talán egy ponton már a csendes kimúlás is méltóságteljesebb lenne, mint az ilyen zombifilmek garmadája.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
