A Planetes manga hazai kiadásának második kötete sem engedett a színvonalból, csak a sci-fiből valamicskét a dráma javára. De maradt egy igazán szívhez szóló, az élet értelmét kereső mű, aminek az irodalmi kánonban is helye lenne. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Arról már nem szeretnék többet ömlengeni, hogy mennyire nagyszerű és önazonos alkotás is a Planetes. Megtettem ezt már az első gyűjteményes kötet magyar megjelenésekor. Azt azonban továbbra sem árt sulykolni, hogy
Makoto Yukimora sci-fi mangája kihagyhatatlan alapmű a műfaj rajongói számára.
De azoknak is, akik csak szimplán egy szép emberi történetet szeretnének olvasni.
Az első kötet végén a valaha volt legnagyobb űrhajós címére pályázó ex-űrkukás, Hachimaki bekerült a Jupiter-programba. A másodikban pedig már javában zajlik a kiképzése, miközben egykori társai az űrszemétszedő hajón maradtak. Hachimaki legfőbb ellensége a magány és az unalom lesz, amíg az évekig tartó kiképzőprogramot végigtolja. Mit kezdjen ugyanis magával az ember, ha hosszú időre az űrben ragad, a valódi társai és szerettei nélkül? Fontosabb lehet-e egy emberiség számára tett felfedezés, mint a magunk boldogsága? És tulajdonképpen mi a félelmetesebb: szembenézni saját halandóságunkkal, vagy a Föld népéhez beeszélni egy meghatározó pillanatban?
A Planetes második fele még az elsőnél is sokkal filozofikusabb és földközelibb, miközben a hard sci-fi érzésből visszább vesz.
De így is jócskán kapunk az űrben játszódó jeleneteket: elhagyatva egy égitesten, katasztrofális következményekkel járó űrszemét, és végül megérkezés a vágyott bolygóhoz. De valahogy ezek a grandiózus vizualitással megáldott szcenáriók is eltörpülnek a kisszerűen emberi jelenetek nagysága mellett. A magányon való töprengés, a szeretet erejének hangsúlyozása, a lelkek fényéveken áthatoló összeköttetése és a földi lét csábító banalitása is sokkal fontosabbá válnak ezúttal.
Makoto Yukimura mangájának második kötete jobban szorítkozik a múlt eseményeire, mint az előzmény, és az egyes karakterek belső konfliktusaival is többet foglalkozik. Kiemelt státuszt kap Fee Carmichael pilóta, akinek a tragikus múltja sok mindent megmagyaráz jelenkori viselkedésével kapcsolatban.
A szemétszedő hajó kapitánya kap pár olyan önálló fejezetet, ahol több időt tölt a családjával,
de eleinte érezhetően nem tud mit kezdeni a helyzettel. A Planetes egyik legvagányabb és legérdekesebb mellékkaraktere tehát sokkal jobban érthető és átérezhető hátteret kap, ami kifejezetten jót tesz a történet egészének.
Az ideje nagy részét az űrben töltő extravagáns anyukának meg kell tanulnia “hagyományos anyukaként” működnie, miközben saját adrenalinfüggőségét is igyekszik kielégíteni. De van-e átmenet egyik létből a másikba? Át lehet-e kattanni hirtelen a Földet az űrszeméttől megmentő, és az űrhadsereg figyelmét is felkeltő pilótából gondoskodó anyukává? Hogyan tud megküzdeni a földi lét elviselhetetlen könnyűségével az, aki minden percben az űr viszontagságaival hadakozik?
Yukimura számára a Planetes második kötetéhez érkezve lényegében az emberiséget érintő nagy kérdések másodlagossá válnak. Nem az a fontos, hogy mi a kis vagy nagy lépés az emberiség számára. Hanem az, hogy
az a kisember, akinek feladata megtenni ezt a lépést, az képes-e megbirkózni a rá nehezedő nyomással az űr vákuumjában?
A Planetes rajzai ha lehet, a második kötetre csak még szebbek lettek, miközben Yukimura stílusa nyilván semmit nem változott. Továbbra is a hangulatnak legmegfelelőbb stílusban jeleníti meg a karaktereket: ha kell, nevetségesen komikusan, ha pedig azt kívánja a sztori, szívbemarkolóan drámaian. Ismét csak nagyot ütnek a kiemelt egy-, vagy duplaoldalasai, ahol az egy-két soros filozofikus bölcsességek úgy csattannak, mint ostor a pusztában. Vagy mint szétrobbanó műhold az űrben – ami nyilván nem csattan, de azért odaképzelhetjük a hangot, amit kiadhatna.
A Planetes kétségkívül a mangaművészet egyik csúcsalkotása, és úgy általában is a sci-fi irodalom egyik örökbecsű műve.
Éppen annyira szól az emberi kis-, mint nagyszerűségekről is. Rávilágít a hibáinkra, miközben nagyra értékeli az ambícióinkat, és üdvözli a magunkkal kapcsolatos felismeréseinket. Makoto Yukimura lényegében az önismereti sci-fi határain lavíroz a Planetes lapjain. És milyen jól teszi. Nem lehet eleget dicsérni a képregényt: ha sci-fi olvasó vagy azért, ha nem vagy az, akkor meg azért ajánlott. Ha szereted a mangákat, kihagyhatatlan, ha pedig eddig azt gondoltad, hogy nem szereted őket, akkor meg azért ajánlott, és gondold ezt újra a Planetes kedvéért.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
