Könyv

„Megnyugvást jelent arra gondolni, hogy nincs semminek semmi értelme.” – interjú Nicholas Binge-dzsel, a Felemelkedés szerzőjével

Nicholas Binge, a Felemelkedés szerzője a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégeként járt Budapesten. Az esemény apropóján a Roboraptor is lehetőséget kapott egy interjúra. Nicholas Binge-dzsel beszélgettünk írásról, hegyekről, abszurdizmusról és sok egyébről. Az interjú spoilereket tartalmaz.

Helló, Nic, örülök, hogy találkoztunk. Hogy érzed magad Magyarországon?

Amióta megérkeztem, mindenki nagyon kedves és tündéri volt, nem csak a kiadó emberei. Az eddigi tapasztalataim alapján igazán barátságos ez az ország. Második alkalommal járok Budapesten. Utoljára nagyjából húsz évvel ezelőtt voltam itt, még tinédzserkoromban, szóval az emlékeim nagyon mások, nagyon homályosak. De eddig nagyon élveztem az ittlétemet, az idő ragyogó, a város gyönyörű.

Érezd jól magad a továbbiakban is. Térjünk rá az új könyvedre, a Felemelkedésre. Tapasztalatod szerint milyen volt a regény kritikai fogadtatása, mik voltak a visszajelzések?

Az olvasók élvezték a könyvet, ami nagyszerű dolog. A legtöbb ember, akivel beszéltem, dicsérte a regényt. Lebilincselőnek, szórakoztatónak, olvasmányosnak tartották, márpedig pontosan ilyen könyvet akartam írni. Voltak, akik kiemelték a regény szimbolikus és filozofikus elemeit és nagyon hatásosnak tartották őket. A legfontosabb választóvonal azok között, akik szerették a Felemelkedést és azok között, akik kevésbé, az volt, mennyire hajlamosak arra, hogy „felfüggesszék a kétkedést”, elfogadják a narratívában található ugrásokat, illetve az eseményeket úgy, ahogyan meg vannak írva. Egy jellemző példa:

a Felemelkedés levelek formájában íródott, ami egy roppant tudatos főhajtás a gótikus irodalom felé.

Ez egy sajátos stílus, ami például a Drakulát vagy a Frankensteint is jellemzi, és ezt tartottam szem előtt írás közben, mert szerettem volna diskurzusba lépni ezekkel a művekkel. Vannak, akik azt mondják, így senki nem ír levelet, nem raknak bele párbeszédeket. Amire én azt mondom, persze, ezt én is tudom, mindenki tudja, de ha nem vagy hajlandó felfüggeszteni a kétkedést és elfogadni, hogy ez egy kifejezésmód, egyfajta művészi stílus, akkor lehet, hogy nem neked szól a könyv. Ha viszont képes vagy rá, akkor lehet, hogy élvezni fogod.

Esetleg tapasztaltál eltérést a hétköznapi olvasók és a kritikusok reakcióiban?

Ahogyan én látom, alapvetően nem. Ha „kritika” alatt a médiavisszhangot értjük, azt, ami megjelent mondjuk a New York Timesban vagy a Sunday Timesban, akkor a kritikai fogadtatás pozitív volt. Az emberek élvezték a könyvet, ambiciózusnak tartották és úgy gondolták, sok jó ötlet van benne. Ami az olvasókat illeti, igyekszem távol tartani magamtól az olvasói bírálatokat meg a Goodreadshez hasonló felületeket, és ezt szívből ajánlom a legtöbb írónak, akivel beszélek. Szerintem nem egészséges, az ilyen felületek az olvasóknak valók, nem a szerzőknek. Így hát nem igazán tudom, mit gondolnak az olvasók. De általánosságban úgy hiszem, hasonló állásponton vannak és kedvező a véleményük a Felemelkedésről.

Egy picit személyesebb kérdés: számodra mi a siker legfontosabb indikátora, mit jelent számodra az, hogy egy könyv sikeres?

Íróként arra törekszem, hogy én személyesen azt érezzem és azt hihessem, hogy az új könyvem jobb, mint az előző. A „jobb” alatt pedig azt értem, hogy izgalmasabb, nagyobb kihívásokat tartogat, arra késztet, hogy feszegessem az írói határaimat a struktúra, a forma és az ötletek terén. Ha dolgozok egy könyvön, és úgy érzem, kihívást jelent megírni és nehéz egyensúlyba hozni a különböző ötleteket, akkor tudom, hogy jó úton haladok.

