A Roboraptor kedvenc filmjei 2021-ből

Dűne

Frank Herbert műve mérföldkő a science-fiction irodalmában. Az első regény különböző adaptáció pedig mind híresek/hírhedtek a maguk módján. A soha el nem készült Jodorowsky-féle nélkül nem létezne Star Wars, ahogyan az Alien franchise sem. Lynch megpróbáltatásai pedig rávilágítottak arra, mi történik, ha a producerek és a stúdió nem enged az alkotói kreativitásnak. Denis Villeneuve pedig kortárs filmtörténeti történelmet írt már azzal, hogy átütötte akaratát és a nagy volumenű regényt ketté bontva vállalja el az adaptációt. A végeredményen pedig látszik a szeretet, amivel a rendező és a remekül összeállított színészgárda a forrásműhöz fordult.

Ilyen színvonalú stábbal évtizedek óta nem találkozhatott a mozirajongó. Charlotte Rampling pár perc alatt érzékelteti, hogy voltaképp ő az ismert univerzum legveszedelmesebb uralkodója. Stellan Skarsgard ugyancsak véges játékidő mellett válik örök árnyékká és atmoszférává, ami áthatja a cselekményt. Rebecca Ferguson bizonyítja, mennyire tehetséges, és hogyan viaskodik karakterében a szerető anya és feleség, a harcra termett, biomechanikát is meghazudtoló gép-boszorkánnyal. Timothée Chalamet pedig Paul Atreides szerepére született. Karakteríve még sokakat meg fog lepni, akik nem olvasták a regényeket.

A rendkívül színvonalas és látványos, egyben regényhű adaptációnak hála a Dűne egyértelműen betört a mainstreambe és könnyen lehet olyan mérföldkövévé válik a filmművészet történetében, mint A Gyűrűk Ura trilógia, ami ugyanezt tette a fantasy műfajával. Nem maradhat le így 2021 legjobb filmjei listánkról sem. (Kerényi Levente)

Denis Villeneuve bebizonyította: A Dűne mégsem megfilmesíthetetlen

Csapda a neten

Vít Klusák és Barbora Chalupová dokumentumfilmje nem szórakoztatásra, hanem a társadalom edukálására készült. A kisgyerekek online szexuális zaklatását bemutató film véghez vitte azt, amit korábban egy pedofíliát érintő film sem mert vagy tudott; kíméletlenül, pornográf módon mutatta be azokat a helyzeteket, ahogyan a gyerekeket zaklatják. Az alapötlet egyszerű és nagyszerű: három felnőttkorú, de még gyereknek látszó színésznő számára hoztak létre hamis közösségimédia-profilt, a videós beszélgetésekhez pedig háttérnek gondosan felépített gyerekszobát imitáló díszletet. A filmhez erős gyomor szükségeltetik, de mindenkinek meg kell néznie életében legalább egyszer. A készítők semmit sem bíztak a véletlenre. Bűnügyi, pszichológiai szakértők voltak jelen a forgatáson, a végeredmény pedig egy olyan anyag, ami felnyitja a néző szemét akkor is, ha már volt róla fogalma, hogyan működik a zaklatás az online térben. A filmhez készült gyerekek számára egy sokkal könnyedebb oktatóváltozat is, mely már 12 éves kortól megtekinthető. Kötelező néznivaló mindenkinek. (Széplaki Berta)

Utolsó éjszaka a Sohóban

Edgar Wright a számára teljesen új pszichothriller területén sem tud hibázni – az Utolsó éjszaka a Sohóban-nak többek között ezért is van helye egy évvégi filmes listacikken. Legerősebb vonása, ami miatt fogunk rá emlékezni, a koridézésben és a stílusjegyeiben rejlik, amit Wright pluszba egy hatalmas pszichoanalízisbe csomagol. A történet főhőse, Eloise olyan álmodozó lány, múltért rajongó fiatal, amilyen talán mindannyian voltunk egyszer. Ellenpárja pedig Sandy, a bálvány, akivel hol sorstársak, hol pedig ellenfelek London örökforgó éjszakai életében, melyből nemcsak egy borzongató pszichothriller, hanem egy tudatalatti felnövéstörténet is kikerekedik. Wright jól követhető analízist visz végig filmjében, amely követhetősége ellenére is bőven húz meglepőt, zenéi, képei pedig a mozi vége után is sokáig elkísérnek. (Scheirich Zsófia)

