Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) a Michigani Egyetem PhD-s csillagász hallgatójaként egy különösen érdekes jelenségre bukkan, miközben az eget kémleli. Egy addig ismeretlen, a Föld felé közelítő égitestet fedez fel. Az általa kiszúrt, és ezzel együtt a lány vezetéknevét is megöröklő üstökös a számítások szerint hat és fél hónapon belül becsapódik bolygónkba, méreteinél fogva pedig ki is irtja annak teljes élővilágát.
Az egyetem professzorával, Randall Mindyvel (Leonardo DiCaprio) azonnal igyekeznek tudatni a közelgő katasztrófát a megfelelő szervekkel, köztük az elnökkel is (Meryl Streep). De úgy tűnik, a világvégét előidéző égitest felfedezése még a könnyebbik része volt a munkájuknak. Rögtön az első lépcsőfokoknál kell szembesülniük azzal, hogy az életbevágóan fontos tények tudományosan alátámasztott, világos kommunikációja közel sem elegendő a világ megmentéséhez. Mind a vezető pozícióban lévő emberek, mind az átlagpolgárok ingerküszöbét meg kell ugraniuk ahhoz, hogy sikeresen adják át üzenetüket a pusztulásról. Ez pedig a folyamatosan generálódó médiazajban valóban kihívást jelent.
Nézz, nézz az ég felé!
Bár a Ne nézz fel! elkészültét nem elsősorban a világ jelenlegi, járvány sújtotta helyzete inspirálta, de kétségtelen, hogy sok lábon megállna a párhuzam. McKay filmje sokkal inkább egy általánosan értelmezhető szatíra, ami megpróbálja komplex, átfogó módon ábrázolni azt a túlságosan is átpolitizált, a tömeg- és közösségimédia által uralt közhangulatot, amiben élünk -földrajzi elhelyezkedéstől, vagy politikai beállítottságtól függetlenül. Az abszurddal és a hírközléssel is kacérkodó, echte komédiákkal (A híres Ron Burgundy legendája) ismertté váló McKay egyre inkább a politikai, közéleti szatírák felé tolódott (Alelnök, A nagy dobás), karrieríve pedig logikus módon érkezett el aktuális filmjéig. McKay mondhatni leforgatta a saját élőszereplős South Park évadát, ami egy rendhagyó katasztrófafilm kereteibe helyezi mondandóját. A Ne nézz fel! egyből levágós szatírának azonban nem végig elég csípős és nyers. A végére hatalmas csattanót tartogató (nem szándékos szóvicc!), lapjait lassan kiteregető, magát filozofikusnak mutató bölcselkedésnek pedig túlságosan is harsány. A film forgatókönyve így leginkább azzal szenved, hogy megtalálja a saját hangnemét, ami egészen a film végéig nem is sikerül neki. Ez azonban közel sem olyan nagy probléma, mint amilyennek elsőre hangzik, vagy hogy esetleg csorbítaná a mondanivalót és a megvalósítás egészének minőségét. Mert az ironikus hangvétel, a szándékoltan idegesítő karakterek, a túlságosan is felismerhető és szemfelnyitó jelenetek bőven helyrebillentik a film szórakoztatóértékét.
A csomagom is nehéz
McKay sok felelősséget helyez a vezető sztárjai kezébe, akik azt magukhoz méltó módon hálálják meg. DiCaprio és Lawrence karakterének kettőse egy földhözragadtabb megközelítést kívánt, amibe a cselekmény során fokozatosan szüremkednek be a hol szándékoltabban, hol inderektebb módon komikus elemek. Velük szemben pedig Streep, és a kabinetfőnököt – azaz a fiát – alakító Jonah Hill a kezdetektől fogva karikaturisztikus jegyekkel túljátszva hozza az elvártat. Mindkét megközelítés helyénvaló a maga nemében, együtt nézve őket mégis furcsa kontrasztot idéznek elő. Ez pedig előrevetíti a film azon kettősségét is, ami sokakban kelthet idegenségérzetet. A film megosztó jellegéhez is inkább ez a feszültség járul hozzá, semmint a néző személyes politikai beállítottsága. Mert míg mindkét megközelítés és játékstílus érthető választás a színészektől, a duók közötti párhuzamvonás joggal kapcsolhatja fel a nézőkben az idegesség vörös lámpáját. Ha valakiben ettől rossz érzés keletkezik, természetes reakció: tudatos befogadóként azonban érdemes ezt realizálni, és ennek tükrében folytatni a filmet.
Mert a színészek valóban kvalitásaiknak, és hírnevüknek megfelelően teszik a dolgukat. Élvezet nézni, ahogy DiCaprio durva szorongással küzdő professzorából az események hatására fokozatosan előbújik az elfojtott állat, és a kompetens médiaszereplő.
Ha karakterfejlődési ívekről kéne beszélni, Dr. Mindy lenne az egyetlen, akinél ez egyáltalán értelmezhető. A visszafogott, vidéki csillagászból előbb ismert médiaszemélyiség, majd a családjával is szembeforduló kvázi-celeb válik. Aztán ismét erőt vesz rajta az emberiség sorsáért aggódó természettudós, és a gondoskodó családapa szerep. Karakteríve egy viszonylag hosszúra nyújtott, de szépen körbeérő pályát jár be, amire koncentrálva akár egy minisorozatot is megért volna a történet. DiCaprio pedig megfelelő hitelességgel hozza le a figura változásait.
