Andor 2. évad kritika – A forradalomnak nincs romantikája

Miután az első szezon bemutatta, hogyan csatlakozott a lázadás ügyéhez a Diego Luna által megformált címszereplő, az Andor 2. évad immár arról szólhat, mi mindent csinált hősünk felkelőként. Ez az új etap egyrészt annak a krónikája, hogyan váltak az egymással is konfliktusban álló, önjelölt forradalmárcsapatok fokozatosan a jól szervezett hadseregként működő Lázadók Szövetségévé. Ezzel párhuzamosan a Galaktikus Birodalom autoriter politikája ellen fellépő szenátor, Mon Mothma (Genevieve O’Reilly) körül egyre jobban elfogy a levegő, és közeledik az a pillanat, amikor hátra kell hagynia a politika világát, hogy a felkelés tényleges résztvevőjévé váljon. A két történetszál tehát egyre közelít egymáshoz, és végül aztán szépen össze is érnek.

Mivel a sorozatot szándékosan olyanra csinálták, hogy önmagában is teljesen jól megállja a helyét, így akár különálló alkotásként is értékelhető. Ugyanakkor mégiscsak egy nagy franchise része, ezért érdemes megvizsgálni, hogyan működik messzi-messzi galaxis történetének részeként.

Az Andor mint önálló alkotás

Ez az újabb tucatnyi epizód ugyan jóval nagyobb időintervallumot ölel fel, de a készítőknek sikerült jó érzékkel kiemelni ebből az időszakból a lényegesebb eseményeket, és egy remekül felépített, logikus cselekményt alakítottak ki. Viszont a forgatókönyv igazi zsenialitása a részletekben rejlik. Egyrészt továbbra is zseniális párbeszédek hangzanak el a sorozatban – amelyek anélkül tudnak fontos gondolatokat közvetíteni, hogy véletlenül is patetikussá válnának –, másrészt soha semmit nem rágnak a néző szájába, inkább finom utalásokkal vezetnek rá a megértésre. Például amikor egy személy veszélyessé válik a felkelésre, és emiatt végeznek vele, akkor magát a halálát nem mutatják, de egyértelművé teszik, mi lesz a végzete; ahogy az is csak egy elejtett megjegyzésből tudható, miként szereztek tudomást a lázadók a közéjük beépült birodalmi kémről, aki el akarja kapni Mon Mothmát.

Diego Luna már gyakorlatilag a kisujjából rázza ki az elköteleződése ellenére is magában vívódó Cassian figuráját, és a szerelmét alakító Adria Arjona szintén remekel a traumákon túllépve megerősödő hősnőként. Kyle Soller és Denise Gough zseniális módon képesek úgy emberivé tenni a Birodalmat szolgáló karaktereiket, hogy azért ne váljanak egyszerre szimpatikussá is. Stellan Skarsgård pedig brillírozik a hidegvérű, számító háttérszemély szerepében. Minden színész kifogástalan a sorozatban, de hogyha ki kellene emelni valakit, az Genevieve O’Reilly lenne, aki az évad végére képes játéka révén megértetni a nézővel, hogy miért épp egy kissé naivan idealista – és a forradalom kellemetlen oldalától irtózó – politikus lett a lázadás központi alakja.

Túl a remek sztorin és az érdekes főalakokon, a széria a tartalmát tekintve is lenyűgöző.

Nagy érdeme, hogy különböző aspektusokból mutatja a folyamatot – láthatunk színfalak mögötti konspirációt és konkrét fegyveres konfliktust egyaránt –, és hogy egyértelművé teszi az erőszakos felkelések morális ambivalenciáját. Bár arról már a Zsivány Egyes is tett, hogy a lázadók között bizony nem volt mindenki szent, és a jó ügy érdekében időnként erkölcsileg elítélhető dolgokat is megtettek, az Andor pedig rendesen körüljárja ezt a kérdést. Cassian gondolkodás nélkül lő, ha veszélyben van, Luthen képes a halálba küldeni embereket csak azért, hogy tragikus halálukkal a rendszer elleni gyűlöletet szítsák, a Mon Mothma vezette szövetség pedig a Birodalom mellett egy másik lázadó frakció ellen is kémkednek.