Ha túl könnyű az írás, akkor baj van.

Ezért minden könyvvel, amit írok, igyekszem kihívások elé állítani magamat és olyasmit megvalósítani, ami pár könyvvel korábban nem biztos, hogy ment volna. A következő könyvemmel, ami talán jövőre, talán később várható, és Magyarországon is kiadják, még jobban feszegettem a határaimat a forma és a stílus terén. Ha így teszek, akkor elégedett vagyok, mert úgy érzem, kihívás elé állítottam magam, aminek sikerült megfelelnem, akkor elmondhatom, hogy sikeres író vagyok.

Mit tartottál a legnagyobb kihívásnak a Felemelkedés megírásakor?

Sok kihívással szembesültem. Azt hiszem, a legnagyobbat az egyensúlyteremtés jelentette. Olyan könyvet akartam írni, amelynek van érzelmi töltete, vannak benne szimbolikus gondolatok, foglalkozik a traumával és azzal, mit jelent embernek lenni, de mindeközben lebilincselő, izgalmas, olvasmányos is. Meg kellett találnom azt a határvonalat, ahol a két sajátosság kiegészíti, erősíti, nem pedig kioltja egymást. Ez olyan kihívás, amit a Felemelkedés megírása közben folyamatosan szem előtt tartottam, és azt hiszem, álltam is, mert az emberek szerint olvasmányos lett.

Interjúzási nagyüzem a Két Szerecsenben. Fotó: Gondos Mária Magdolna

Az írói honlapodon a hivatalos életrajzod két regényt említ: a Professor Everywhere-t és a Felemelkedést. Kipróbáltad magad más műfajokban is? Itt elsősorban a novellákra gondolok, ugyanis próbáltam utánajárni annak, jelentek-e meg novelláid, de ennek semmi nyomát nem találtam.

Régebben írtam néhány novellát, de nem voltak igazán jók. Írtam pár regényt is, amelyek nem jelentek meg. Az első regényem egy világépítéses fantasy volt, olyasmi, mint A Gyűrűk Ura, de szörnyű lett (nevet), mai szemmel nézve egyértelműen hulladék. Azért jó tapasztalatot jelentett a regényírás terén. Ami a más műfajokat illeti, nos, nem is tudom.

Számomra a regény a legtermészetesebb kifejezési forma.

A novellaírás nekem nagy megerőltetés, mert hajlamos vagyok elnyújtani őket. A legutóbbi novellát, amivel próbálkoztam, 3-4000 szavasra terveztem, aztán 10 000 szónál beletörődtem, hogy ezt bőven túl fogom lépni. Mindig ámulatra késztetnek a novellisták, akik képesek arra, hogy óriási gondolatokat fejezzenek ki roppant szűk terjedelemben. Belőlem viszont ez nem jön természetesen. Szeretem, ha a karaktereimnek jut elég tér, hogy lélegezzenek, felfedezzenek, gyarapodjanak. Ezért jó ideje nem írtam már novellát, mert ha belekezdek, általában regénnyé változnak.

Mikor határoztad el, hogy írni szeretnél? Mikor fedezted fel magadban az írásra való képességet?

Világéletemben szerettem volna történeteket írni és írtam is. A középiskolában írtam egy kétfelvonásos darabot, amit színpadra is vittünk. Mindig ott volt bennem a késztetés, hogy írjak. Szeretek fikciót olvasni, szeretek történeteket létrehozni. Talán a húszas éveim közepén járhattam, amikor eldöntöttem, hogy írok egy regényt, életem első regényét. Ezt mindig meg akartam tenni, végül nekifutottam. Aztán meg is írtam, és amikor elkészültem vele, úgy éreztem, mintha – elnézést a szóviccért – egy hegy lenne, amit látszólag képtelenség megmászni, mégis sikerült. Amikor befejeztem, körülbelül százezer szóra rúgott, és rájöttem, hogy én ezt meg tudom csinálni, ez teljesíthető. Nem lett túl jó, de képes vagyok rá. Azóta folyamatosan írok, az írás a természetes részemmé vált, és még sok regényre számíthattok tőlem a jövőben, mert tele vagyok ötletekkel, amiket ki is írok magamból.