A JLaw alakította Dibiasky is átmegy élethelyzetváltásokon, de karakterében nem történnek olyan éles váltások, amit igazi színészi bravúrokkal kéne lekövetnie. Ugyanígy történik Streep elnöknőjével és Hill kabinetfőnökével is. A Mark Rylence által alakított techmogul, Peter Isherwell pedig pont az a Jobs-Musk-Gates-Bezos amalgám, aki csak a film karikatúraszerűségét erősíti – azt viszont tökéletesen kerek módon teszi, így a bármiféle fejlődését nem is hiányoljuk. A film többi sztárja, például Cate Blanchett, Tyler Perry, Ron Perlman, Timothée Chalamet és Ariana Grande kisebb-nagyobb epizódszereplőkként tűnnek fel, akik mellékszála bár jól rávilágíthat egy-egy kortárs részproblémára (pl. tévés hurráoptimizmus a valószerűséggel szemben, közösségimédia-jelenlét ellentmondásossága, patrióta heroizmus), de nem bírnak nagyobb horderővel. Viszont szórakoztatóak és érthetőek.
A szívemen is súly
Amiben tényleg remekel McKay filmje, az a médiazaj túltengéséből fakadó eredményes kommunikáció lehetetlenségének ábrázolása. Dibiasky és Mindy segélykiáltásai eleinte csak szakmai körökben hallgattatnak meg, a felsőbb vezetésnél azonban süket fülekre találnak. Ugyanígy a nagy nyilvánosság előtt is áttörhetetlennek tűnő falakba ütköznek. A közösségimédia lájkvadász tartalomaggregátorai és influenszerei kisajátítják a tudósok mondandójából kifacsart hashtagekeket, majd saját mondásokat és kihívásokat alkotnak. Amik aztán közröhej tárgyává tett mémekként terjednek tovább (lásd még a film címét).
Ezzel pedig, még ha jó szándék is vezérelte a megosztókat, elterelik a figyelmet az igazi üzenetről. Az eredeti megszólalókat pedig alig veszik komolyan, mondandójuk ereje devalválódik. Ezen pedig még a folyamatos mainstream médiajelenlét sem tud pozitív irányban változtatni. Ahogy az ötvenes évek propagandisztikus, kommunistaellenes sci-fijeiben a közhangulatot erősítendő a “watch the skies” válhatott ikonikus tételmondattá tételmondattá, úgy most a McKay filmjében megidézett közérzet a “minek ment oda?”, “a másik oldal hazudik”, vagyis “ne nézz fel!” szólamokra rímel leginkább. A proaktív cselekvés helyett a passzív távolmaradást és a struccpolitikát az önös érdekek elé helyezve pedig elérhetik azt is, hogy minden jól van úgy, ahogy mondják. Csak akkor válik nyilvánvalóvá a veszély, ha már látjuk az üstökös fénycsóváját. Vagy egy országot megfulladni a nyári hőségben. Vagy egy szerettünket haldokolni a lélegeztetőgépen.
Ott a helyem, ahol tépett már a szél
A Ne nézz fel! több kortárs jelenséget is határozottan pellengérre állít. Legyen szó akár a közösségimédiáról, a bulvármédia egyre aljasabb szenzációéhségéről, vagy a politikai oldaltól független populizmusról. De ugyanígy megkapja a magáét a big data mindenhatósága a marketingben, vagy a tények elbagatellizálása és valóságcsorbító következményei. Mégis, a film nem megy elég mélyre minden elemének feltárásában – de esélyes, hogy ha akarna sem tudna. A felvetett témái annyira szerteágazóak, hogy szinte mindegyik megérne egy külön tanulmányt is. A film szerkezetében és cselekményében viszont csak feldobott kőként várjuk, hogy a fejünkre zuhanjanak. De némelyik csak a tetőn marad. Ezzel együtt a látvány sem tartozik a film igazi erősségei közé.
A Kaliforniai álomért Oscarral kitüntetett Linus Sandgren munkájára ugyan nem lehet panasz, de összességében semmi olyat nem ad vizuálisan a Ne nézz fel!, amire kifejezetten emlékeznünk kellene. Az operatőri munka mindvégig megfelelően szolgálja a történetmesélést, ugyanakkor néhány következetlenség (hol és mikor, milyen indokból használ kézi, vagy rögzített kamerát) még így is tettenérhető.
A legnagyobb hibát talán ott vétette a marketingben a Netflix, amikor a Ne nézz fel! vígjátékként pozícionálva került fel a platformra. Egyszerre tartalmaz nagyon felszínre tolt, ripacskodás közeli karikatúraszerű alakításokat, és a finomabb humorérzéket megkívánó, rejtettebb poénokat is. Miközben sosem válik túlzottan szájbarágóssá, vagy a viszonylagos dagálysossága ellenére is megterhelővé, feleslegesen hosszúvá. Bár kicsit tényleg sok a mellékszál. A Ne nézz fel! egy végig időszerű, mélyen a korszellemben gyökerező történetet mesél el húsbavágóan szatirikus és fájdalmas módon. Amin gyakran nevetünk ugyan, de inkább csak kínunkban. És nem a megvalósítás, hanem az üzenet miatt.
Ne nézz fel! (Don’t Look Up!) amerikai társadalmi szatíra. Játékidő: 138 perc. Premier: 2021. december 24. Csatorna: Netflix. Értékelés: 8,5/10 mindmeghalunkraptor.
A Ne nézz fel! teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán
Szerző
Laki Péter
