Boba Fett meghalt, túlélte, de minek?

Tulajdonképpen mi szükség volt egy Boba Fett sorozatra? Mármint természetesen azon túl, hogy a fejvadász a klasszikus trilógia legnépszerűbb mellékszereplője.  Ergo üzleti szempontból teljesen érthető, hogy ő is – és nem mondjuk Bossk vagy a Mos Eisley krimó csaposa – kap egy spin-off sorozatot. Még annak fényében is, hogy egy olyan karakterről van szó, aki a filmekben valójában nem sok mindent csinált. Alig pár percnyi játékideje után a sorozat egyik legnevetségesebb halálával írta ki magát a Star Wars történetéből (aztán persze később az expanded universe, ma már nem kánon könyveiben és képregényeiben feltámasztották.) Népszerűséget tulajdonképpen a cool megjelenésének és a rejtélyes karakterének köszönheti. Kicsit olyan ő, mint Clint Eastwood a Dollár-trilógiában. Nem tudjuk a nevét, azt sem, hogy honnan jött, és hogy van-e a pénzen túl bármilyen komolyabb motivációja. Boba Fett talán a klasszikus Star Wars filmek legwesternesebb figurája. Tipikus mellékszereplő, aki eredetileg éppen annyira lett kidolgozva, amennyire a pár perc szerepe megkívánta. Ám mivel aztán ez a balladai homály tette népszerűvé – amire még Lucas sem számított, ahogy mondta: ha tudja, akkor nem írja ki úgy – egy érdekes paradoxon állt elő. 

Egyfelől a néző/rajongó érdeklődését felkelti, hogy minél többet tudjon meg róla. Ám közben minden extra adalék információ csökkenti a rejtélyt és így az izgalmat. 

Lucas egyik legnagyobb baklövése is az volt az előzmény trilógiában, hogy megmutatta a Baby Boba-t és Vadert. A félelmetes, laza gonosztevőket és antihősöket nem kell taknyosként látnunk! Ám egy morális szürkezónában ténykedő, hallgatag fejvadászról szóló, erőteljes western áthalásokkal operáló sorozat akár még érdekesen is bővíthette volna a Star Wars világát. Mármint még azelőtt, hogy pontosan ezt tette volna két évaddal korábban a The Mandalorian. Így pedig továbbra is marad a kérdés, hogy mivel képes bővíteni még a The Book of Boba Fett a Star Wars mítoszt, amit nem tett meg The Mandalorian. Az első rész alapján nem sokkal.

Persze egyelőre nehéz konkrét következtetést levonni, tekintve, hogy a nyitó epizód alig több, mint félóra hosszúságú. Előrevetíti, hogy – valószínűleg – mikről fog szólni majd az évad, azonban nem sok érdemi dologra jutott benne idő. Új karaktereket például egyáltalán nem ismerünk meg. Mármint természetesen felbukkan két három olyan figura, aki érzésünk szerint fontosabb lehet a későbbiekben, csak éppen összesen nem kaptak négy sornál több dialógust. Persze már a The Mandalorian is rövid epizódokkal dolgozott, de tekintve, hogy a Boba Fett sztorija rögtön két idősikon indul, különösen zavaró a játékidő. Minden elnagyoltnak, kifejtetlennek érződik, miközben bébi-lépésekkel halad a cselekmény.

A fősztori ott veszi fel a fonalat, ahol a The Mandalorian 2. évadja véget ért: Boba Fett átvette Bib Fortunátol a tatooine-i alvilág vezetését, aminek nem mindenki örül. A fejvadász és csatlósa Fennec Shand (Ming-Na Wen továbbra is remek) felkeresi a helyi politika/alvilág prominens figuráit, hogy közöljék: új seriff jött a városba. Mindeközben pedig folyamatosan visszaemlékezéseket kapunk a közvetlenül A Jedi visszatér után lezajlott eseményekről. Megtudjuk hogyan szabadult ki Fett a Sarlacc gyomrából, vesztette el a páncélját és nyerte el a buckalakók tiszteletét. Az utóbbi sztori-szál egyetlen érdekesebb momentuma, hogy kissé képes árnyalni a buckalakókat, jobban bemutatva a közösségüket. Ám mindvégig van egy olyan érzésünk, hogy ez a sztori teljesen fölöslegesen van szétszabdalva. Simán belefért volna 1 max 2 hosszabb részben (akár még a The Mandalorian második évadja során Fett első felbukkanása és a címszereplővel történő találkozása között). Így azonban csak a lényegi sztoritól veszi el az időt, ami így csak gengszter filmes toposzok kapkodó felsorolásává silányul.