Mi volt az alapötlet, a gondolati mag, amiből a Felemelkedés szárba szökkent és az lett, ami?

Ezt a kérdést sokszor felteszik, és nem tudok rá választ adni. Azt hiszem, nincs egyetlen gondolat a Felemelkedés mögött. Különféle ötletek sokasága kavargott a fejemben hosszú ideig, ezeket próbáltam belehelyezni valamiféle narratívába. Aztán ahogy nekiláttam az írásnak, elkezdtek összerendeződni. Mindenesetre – és ez aligha lesz meglepetés – nagyon-nagyon korán megjelent a hegy gondolata. Ez az a motívum, ami minden mást egységbe rendezett. Lenyűgözőnek tartom a hegyeket kulturális és vallási szempontból. Minden, amit írok, vagy legyünk őszinték, minden, amit bárki más ír, legyen akár krimi, románc vagy bármi más, szóval minden fikció valamilyen szinten arra törekszik, hogy feltérképezze az emberiséget, bemutassa, mit jelent embernek lenni, mondjon valamit a körülöttünk lévő világhoz való viszonyunkról. Lenyűgözőnek tartom, hogy csaknem minden kultúrában vannak történetek, amelyek a világhoz való viszonyunkat magyarázzák. Ezek a történetek szinte kivétel nélkül tartalmaznak egy nagy hegyet, legyen szó az Olümposzról, a kereszténység történeteinek hegyeiről vagy a kelet-ázsiai elbeszélésekről.

Én pedig feltettem a kérdést, miért van ez, mi van a hegyekben, ami ennyire megszólít bennünket mint emberi lényeket.

Ezért a napnál is világosabb volt számomra, hogy muszáj könyvet írnom egy nagy hegyről és körbejárnom, mi a jelentéstartalma. Ez volt az egyik korai kiindulópont. A másik az volt, hogy íróként mindig rendkívül fontos volt számomra, hogy meglássam, merrefelé fejlődik a regényem felépítését és prózáját tekintve. Emellett szerettem volna egyfajta szerelmes levelet írni annak a rengeteg műnek, ami íróként és egyénként hatást gyakorolt rám, és annak a sok-sok könyvnek, amit szerettem. Aztán eszembe jutott a gótikus irodalom, és ebből jött a döntés, amiről az előbb beszéltem, hogy levélregényt szeretnék írni talált levelek alapján. Így kapcsolódott össze a két fő motívum, a hegy és a talált levelek, ez volt a kiindulópont a Felemelkedés megírásához.

Felmerült olyan ötlet, amit végül elvetettél a Felemelkedés írása közben, mert nem illeszkedett a regénnyel kapcsolatos elképzeléseidbe?

Igen, határozottan. Ahogy kavarogtak a fejemben az ötletek, kirajzolódott, hogy a hegyről és a talált levelekről szeretnék írni, aztán jött a gondolat, hogy szeretném körbejárni a szabad akarat kérdését, szeretnék írni egóról és alázatosságról, személyes fejlődésről és múltbeli traumákról. A Felemelkedésben történik néhány furcsa dolog az idővel. Roppantmód foglalkoztat az idő problémája, lenyűgözőnek találom. Azonban vissza kellett fognom magam, nehogy jobban belemenjek ebbe a témába, mert nem illett volna a cselekménybe. Ezért a következő könyvem, ha majd kijön, sokkal alaposabban járja körül az idő és az emlékezet kérdéseit. Foglalkozik azzal, mit jelentenek ezek a fogalmak, és lesz benne sok időugrás meg változás az időben. Ezek hiányoznak a Felemelkedésből, mert rájöttem, hogy ha ezt mind beleírnám, akkor szem elől téveszteném a hegyről szóló fő cselekményszálat.

Abból, amit elmondtál a hegy motívumáról, úgy tűnik, alaposan beleástad magad a hegy szimbolikájába, és magából a Felemelkedésből is az látható, hogy a hegy rendkívül rétegzett jelentéstartalommal bír.