De nemcsak azért valószerű a forradalom ábrázolása, mert morálisan szürkének mutatják a résztvevőket, hanem mert egyértelműen látszanak a mi tényleges történelmünkkel, konkrét eseményekkel és mozgalmakkal való párhuzamok. Míg az első évad az orosz forradalmárok korai időszakát idézte meg, ezúttal inkább a francia ellenállást, illetve a kelet-európai szovjetellenes felkeléseket (leginkább talán éppen az 1956-os magyar forradalmat). Tony Gilroy bevallottan felhasználta a forradalmakkal kapcsolatos bőséges történelmi ismereteit, és ez nagyon meg is látszik a szérián: az Andor 2. évad kicsit olyan, mintha a rendszerellenes felkelésekről szóló oktató-dokumentumfilm lenne.

A realisztikusság érzetét erősíti továbbá a megvalósítás is. A díszletek és jelmezek mellett az évadban fontos szerepet kapó fiktív nyelv is egyértelműen a mi valóságunkat idézi, a csodás operatőri munka pedig a jelenlét érzetét keltve tudja teljesen közel hozni, igazán átélhetővé tenni a látottakat. Emellett említést érdemel a zene is, amely más Star Wars-projektekhez képest jóval visszafogottabban van jelen, igazából csak a különösképpen drámai részekben használják a hangulat fokozására – így ebben a szériában nincs az a fajta pátosz és fennköltség, ami a franchise-t általánosságban jellemzi.

Az Andor mint a Star Wars-univerzum része

Annak ellenére, hogy a széria továbbra is megáll a saját lábán, az előző etaptól eltérően ezekben a részekben már több utalást kapunk a Star Wars-franchise többi részére – ezekkel pedig kifejezetten ügyesen bánik a széria. Így tehát elmondható:

A rohamosztagosok, a TIE-vadászgép, a Halálcsillag és az Erő emlegetése, a filmes karakterek cameói mind-mind olyan elemek és jelzések, amelyek révén folyamatosan emlékeztetnek minket, milyen világban is járunk. Ugyanakkor külön érdeme a sorozatnak, hogy a fanservice soha nem erőltetett – ezt leginkább azt mutatja, hogy a rövid időre feltűnő ismert figurák, mint Krennic igazgató (Ben Mendelsohn) és Saw Gerrera (Forest Whitaker) jelenlétének valódi súlya van, értelmes szerepet írtak nekik.

Végső soron az is jót tesz az Andornak, hogy egy film utólagosan készült előzményszériája, méghozzá két okból. Először is az a tény, hogy nézőként már tudhatjuk, mi vár a főszereplőre, ad egy tragikus kicsengést az egésznek, ami sokat dob a befogadói élményen. Így például az a rész, amikor Cassian a Lázadók Szövetségének elhagyását fontolgatja, lényegében csak amiatt tud drámai lenni, mert mi tisztában vagyunk a végzetével. De a gyönyörű évadzáró montázs is éppen azért olyan hatásos, mert ismerjük a folytatást. Ráadásul, mindent összevetve az Andor sokkal jobban meg van írva, mint a Zsivány Egyes, ezért ha a mozifilm csak ezután érkezne meg, csalódást kelthetne azzal, hogy a forgatókönyve nem éri el a sorozat színvonalát.

Egyébként az Andor 2. évad szorosan kapcsolódik egy másik Star Wars-projekthez is, méghozzá a Lázadók című animációs szériához, amely ugyancsak a felkelés formálódását dolgozta fel, és szerepelt benne Mon Mothmának a Coruscant bolygóról való kimenekítése. Az alkotók pedig kifejezetten ügyesen oldották meg a dolgot úgy, hogy érezhető legyen a két sztori érintkezése, de mégse ismételjenek meg semmit. A politikus Palpatine-t elítélő parlamenti felszólalásából a Lázadókban csak egy propaganda által összevágott, rövid változatot láthattunk, míg itt hosszabban mutatták; ellenben a felkelőket összefogásra hívó beszéde – amely viszont az animációs szériában szerepelt – ezúttal nem hangzik el, csak utalnak rá.

A Star Wars-fanok igazából csak két dolgot róhatnak fel az Andor 2. évad kapcsán. Egyrészt azt, hogy felrúgta az eddigi kánont, amikor K-2SO és Cassian találkozásának bemutatásakor figyelmen kívül hagyta az erről szóló képregényt. Másrészt pedig rajongóként nyilván csalódást keltő, hogy az Alan Tudyk által megszólaltatott droid nagyon keveset szerepelt az előzménysorozatban. Hiszen a filmben jól működött a párosuk, és a legtöbben nyilván azt várták a szériától, hogy több közös küldetésüket is láthassuk. De a helyzet az, hogy a Andorban szereplő K-2SO-sztori sokkal jobb, mint a képregényes verzió volt, a robotnak jutott játékidő mennyisége pedig összességében nem von le a sorozatélményből.