Sajnos, ami hiányzik a történetből, azt a nyitó epizód akció téren sem tudja jól pótolni. A verekedések megmosolyogtató nyugdíjas tempóban, kifejezetten dinamikátlanul zajlanak le. Ironikus módon az egyetlen látványosabb, igazán feszes akció, a tetőkön zajló parkour üldözés volt, amiben éppen a címszereplő nem vett részt. Cserébe a homokból kiemelkedő, Mortal Kombat játékok al-főellenségeire hajazó szörny elleni csörtének ugyan volt egy kis retro/trash-bája, ám inkább keltette egy másodvonalas SyFy produkció, mintsem egy hivatalos Star Wars sorozat érzetét. Egészen hihetetlen, hogy éppen Robert Rodriguez rendezte ezt az epizódót.

Temuera Morrison kétségtelenül komolyan veszi a szerepét, és színészileg nem is rossz. Bár a sorozat reflektál arra, hogy már nincsen a régi formájában, mégis kissé kiábrándító, hogy „az univerzum legveszélyesebb fejvadásza” úgy verekszik, mint a LIDL-ben az akciós trappistáért tusakodó nyugdíjasok. Wen valamennyire kompenzálja ezt, viszont mégsem szerencsés, hogy keményebbnek tűnik a címszereplőnél. Ám, mint írtam nem csak a színész fizikuma, hanem az akciójelenetek gyenge koreográfiája és olykor egészen olcsó rendezői húzásai képezik a probléma gyökerét. Ha az itteni akciókat összemérjük az anno a The Mandaloriant nyitó kocsmabunyóval, ég és föld a különbség.

Dacára az ismerős helyszíneknek (a rész természetesen teljes egészében a Tatooine-on játszódik, újra) és karaktereknek a The Book of Boba Fett mélyén ott lenne a lehetőség, hogy valami újat adjon a mítoszhoz. Hiszen a Star Wars alvilágát bemutató, igazán karcos és kemény gengszter sztori mindenképpen újdonságként hatna. Lehetne egy sci-fi köntösbe átültetett Maffiózók vagy Keresztapa. Ám az már az első részből kiviláglik, hogy a sorozat felütésének ellenére nem fog teljesen sötét utakra evezni, hiszen Fett többször elmondja, hogy nem akar olyan keménykezű és kíméletlen űr-keresztapa lenni, mint amilyen Jabba volt. Ő a felek közötti kölcsönös tiszteletben és a közös célok iránti kooperációban hisz. Amit az is erősít, hogy az első részben csak önvédelemből harcolt és öl. Hol van már az a Boba Fett, akit A Birodalom visszavágban Darth Vadernek külön kellett figyelmeztetni, hogy élve van szüksége a foglyokra?

Az egyetlen dolog, ami relatíve frissnek hat az epizódban az Ludwig Göransson továbbra is remek zenéje. Folytatja a The Mandalorian westernesebb irányvonalát, ám jobban ráerősít (a buckalakók miatt) a törzsi motívumokra. Zenéje nem csak illik a sorozat hangvételéhez, de különösen érdekes/látványos vizuális megoldások híján az epizód atmoszférájának legerősebb részét képezi.

Persze talán még korai teljesen leírni a sorozatot. Az elkövetkező hat epizódban még számos érdekes dolog történhet. Csak éppen a nyitány egyelőre semmit sem mutatott ebből. Csupán azt, hogy – a The Mandalorian cameokkal és sokszor lusta fan service-szel roskadásig tömött második szezonja után – nagyon úgy tűnik, hogy a Disney Star Wars téren megelégszik a lehető legkisebb közös többszörös elérésével. Minél több róka bőrt lehúzni a régi elemekről, kevés – és a rajongói tábor leghangosabb részének is befogadható, felszínes – újdonsággal. Persze aki szereti az utalásokat és húsvéti tojásokat keresni, az valószínűleg most is elégedett lesz – egyes Youtube videók szerint 73 darab is kerül az alig 35 perces játékidőbe. Ennél pedig nem is kell, hogy maradandóbb élményt nyújtson, elég addig emlékezni rá, amíg pár hónap múlva kijön a következő, tömeggyártásban elénk rakott Star Wars sorozat. Az igazi probléma az, hogy bár már a The Mandalorian is leginkább könnyebb, gyors szórakozást nyújtott (afféle audió-vizuális sajtburgerként), a The Book of Boba Fett már annak is csak a halovány utánérzése.