Így van. Engem is meglepett, hogy minél többet gondolkodtam a hegyről, annál több új jelentésrétege tárult fel előttem. Mindenekelőtt ott van a kulturális és vallási jelentés. Aztán a hegy jó helyszín a thrillerek és slasherök számára: ha valaki hegyre megy, az rendkívül veszélyes kaland. Mint helyszín nagyon adja magát az ilyen ötletek kivitelezésére. Aztán ott vannak a filozófiai és mitológiai implikációk, amelyek az előbb is szóba kerültek. Sziszüphosz a mítosz szerint egy hegyre megy fel újra és újra. Ami a személyes fejlődést és a múltbeli traumát illeti, a terapeuták gyakran javasolják a pácienseiknek, hogy képzeljenek maguk elé egy hatalmas hegyet, amire fel kell mászniuk. Szóval minél többet gondoltam rá, annál több réteg került elő. Nagyon örültem neki, hogy ez mind összeállt.

Te szoktál hegyet mászni vagy hegyekben kirándulni?

Igen és nem. Szeretek kirándulni és hegyekbe utazni, általában hegyeket látni. A természet fizikai képződményei csodálatosak és áhítatot ébresztők. Szeretek világot járni és annyit látni belőlük, amennyit csak bírok. Megszállott utazó vagyok, valószínűleg 50-nél is több országban jártam hol azért, hogy különböző kultúrákkal és környezetekkel ismerkedjek, hol pusztán azért, hogy lássam a legkirályabb természeti jelenségeket, amelyek a Föld bolygón léteznek. Itt visszakanyarodunk ahhoz, hogy mit jelent embernek lenni, milyen a viszonyunk a természethez, a világhoz, amelyen állunk, mi teszi az embert. Mert úgy gondolom,

minél többet látunk a világból, annál közelebb kerülünk ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához is.

Szóval igen, szeretek kirándulni, megmásztam kisebb hegyeket, voltam alpinista túrán, egyszer megmásztam egy vulkánt is. Viszont az igazán nagy kihívások, mint például az Everest, megrémítenek, és nem hiszem, hogy valaha vállalkoznék ezekre. Nem is szeretnék ilyesmibe belevágni. A tény, hogy ennyire megrémítenek, szintén kisebbfajta ihletforrás volt.

Sir Roger Bettan igencsak lenézne téged, amiért tartasz a Mount Everesttől.

Igen, igen, kétségtelenül. Nem hiszem, hogy jól kijönnénk Rogerrel.

A Felemelkedés mottója Albert Camus Sziszüphosz mítosza című könyvéből származik. Camus neve és gondolatai visszatérően előkerülnek a regényben, majdnem olyan következetességgel, mint a hegy. Mit jelent számodra a Sziszüphosz mítosza, hogyan találkoztál az idézettel? Olyasmi ez, ami neked is személyes meggyőződésed?

(Megmutatja a bal felkarjának belső oldalán lévő tetoválást, amely a sziklát fölfelé görgető Sziszüphoszt ábrázolja.) Körülbelül 17 éves lehettem, amikor találkoztam a szöveggel. Iskolába jártam, Camus Az idegen [korábbi fordításban: Közöny – M. A.] című regényét adták fel, és nagyon tetszett, ezért érdekeltek más munkái is, így elolvastam a Sziszüphosz mítosza című esszéjét. Ezután olvasni kezdtem az abszurdizmusról és az egzisztencialista filozófia többi irányzatáról. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, megváltoztatta az életem. Talán nem a külsőségekben, de belül teljesen átalakította mindazt, ahogyan a világról gondolkodok. A világ alapjaiban nyert értelmet számomra.

Saját magamat abszurdistaként jellemezném.