Öld meg bálványaidat – Utolsó éjszaka a Sohóban

Az utolsó párbaj

Ridley Scott lovag-filmjéről a többség valószínűleg akkor értesült, amikor a rendező a “telefonnyomkodó fiatalokat” okolta annak bukásáért. Persze a valódi ludas sokkal inkább a Disney, aki mintha érdekelt lenne abba, hogy a nem rég felvásárolt Fox – nem franchise – filmjeit megbuktassa. Legalábbis az alapján, hogy messze nem elégséges marketinggel küldi – akár az aktuális franchise filmjük premierjével egy időben- moziba ezeket a filmeket, erre lehet gondolni. Mindenesetre Az utolsó párbaj elsikkadása mindenképpen szomorú, hiszen minden téren egy letaglózó erejű alkotás. Nem pusztán meglepően látványos (és zeneileg is csodálatos), húsbavágóan brutális csata/párbaj jelenetekkel tarkított történelmi eposz, hanem ezen felül egy nagyon aktuális és releváns film. Páros lábbal, de árnyalt és empatikus megközelítéssel lép bele egy igen forró témába (nemi erőszak vádak) úgy, hogy az mégsem lóg ki a középkori keretből. Bár jól lehet, hogy ez az empátia elsőre nem látszik, hiszen a tényleges főszereplő – akiről valójában szól ez a történet – (Jodie Comer szenzációs) sokáig elsikkadt férfi kollégái (Matt Damon és Adam Driver egyaránt remek) mögött. Ám épp ez adja végül a film, a hősnő és az élet tragédiáját: hogy ebben a helyzetben, ahol neki kéne a középpontban lenni, mégsem ő van. Mindenkinek csak rá kéne figyelnie, mégis arra van kárhoztatva, hogy két egomán férfi rivalizációjának a díja legyen. Scott remekül alkalmazza Kuroszava klasszikusának, A vihar kapujában több nézőpontú elbeszélési technikáját, annak bemutatásához, hogy ugyanazt a dolgot mennyire másként tudjuk látni. Hogy a magunkról, az egónk által kialakított kép mennyire eltérhet attól, amit egy külső megfigyelő láthat bennünk. Szenzációs, az év egyik abszolút legjobbja. (Pongrácz Máté)

Oxigén

Egy nő felébred álmából – eddig ebben nincs is semmi szokatlan. De ahogy a filmbéli szereplő, Liz, úgy a néző sincs tudatában annak, hogy eme kellemetlen ébredés után tulajdonképpen hol is van, hogy is került oda. Apránként, találékonyságát és hiányos emlékezetét összeszedve utána kell járnia, mi történt vele, és mindez mennyi időkieséssel járt, hiszen problémák adódtak a rövid távű memóriájával. Amíg aludt, napok, hetek, vagy évek teltek el az életéből? Miért olyan nehéz kapcsolatot teremteni a külvilággal? A válaszkeresés közben Liz élete veszélybe kerül, hiszen alvókapszulájának oxigénszintje rohamosan csökken, immár az élete a tét.

