Mitchellék lezúzzák a mesterséges intelligenciát 

Az elmúlt évtized technológiai fejlődése olyan eszközök megjelenését eredményezte az otthonainkban, amelyek a meghatározó tudományos-fantasztikus filmek megjelenésekor még talán a legvízionáriusabb rendezők fejében sem fordultak volna meg. Ez a fajta, szűk néhány évtized alatt bekövetkező technológiai robbanás pedig akarva- akaratlanul legalább annyi szakadékot teremtett a korosztályok között, mint amennyit az internet megjelenése földrajzi értelemben befoltozott.

Az idősebb korosztály egyre nehezebben érti meg a digitális bennszülöttként felnövő fiatalok nyelvezetét és szokásait, az ezredfordulós (millennials) vagy Z-generáció pedig egyre kevesebb értelmet tulajdonít a tradíciók továbbvitelének. A Mitchellék a gépek ellen című film éppen ezt a gondolatmenetet kívánta megragadni, ami egy rendkívül jó időzítésnek tűnik olyan szempontból is, hogy a járványhelyzet miatt összezárt családok nagy részénél minden bizonnyal felmerültek hasonló konfliktusok az elmúlt másfél év során.

És hát mi is lenne jobb az ellentétek leküzdésére, mint az, ha mindkét fél szembesül a hibáival és képes röhögni egy jót magán?

Ez az egyik legkiemelkedőbb erénye a Sony által készített, a mozik bezárása miatt azonban a Netflixre költöző animációs filmnek. Amellett, hogy térdcsapkodós gegekkel öniróniára készteti azokat a családfőket, akik folyton a gyerekeik fülét rágják, mert azok „már megint a kütyüket bámulják”, rámutat az ezredfordulós generáció hamis felsőbbrendűségi tudatára is. Az alaptörténet tulajdonképpen a legátlagosabb családi dráma és egy poszt-apokaliptikus science-fiction ötvözete. Katie (Abbi Jacobson) gimnáziumi évei végéhez érve úgy dönt, mindenáron folytatni akarja gyerekkora óta tartó szenvedélyét, ezért egy filmes suliban szeretné megkezdeni egyetemi tanulmányait.

A közösségi média és a netes mémek világában elveszve azonban egyre kevésbé találja a közös hangot apjával, Rickkel (Danny McBride), aki nemhogy a számítógépekhez nem ért, de még a lánya videóit sem hajlandó megnézni. Mielőtt azonban lánya elrepülne az ország másik végébe, hogy új életet kezdjen, a Mitchell család tesz egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást, és családostul autóba pattannak, hogy így próbálják meg rendezni kapcsolatukat.

Útközben azonban a PAL névre hallgató szupertechcég mesterséges intelligenciája öntudatra ébred, és fogságba ejti az emberiséget. Kivéve persze Mitchelléket.

Lévén, hogy animációs filmről beszélünk, nem meglepő, hogy a technológia kerül a történet középpontjába. Üdítő látni azonban, hogy az elmúlt években hányféle aspektusból sikerült megfogni ezt a témakört. Az Emoji film szekunder szégyent keltő pénzfejése mellett számos olyan próbálkozás volt, ami adott is valamit a digitalizációról szóló diskurzushoz. Ott volt például a Ralph lezúzza a netet, ami egy nagyon kedves popkulturális utalásra invitálta a nézőit, amellyel korosztályokat, apákat és gyerekeket sikerült legalább élmény szinten összekötni. Aztán ott volt a 2020-as Előre! címet viselő Pixar animáció is, ami túl tudott tekinteni a közösségi felületek bemutatásán, és komoly kritikákat fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy a technológia milyen módon szűkíti be a spiritualizmus, és a történet szerint korábban mindent átható mágia mozgásterét.

A Mitchell család kalandja az Előréhez hasonlóan átfogóbb képet kíván adni a jelenségről, azonban a világ varázstalanítása helyett itt a társadalmi elidegenedés, valamint a korosztályi ellentétek (generation gap) kiéleződésének témaköre kerül a fókuszba. Ez pedig egy olyan téma, amelyről napjainkban leginkább sajnos csak a “boomerek a kockák ellen” szinten zajlik diskurzus, így hatalmas szükség volt egy ehhez hasonló vérfrissítésre.

A Mitchellék a gépek ellen egy nagyon szép korkép a felnőtt-gyerek kapcsolatokról, amelyen érződik, hogy az írók bőven vittek saját élményeket is a történetbe.

Christopher Miller és Phil Lord korábbi filmjeik sikerei után most egy lépéssel hátrébb léptek, és átengedték a gyeplőt annak a Jeff Rowe-nak és Michael Riandának, akik ezt megelőzően csak a Rejtélyek városkája című animációs sorozaton dolgoztak együtt, ezt leszámítva relatíve zöldfülűnek számítottak az animációs filmek terén. A nagy költségvetésű filmekben való rutintalanságuk ellenére tűpontosan találták el a Lord és Miller által lefektetett alapokat, és mind rendezőként, mind íróként, Rianda pedig még a dinómániás kisöccs, Aaron szinkronhangként is érezhetően lubickolt a projektben. És nemcsak, hogy sikeresen vették át az Irány a Pókverzum! szemkápráztató animációját, tovább is fejlesztették azt. Sok esetben kézzel rajzolt, vagy épp emoji hatású érzelemkifejező jelekkel tarkították meg a mozgóképet, amelynek köszönhetően sokkal könnyebben átélhetővé vált egy-egy karakter érzelemvilága.

A komoly mondanivaló ellenére a film egy percig nem veszi komolyan magát, amire talán nincs is jobb példa, mint a család kedvenc háziállata, Monchi, a mopsz, akiről ránézésre nagyon nehéz eldönteni, hogy inkább egy kutyára, egy vekni kenyérre, vagy inkább egy törpemalacra hasonlít. A szerencsétlen jószág egyébként visszatérő poénforrásként fog szolgálni a többi karakter számára.

A poénok tehát kiválóan működnek, és a családtagok közötti oltogatások is rendkívül frappánsak, no meg emberiek, a történettel kapcsolatban azonban ne legyenek túl nagy illúzióink, ahogy azon se lepődjünk meg, hogy a film a sci-fi irodalom összes lózungját képes elpuffogtatni.

Ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen egy közel két órás agymenésre kell készülni, parádés animációval, és megható családi szállal – ennél több pedig nem is kell ahhoz, hogy a Mitchellék a gépek ellen beindítsa a 2021-es animációs szezont.