A Felemelkedés kétségkívül érinti az abszurdizmus koncepcióját, azt az elképzelést, hogy az életnek nincs semmilyen önmagában vett értelme, létezésünk a bolygón lényegében abszurd. Ez talán a Felemelkedés végén érzékelhető leginkább. Nem akarok elspoilerezni semmit azok számára, akik nem olvasták a regényt, de ami a könyv végén történik, az szándékoltan abszurd, olyan szinten, hogy majdnem viccbe fordul. Mindenki próbálja kideríteni, mi a földi élet és az emberi faj értelme, a válasz meg annyi, hogy mi van, ha az egész csak tréfa, játék, vagy ilyesmi, és nincs semmi értelme. Szóval ez került a végére. Nekem valahogy megnyugvást ad ez a gondolat. Nem tudom, miért, de megnyugvást jelent arra gondolni, hogy nincs semminek semmi értelme, csak annak, amit mi hozunk létre. Ha ez igaz, akkor nem lehet tévedni. Az értelem, amit saját magamnak hozok létre, ami nekem fontos, a családom, a kapcsolataim, az emberek, akiket szeretek, az írás, ezekkel nem tévedhetek, mert semminek nincs értelme, csak amit én tulajdonítok neki. Engem ez igazán megnyugtat.

Korábban említetted, hogy széles körből merítesz inspirációt és rengeteg író van, akik felé a Felemelkedés egy „szerelmes levél”. A regényt olvasva két szerző neve óhatatlanul felmerült bennem: H. P. Lovecraft és Ted Chiang. Voltak félreérthetetlen lovecrafti vonások: maga az óriás hegy, a domborművek, és nyilván a csápok is. Chiang neve pedig azért ugrott be, mert hozzá hasonlóan rendkívül érzékenyen írsz az emberi érzésekről és viszonyokról, emellett Chiang írásaiban is minden esemény mögött végső soron az emberi lét alapkérdései vannak. Mesélnél arról, hogyan viszonyulsz ezekhez az írókhoz?

Ha meg kellene neveznem azokat az írókat, akikre tudatosan gondoltam a Felemelkedés írása közben, vagy 20 nevet felsorolhatnék. A Felemelkedés visszatekintés azokra az írókra, akik azzá tettek, aki vagyok. Ez egyetlen korábbi könyvemre sem igaz ilyen mértékben, és a következő sem lesz ilyen, az sokkal inkább előretekintés mindarra, amit meg tudok valósítani. Viszont nem vitás, hogy nagyon szeretem Ted Chiangot, aki egy zseni, és imádom, ahogyan a sci-fi elemeit arra használja, hogy bemutassa az emberi érzelmeket és az emberi természetet, márpedig számomra ez az irodalom csúcsa, amikor a tudományos vagy fantasztikus ötletek segítségével az saját emberi mivoltunkhoz való viszonyunkat térképezzük fel. Nagyon tudatosan törekedtem arra, hogy ezt megvalósítsam a Felemelkedéssel.

Ami Lovecraftot illeti – nem írhatsz kozmikus horrort úgy, hogy ne tisztelegj Lovecraft előtt.

Egyszerűen nem megy. Megpróbálhatod, de túlságosan meghatározó, túlságosan rávetül az árnyéka az egész zsánerre. Amikor a Felemelkedést írtam, egyszer csak ráébredtem, hogy olyasmit írok, ami átfordul kozmikus horrorba. Kezdetben, amikor eszembe jutott a hegy és a többi motívum, meg se fordult a fejemben Lovecraft, aztán ahogy írni kezdtem, beugrott Az őrület hegyei, Cthulhu és egyebek. Írás közben azzal szembesültem, hogy egyfajta lovecrafti elefánt van a szobában: ha elkezdesz kozmikus horrort írni, föléd tornyosul, és vagy nem veszel róla tudomást és úgy teszel, mintha ott se lenne, vagy pedig bevonod a társalgásba. Betettem néhány utalást: igen, tudom, hogy ez lovecrafti, tessék, itt van nektek pár mókás lovecrafti kikacsintás, viszont a saját elképzeléseimhez használom őket. Nagyjából így foglalható össze a Lovecrafttal való viszonyom.

A Felemelkedés szörnyalakjai a „leviatánnak” nevezett csápos lények. Ahogy haladtam az olvasással, meglepett, hogy végig a háttérben maradnak, mert arra számítottam, több minden derül ki róluk. Milyen céllal vontad be a regénybe ezeket a lényeket? Tudatos döntés volt, hogy sok minden rejtve maradt a kultúrájukról, a civilizációjukról?

Tudatos elhatározásból tartottam őket a háttérben.

Szeretem, ha van szörny egy történetben, és a Felemelkedésbe is szerettem volna szörnyet a poén kedvéért.

