Széthullás címmel olvasható a második magyar nyelvű Nicholas Binge-regény. A cirkalmas fogalmazás szükséges: a szerző már a hatodik regényénél tart – a Széthullás a harmadik a sorban –, és 2027-re a hetedik is ki van tűzve. Magyar fordításban viszont ez a második a Felemelkedés után. Binge hozza benne védjegyszerű írói fogásait: a Széthullás olvasmányos, karakterközpontú, elvetemült ötletekben gazdag.
HIRDETÉS
Nicholas Binge második – magyar megjelenésben első – könyve, a Felemelkedés egy sodró lendületű regény volt, szinte archetípusa annak, amit az angol nyelv a page-turner kifejezéssel illet, vagyis a letehetetlen, az olvasó figyelmét végig lekötő, mindig valamilyen új fordulatot hozó történeté. A szerző jóformán mindent belepakolt a regényébe, amit csak kedve tartott. Aki kézbe vette a Felemelkedést, olyan kalandregényt olvashatott, ami bővelkedett kozmikus horror elemekben, és végső soron mélyen egzisztencialista filozófiai töltet járta át. Miközben a történetben nem minden elem állt össze koherens egésszé, és Binge olykor igencsak szabadszelleműen viszonyult az általa felhasznált fogalmakhoz, elképzelésekhez, az összbenyomás egyértelműen pozitív volt, a Felemelkedés egy izgalmas, olvasóbarát regény, amely megérdemelte a közönségsikert.
Ami a stílust illeti, a Széthullással Binge ott folytatja, ahol a Felemelkedéssel abbahagyta, ez azonban elsőre nem fog feltűnni.
A regény kifejezetten lassan indul be. Ez a szereplőválasztás szempontjából meglepően adekvát, ugyanis a központi karakterek között van egy idős házaspár, Maggie és Stanley, és a cselekmény egyik szála azzal kezdődik, hogy Maggie kiszabadítja a férjét egy speciális idősotthonból. Igen, pontosan olyan hatásfokkal és agilitással, ahogy azt el tudjuk képzelni egy 80 környékén járó idős nőről. Szóval Binge itt némi kihívás elé állítja az olvasót, mert a jelenet, ahogy Maggie fürgén tipegve kigurítja a kerekesszékben ülő Stanleyt az intézmény területéről, majd rejtőzködés közben kimászik egy vécé ablakából, leesik és eltöri a kulcscsontját, az inkább komikus és szánalmas, mint bármi más. Binge tehát itt valamelyest megnehezíti az olvasó dolgát, és nem azért, mert valamiféle újszerű, elgondolkodtató, koncentrációt igénylő elbeszélési technikát vetett be, hanem egyszerűen mert hülyén néz ki, ha egy idős civilt egy akciószerű jelenetbe helyeznek.
A befogadást nem feltétlenül segíti az alkalmazott narratív technika sem. Ennek megértéséhez érdemes kitérni a regény felépítésére.
A Széthullás cselekménye két szálon halad.
Az egyik valamiféle jelennek tűnik, bár a „jelen” szó jelentése a könyv végére némiképp fellazul – ha úgy tetszik, „széthullik”. Ez a cselekményszál egy jegyzőkönyv formájában kerül az olvasó elé, melyet áttekintve egyfajta emlékezetserkentő eljárásnak lehetünk tanúi. Ennek során Maggie-t egy Hassan nevű kétes figura faggatja az emlékeiről Stanleyt illetően, és nemcsak faggatja: Maggie szó szerint visszautazik a Stanley emlékezetében megőrzött múltba, és az itt látottakról kell beszámolnia. A másik szálon Stanley személyes sorsát követhetjük nyomon, és ezzel együtt megtudjuk, mi volt az a kardinális jelentőségű felfedezés, ami miatt a személye annyira fontos lesz a történet szempontjából.
A problémát leginkább a „jegyzőkönyves” rész jelenti. Ez a szál hosszú-hosszú oldalakon keresztül bontakozik ki, de sokáig vakon van az olvasó, mit kellene látnia, megtudnia. Itt olvasunk a fentebb már említett idősotthonos mentőakcióról, és sem ez, sem az ezen a vonalon megosztott többi információ egyszerűen nem kelti fel az olvasó figyelmét. Ez a rész körülbelül a Széthullás egyharmadáig borzasztóan érdektelen, miközben az olvasó epedve vágyna még többre arról, miket élt meg Stanley a Whelton Akadémián.
Valamiért a jegyzőkönyves formátum nem működik úgy, ahogy a Stanleyről szóló semleges, harmadik személyű narráció.
De miről is szól a Széthullás? A történet kulcsfigurája Stanley, aki szegény sorból jött, és agresszív apa mellett cseperedett egészen addig, amíg kamaszkorában be nem adta jelentkezését a bentlakásos Whelton Akadémiára. Az akadémiára bejutva megmenekült ugyan a bántalmazó közegtől, ám végig kívülállóként érezte magát, mert alacsony származása miatt diáktársai kiközösítették. A teljes kitaszítottságtól az menti meg, hogy a vak Waldman professzor, a történet „őrült tudósa” felfigyel tehetségére és meghívja őt a kis klubjába, amelyben különleges képességű diákokkal végez egyfajta szabad szellemi foglalkozást. Matematikai kérdéseket vitatnak meg, irodalmi klasszikusokat idéznek emlékezetből, tábla és bábuk nélkül, „fejben” sakkoznak. A kulcsszó az emlékezés: a feladatok valamilyen módon a dolgok memorizálásához és az emlékezőerő fejlesztéséhez kapcsolódnak. Itt ismerkedik meg két barátjával, majd felnőttkori kutatási partnerével, a rátarti Jacques-kal és a csendes Raphfel. Waldman elképzelései, majd azoknak a fiúk által történő továbbgondolása nyomán fokozatosan kirajzolódik egy valóságnak bizonyuló elmélet, amely szerint az emlékezet maga a múlt, és az emlékek manipulálásával megváltoztatható a múlt. A bonyodalom az ebben rejlő lehetőségek és kockázatok nyomán alakul ki.