Klausztrofóbiásoknak semmiképp sem ajánlott alkotás. Mindenki másnak bő másfél óra tömény izgalom, mindezt úgy, hogy szinte végig jelen vagyunk az események láncolatában, és együtt szenvedünk a szereplővel. Bár a megoldás nem túl eredeti, és szemfülesebbek már jóval a vége előtt rájöhetnek a nagy csavarra, az izgalom és a következetesen adagolt információk játékossága bőven kárpótolja a nézőt. Alacsony költségvetésű, minimál helyszínes, kevés szereplős gyöngyszem! Itt a helye. (Nagy Judit Áfonya)

Az élve eltemetésnél már csak az a rosszabb, ha valami nem a vízbű’ veszi ki az Oxigént

Spencer

Diana hercegné életének megfilmesítéséről már annyi bőrt lehúztak az elmúlt évtizedekben, hogy a Spencer megjelenésekor valószínűleg senki nem ült be nagy várakozásokkal a mozikba. Pablo Larraín chilei rendező – aki a Jackie című filmnek köszönhetően már járatosnak mondható a híres feleségek érzelemvilágában – viszont úgy tudta megközelíteni a média és a királyi családnak való megfelelési kényszer által agyonnyomott Diana történetét, hogy az egyszerre legyen friss, felkavaró és újító hatású. A film a walesi hercegné 1991-es karácsonyi ünnepét mutatja be, mely során végleg elhatározza, maga mögött hagyja a brit királyi családot. Azonban nem ez a döntés adja a film esszenciáját, hanem Diana egyre rosszabbá váló étkezési zavarainak, hallucinációinak bemutatása. Utóbbiakban pedig sorra feltűnik Boleyn Anna, VIII. Henrik második felesége, Dianának pedig rögeszméjévé válik, hogy azonos a sorsuk: férjük megcsalja őket, mégis a nőket vádolják házasságtöréssel; a váláshoz pedig csak a haláluk vezethet el. A történet, az azt aláfestő zene, és összhatásában is kiemelkedő alkotás lett a Spencer, amelyet Kristen Stewart élete alakításával koronáz meg. (Lányi Örs)

A kutya karmai közt

Benedict Cumberbatch eddigi legerőteljesebb alakításában egy olyan figura kel életre, aki a vadnyugat klasszikus és sztereotip értékeit hivatott képviselni. A külsőségekkel és lózungokkal ellentétben azonban benne is rengeteg ellentmondás dúl, és ez a feszültség ölt testet Jane Campion filmjében. A kutya karmai közt egy sok szempontból klasszikus moziélmény, ahol a látvány nagyszerűsége nem a letaglózó speciális effekteknek, sokkal inkább az operatőri munkának köszönhető. És persze ott vannak még a kizökkentő aláfestőzenék, a remekül elhelyezett képi metaforák is, amik végeredményben egy fordulatos, ám lassan csordogáló, apró részletekből összeálló történetet eredményeznek. (Laki Péter)

A vadnyugaton nem elég férfinak lenni, annak is kell látszani

Szerelem és szörnyek

A Michael Matthews rendezésében készült Love and Monsters (Szerelem és szörnyek) ígéretes kalandvígjátéknak bizonyult már az előzetese alapján is. Lehetett volna ez egy erőltetett, gagyi próbálkozás, de végül egy igazán szórakoztató és látványos kis film kerekedett belőle. Pont annyira kell komolyan venni, mint amennyire nem. A történet azzal indít, hogy a főszereplő, Joel Dawson (Dylan O’Brien) narrálásában bemutatja, mi történt az emberiséggel. Az Agatha 616 aszteroidára kilőtt rakéták által az égből visszahulló kémiai anyagoknak köszönhetően az ember a tápláléklánc legaljára kényszerült. Ez Joelt ez nem izgatja tovább, hiszen egy rádióhullámon felfedezi volt szerelme bunkerét és nekivág megkeresni a lányt. Dylan O’Brienről eddig is tudtuk, hogy jó színész, de a Love and Monstersben tökéletesre fejlesztette az öniróniát ezzel a kissé esetlen, ám vicces és érző szívű karakterrel. Bátran ajánljuk pótolni a hétköznapok súlya alatt megroggyantaknak, a Dylan O’Brien fanoknak, szörnykedvelőknek és bogarasoknak egyaránt. (Demencze Ilona)