A csápokkal tudatosan Lovecraft előtt tisztelegtem. Bármi más lehetett volna, de a csápokat mindenki szereti. Viszont ami fontos: két nem emberi közösség szerepel a történetben. Ezeket fejben teljesen különálló entitásokként képzeltem el. Vannak a leviatánok és vannak a hatalmas, négydimenziós istenszerűségek, akikre épp csak egy futó pillantást vethetünk a legvégén. Ami ezeket a négydimenziós istenszerűségeket illeti, őket szerettem volna homályban tartani, mert számomra a teljes regény lényege az volt, hogy ezek a dolgok létezhetnek, méghozzá a mi érzékelésünkön kívül. Lenyűgöz az érzékelés gondolata, az elképzelés, hogy emberi lényként azt hisszük, mindent látunk a bolygón, pedig valójában az érzékelésünk hihetetlenül korlátozott. Kiterjeszthetjük rádióval, mikroszkóppal és hasonlókkal, hogy többet láthassunk a világból, de reálisan nézve, a jelenlegi tudásunk fényében létezhetnek sokkal hatalmasabb léptékű dolgok, amiket egyszerűen nem láthatunk, mert biológiailag képtelenek vagyunk rá. Emiatt a négydimenziós lényeknek szinte kötelezően távolinak kellett lenniük, hogy hozzájuk se lehessen érni, mert szó szerint érinthetetlenek, nem vagyunk képesek erre a tapasztalásra. Ezért akartam őket a háttérben tartani, bárkik vagy bármik legyenek is. A leviatánok pedig kudarcba fúlt kísérletek. Őket hozták létre a négydimenziós lények, mielőtt az emberekkel próbálkoztak volna. A regényben azt a felismerést szerettem volna érzékeltetni, hogy ők éppúgy jelentéktelenek, ahogyan mi magunk is. Mi is lehetnénk az újabb leviatánok, akik ott rekednek a hegyen, miközben létrejön a következő faj. Szóval mellékszerepet kaptak, mert félre lettek állítva. Nem szuperintelligensek, nem nagyszerűek, nem jobbak nálunk, egyúttal bizonyos fokig a tükörképeink. A történet arról szól, mit jelent embernek lenni, a leviatánok a sötét kép a tükörben.

A Felemelkedést olvasva feltűnt, hogy egyes szereplők mintha megtestesítenék a hegy különböző jelentésárnyalatait. Volt ilyesmire irányuló szándékod, amikor megformáltad a karaktereket?

A regény kétértelműen zárul. Az olvasónak a képzeletére kell hagyatkoznia, hogy eldöntse, valóban megtörténtek-e az események a történet kitalált világában, vagy csak a narrátor fantáziája szülte őket. Ennek a játékosságnak tudatos része az, hogy minden karakter Harold személyiségének valamelyik aspektusát tükrözi, amellyel vívódik. Jet és Thomas jelképezi a folyamatos harcot a tudományos és a vallásos nézőpont között, ami őbenne is zajlik. Bettan jelképezi a küzdelmet önnön egójával, ami elvezetett bizonyos tragédiákhoz, amelyekről szó esik a könyvben. Bettant szándékosan ábrázoltam Harold egyfajta kontrasztjaként. Még Palmer és a Testőr, illetve az ő kapcsolatuk is valamelyest tükrözi Harold viszonyát Naokóval abból a szempontból, ahogyan összejönnek, aztán szétválnak, és vigaszt keresnek a nehéz időkben. Szóval a karakterek Harold életének és személyiségének különböző vetületeit tükrözik. Hogy mindez valóban megtörtént-e és Harold meglátja az emberekben ezeket az aspektusokat, aztán leírja őket, vagy pedig az egész csak a képzelete műve és ezeknek a személyeknek a kitalálásával rendezi az életét és tisztázza a gondolatait, ennek eldöntése az olvasóra vár. Én nem tudom a választ. Az mindenesetre tudatos döntés volt, hogy a karakterek szimbolikus jelentőséget kapjanak.

A Felemelkedésen érződik a sok mögöttes kutatómunka. Milyen témakörök igényelték a legtöbb utánajárást?

Nem is tudom. Nincs természettudományos végzettségem, csak laikusként rajongok mindennemű tudományos témáért,

szeretek nemfikciós szövegeket olvasni, különösen a tudomány peremterületeiről szóló könyveket, amelyek a világról alkotott felfogásunk határait feszegetik.