Binge a Széthullásban sem fogja vissza a képzeletét semmilyen téren.
A Széthullás kevesebb karaktert mozgat, mint annak idején a Felemelkedés, de a személyközi viszonyok hasonlóan intenzíves és érzékletesek. Binge olykor a közhelyesség és sablonosság határvidékéhez közelít, így például annak ábrázolása, ahogyan Stanleyt kiközösítik a gazdag családból származó iskolatársai, kifejezetten túlzó és elnagyolt. Viszont többségében átélhetően érzékelteti a szereplői között lévő dinamikákat.
Stanley és Maggie viszonya például nem egyszerűen azért érdekes, mert ők ketten férj és feleség, hanem azért is, mert miközben az asszony próbálja előbányászni a szükséges emlékdarabkákat férje tudatának mélyéről, ő maga, aki nem volt részese a korszakalkotó felfedezéseknek, csak egy békés, nyugodt, hétköznapi közös életre vágyik, ez pedig ad a történetnek egy bensőséges, emberi oldalt. Mindeközben a csendes, segítőkész Raph, a bizonytalan, kicsit sodródó Stan, valamint a gőgös, törtető, gátlástalan Jacques jellemvonásai előrevetítik, hogy az iskolai barátságot, amit Waldman professzor és személyes kimagasló intellektusuk kovácsolt egybe a Wheltonban töltött évek folyamán, mély konfliktusok teszik próbára. Ami azt illeti, Jacques a Széthullásban az ügyeletes seggfej szerepét tölti be. Kicsit hasonlóan egomán karakter, mint a Felemelkedés Sir Roger Bettanje: akaratos, becsvágyó, a másik embert semmibe vevő fráter, aki viszont kulcsszerepet játszik a regény történetének alakulásában.
Jacques színre lépése és szerepének fontossá válása felvezeti a Széthullás további tematikai oldalát: a tudással együtt járó hatalom problémáját. Binge szereti felsrófolni a könyvei tétjét és valamilyen igazán alapvető jelentőségű dilemmára kifuttatni a bonyodalmat. Emellett a szerzőtől megszokott filozofikus felhang sem marad el. A regény kvázi mottója ezúttal Theuth és Thamus vitája Platón Phaidrosz című írásából. A vita tárgya az írás haszna. A történet szerint Theuth isten megajándékozta az egyiptomiakat az írással, amire büszke is volt, mert úgy gondolta, az emberek ezzel eszközt kaptak a tudás elraktározására. Thamus király azonban ezt vitatja, szerinte az írás valójában a felejtést hozza el, mert az embereknek elsatnyul az a képessége, hogy a saját fejükben raktározzák el a tudásukat. Nyilvánvaló, hogy az emberiség modern kori fejlődése a tudás „kiszervezésének” irányába haladt az elmúlt évszázadokban, és mára ennek a könyv csupán egy, ha nem is marginális, de kitüntetett szerepét vesztett médiuma.
A Széthullással Binge az írás primátusát a feje tetejére állítja, és az emlékezetet teszi a valóság első számú színterévé.
Ezen a ponton a szerző fantáziája a rá jellemző módon elszabadul, és a tudományos összefüggések kissé fellazulnak, de a könyv ekkorra már berántja az olvasót, a tétek fokozatosan feltárulnak. És miközben a tér és az idő szövedékét alapjaiban felforgató események bontakoznak ki, a Széthullás egészen a végéig megőrzi mélyen személyes jellegét, amit továbbra is elsősorban Maggie testesít meg. Binge ebbe a regényébe is belecsempészett valamennyit abból az abszurdizmusból, ami a Felemelkedésnek kifejezetten nyíltan az eszmei vezérmotívuma volt, és amiről a szerző a Roboraptornak is mesélt néhány évvel ezelőtt. Miközben az idő fogalma szétfoszlik a szereplők és az olvasók szeme előtt, Binge szellemesen, finoman beleszőtt a történetbe néhány tippet arról, hogy mit érdemes, mit lehet kezdeni a sorsunkkal. Ennek fényében pedig a regény utolsó néhány mondata nem is olyan dermesztő, mint amilyen lehetne.
Verdikt
A Széthullást olvasva fordulatos, ötletgazdag történet élményével lesz gazdagabb az olvasó. A regény a Felemelkedéshez hasonlóan a sci-fi, illetve és csekélyebb mértékben a horror határmezsgyéjén mozog. A cselekmény lassan indul, megköveteli az olvasó figyelmét, vagy legalábbis azt, hogy hozzászokjon a sajátos időkezeléshez, de szépen össze fog állni a kép, hogy az elbeszélésmód tudatos döntés volt a szerző részéről. A könyv egyszerre személyes és filozofikus, Binge szokásához híven ezerféle ötlettel pakolta tele ezt a művét is. Akinek tetszett a Felemelkedés, ezzel a regénnyel sem nyúlhat mellé, aki pedig nem olvasott még a szerzőtől, de nyitott a filozofikus húrokat pengető, de közben mégis karakterközpontú és könnyen fogyasztható sci-fire, az akár a Széthullással is kezdheti.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