Nincs szerelem mutáns szörnyek nélkül

A Francia Kiadás

Wes Anderson makulátlan képi világa már önmagában érdemessé teszi filmjeit a megtekintésre, de A Francia Kiadás nem csak ezért remek alkotás. A rendező ezúttal egy őszinte, kissé öncélú, de annál pazarabb szerelmes levelet írt az írott szónak és az újságírás mély művészetének, ahol egy fiktív amerikai lap francia kiadásának utolsó számának történetei elevenednek meg előttünk. A parádés színészfelhozatal mellett bájos, imádnivaló, melankólikus, keserédes és elgondolkodtató eseményekbe kukkanthatunk bele. Ez a kuriózum nem való mindenkinek – sőt, még a Wes Anderson-rajongók tábora sincs egy véleményen –, de igazán különleges és kellemes alkotás ezekben a nyomasztó időkben. (Georgiadis Leonidas)

Titán

Julia Ducournau filmje mindenképpen az év egyik legfelkavaróbb, legprovokatívabb és leginkább gondolatébresztő filmje. A Nyers felnövéstörténetbe oltott testhorrorjával egy csapásra híressé/hírhedtté váló rendező legújabb produkciójával is bizonyította, hogy a lynch-i/cronenbergi iskola művészibb és egyben explicitebb féltekén helyet foglaló alkotók legprominensebb iránymutatója. A Titán egy nehezen befogadható, a nézőtől is sok energiabefektetést igénylő film, ami egyszerre képes megbotránkoztató erővel odacsapni ellentmondást nem tűrő erőszakosságával, de végső soron mégis a szeretet fontosságára hívja fel a figyelmet a maga véres, furcsa módján. A mitológiai áthallások, az abszurd jelenetek és a fekete humor pedig csak a habot jelentik a színészi alakítások, valamint a látvány uralta tortán. „Ronda és finom” – a régi Chockito reklámszlogen a Titán jellemzésénél is helytálló. (Laki Péter)

Hús-gép légyottban fogannak egy új világ titánjai

Pig

Ha lenne az Oscar-on – vagy bármelyik filmes díjkiosztón – “Ezt nem láttuk jönni” díj, akkor idén valószínűleg a Pig lenne a befutó. Michael Sarnoski bemutatkozó rendezése már az előzetesével felrobbantotta a netet. Bár a “Nicolas Cage malacos John Wick filmje” koncepció már önmagában kellően bizarr-nak tűnt, a végeredmény sokkal meglepőbb lett, mint amire ez – vagy Cage jelenkori karriere – alapján számíthatunk. Sarnoski filmje ugyanis messze nem az a parodisztikus, elborult trash-akció, amit a fentiek alapján várhatott a többség, hanem mindennek az ellenkezője: egy megkapóan lírai és melankolikus dráma. Egy anti-bosszúfilm. Tökéletes műfaji dekonstrukció, ami az erőszakot empátiával helyettesíti. Csendes, melankolikus utazás, ami egyaránt mesél gyászról, elengedésről, magányról és arról, hogy mit keresünk az életben. Hogy vajon honnan ismerjük fel az igazán fontos dolgokat. A saját veszteségeik és döntéseik következményei között őrlődő emberek filmje, akik egy ponton kénytelenek szembenézni azzal, hogy hol, mikor és miért mondtak le az álmaikról és a vágyaikról. Hogy mikor felejtettek el igazán élni. Gondolatgazdag és (témáiban illetve kiállásában egyaránt) gyönyörű film. Ám az igazi éke mégis Cage, akit vagy másfél évtizede nem láttuk ennyire visszafogottnak és emberinek. Hosszú idő után újra  bizonyítja, hogy dacára a – finoman szólva is unortodox – filmválasztásainak, továbbra is korunk egyik legjobb és legérdekesebb színésze, aki eltúlzott manírok és teátrális ripacskodás nélkül is képes elvinni egy filmet. A Pig egy többfogásos, high-gastro vacsora a léleknek. Szélsőségesen különböző alkotóelemekből áll, amik első blikkre akár disszonánsak tünhetnek. Viszont, ha hajlandóak vagyunk elmélyülni az ízekben, majd hagyni egy kis időt, hogy összeérjenek, akkor egy igazán páratlan élménnyel leszünk gazdagabbak. (Pongrácz Máté)

Pókember: Nincs hazaút

Annál frappánsabbat nem igazán lehet mondani a Pókember: Nincs hazaútról, mint amit kritikánkban is megfogalmaztunk:

Jelen, múlt és jövő összeér ebben a kiváló filmben, ami egyszerre finálé és eredettörténet, több szempontból is. Pont ezért a régi és új rajongók is jól járnak majd Pókember frenetikus érzelmi hullámvasútjával.