Ezekből a témákból van, ami további kutakodást igényelt. A Google rendkívül hasznos eszköz, amivel az idők végezetéig lehet kutatgatni mindenfélét. Emellett páratlanul intelligens barátaim vannak, ez is nagyon jól jön. Mind tudományos szakemberek, ezért a nyakukba zúdíthattam az ötleteimet. „Ez működik? Ennek van értelme? Ez nem működik?” Mint kitaláció értettem mindent, de szerettem volna annyira pontosítani, hogy az olvasók el is tudják hinni. Érdekes módon nem annyira a fizikába, inkább a biológiába és a kémiába kellett jobban beleásnom magam. Egy kiváló példa: amikor a csapat már a hegyen van, elektronmikroszkóppal tanulmányoznak valamilyen DNS-t. Erre egy biológus barátom azt mondta: „Van fogalmad róla, mekkora egy elektronmikroszkóp? Kábé mint egy szoba. Kizárt, hogy azt egy hegyre felhordják.” Mire én: „Ezt nem tudtam.” Szóval ezt kivettem a könyvből. Volt mit tanulnom másoktól. Nem mondanám, hogy volt egy konkrét téma, ami különösen sok kutatómunkát igényelt, mert sok mindennek utána kellett járni. De rendkívül élveztem a sok olvasást, mert az írás öröméhez hozzátartozik, hogy írás közben is tanulunk.

Említetted, hogy úton van a következő regényed. Tudható esetleg, hogy mikorra várható a megjelenése?

Nem tudok pontos dátumot mondani. Az biztos, hogy magyar fordításban is megjelenik, erről már aláírtuk a szerződést az Agavéval. 2024 nem valószínű, talán 2025 elején várható.

Az új regénytől eltekintve dolgozol valamilyen projekten, legyen szó akár írásról, akár bármi másról?

Elsősorban az írásra koncentrálok. Temérdek ötletem van, rengeteg könyvet kezdtem el írni és szeretnék befejezni, már az egyik regény felénél belekezdtem egy újba. Mindegyik másmilyen, mind különböző ötleteket bont ki. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a Felemelkedés filmadaptációjának jogait megvette egy hollywoodi filmstúdió. Szóval remélhetőleg, ha minden jól megy, láthatjátok majd a könyvből készült filmet, de ez még a jövő zenéje, még túl korai lenne konkrétumokról beszélnem. És az írósztrájk miatt egyelőre minden áll. Emellett részmunkaidőben az Edinburgh Napier University-n is tartok órákat. A tanítás az életem része, több mint tíz éve tanítok a különböző oktatási szinteken. Imádok tanítani, imádok a diákokkal foglalkozni és imádok tanulni tőlük, ezért azt hiszem, erre mindig szentelni fogok valamennyi időt mindaddig, amíg közben írhatok.

Ha felkeltette kíváncsiságod az interjú, ajánljuk jó szívvel Nicholas Binge regényét:

A Felemelkedés az a Ted Chiang-regény, amit H. P. Lovecraft írt volna, ha érdekelték volna az emberek

Eltelt megint egy hét? Mi történt itt? Ne is gondolkodj, összeszedtük neked a legfontosabb cikkeket, híreket!

Gimiben nagyon szívesen olvastam volna fantasyt, de nem volt bátorságom a többiektől kölcsönkérni a könyveket, mert élősködésnek éreztem. Egy Stephen King-olvasói előéletet követően Lovecraft-kedvelőként keveredtem igazán az SFF-világba és találtam önmagamra. Azóta volt egy horror témájú könyves blogom Zothique címmel, fordítgattam ide-oda, olykor podcastekben rontottam a levegőt meg az átlag IQ-t, és a Magyar H. P. Lovecraft Társaság büszke tagja vagyok. Jobbára a horrort kedvelem, méghozzá olvasni, de szeretem a sci-fit is. Állandó életcélom koherensen lezárni a hosszú, kanyargós mondataimat. Szenvedélyes Blood- és lelkes Doom-játékos vagyok. A zenei ízlésem vállalhatatlanul rétegszerű, de én eleve az emberiség egy vállalhatatlan rétege vagyok.