Spoilerek nélkül annyit érdemes róla megállapítanunk, egyik legnagyobb erénye, hogy az előzetesben is feltűnő főgonoszok lelkével is foglalkozik, Peter Parker számára nemcsak legyőzendő random akadályt jelentenek, hanem egyenként akar rájönni, mi teszi őket Pókember halálos ellenségeivé és ezen miként lehet segíteni. Emiatt pedig bár a film először még tinis (vagy ahogy Doctor Strange fogalmaz: Scooby Doo-s) problémamegoldásokkal foglalkozik, folyamatosan válik egyre sötétebbé, komorabbá. Méltó lezárása az MCU-s Pókember-trilógiának. (Muchichka László)

Irány a pókmetaverzum! – Pókember: Nincs hazaút kritika

Quo vadis, Aida?

Jasmila Zbanic filmje nem egészen 2021-es, elvégre a tavalyi Oscar-díjra jelölték, de széles körben akkor még nem igazán mutatták be alkotását a bosnyák népirtásról. Az elképesztően őszinte, zsigeri és nyomasztó film tökéletesen szemlélteti azt a rideg kegyetlenséget, ami várta a srebrenicai mészárlás áldozatait. Stabil kézzel, kíméletlenül tárja ezt a traumát a nézők elé, egyszerre demonstrálva az elkövetők aktív bűntényeit, és a nemzetközi passzivitás felelősségét a XX. század egyik botrányos incidensével. Az elkövetők jelentős része a mai napig sem nyerte el méltó büntetését, a túlélők és rokonaik továbbra is meg vannak bélyegezve, így azért is fontos alkotás, mert nem engedi elfelejteni azt, amit nem is szabad. (Georgiadis Leonidas)

Külön falka

Nincs év végi lista magyar film nélkül! 2021-ben egyértelműen idefér Kiss Hajni első nagyjátékfilmje, a Külön falka. A börtönviselt Tibor és az izgága Niki családegyesítési története mindenféle sallang nélkül meséli el, hogyan talál egymásra két egymástól távolra sodródott, de mégis nagyon hasonló családtag abban a világban, amiben nem érzik otthon magukat igazán. Persze akadnak olyan kötelező jelenetek – például a családi titok kiderülése –, amik elkerülhetetlen, mondhatni kötelező elemei a családrámák műfajában, ám ezek is szinte észrevétlenül épülnek be a film világába. A filmben sokkal fontosabb az apa-lánya kapcsolat bemutatása két olyan karakter szemszögén keresztül, akikről első látásra valljuk be, de a legtöbben ítélkeznénk. A rendező ennek empatikus, átélhető átadását gond nélkül megugorja. A Külön falka egy igazán érzékeny, szép film, amit mindenképp pótolni kell, ha az őszi mozidömpingben kimaradt. (Scheirich Zsófia)

Családegyesíteni itthon is csak giccs nélkül érdemes – Külön falka

A Mitchellék a gépek ellen

A fantasztikus animációs megoldásaikról és frenetikus gegjeikről elhíresült Phil Lord és Christopher Miller idén sem okozott csalódást: a járvány miatt a Netflixen landoló A Mitchellék a gépek ellen szédületes poén- és képi világgal operál, miközben az elképesztően gyors technológiai fejlődéshez, és az ennek okán egyre csak mélyülő generációs szakadékhoz is intéz pár elmés gondolatot. Az év egyik, ha nem a legjobb animációs filmje. (Szente Ádám)

Mitchellék lezúzzák a mesterséges intelligenciát