A Youtube-ról dobbantó rendezők idén májusban fenekestül felforgatták a horror műfaját. A Backrooms – Hátsó szobák már most olyan filmeket utasított maga mögé, mint A mandalori és Grogu, és nincs sokkal lemaradva tőle Curry Barker második, mozikat először megjáró filmje. A Megszállottság (Obsession) pedig látszólag nem csinál nagy nyarat: egy fiatal férfi legnagyobb vágya válik a legnagyobb pokollá. Ám a jó stílusérzék még a „vigyázz, mit kívánsz” történeteket is képes az újdonság erejével felruházni. Kritika.
HIRDETÉS
Curry Barker második játékfilmes rendezésével egy jelenleg is zajló, izgalmas alkotógeneráció tagjai közé tartozik, akik új színt tudtak hozni az elmúlt évek horrorfilmes világába. A Beszélj hozzám! vagy a Hozd vissza őt rendezőpárosához vagy a már említett Backrooms – Hátsó szobák alkotójához, Kane Parsonshoz hasonlóan Barker is a Youtube-on kezdte csiszolni filmes tudását Cooper Tomlinson barátjával együtt, akivel horror-vígjáték rövideket töltöttek fel a videómegosztóra. Rendezői debütálása, a Milk & Serial instant virális siker lett, és megelőlegezte Barker számára az utat a mozik felé. Második, Megszállottság című filmjével pedig nem kisebb sikert ért el, mint hogy maga mögé utasított az amerikai mozikban egy Star Wars-filmet és visszahozta 750 000 dolláros gyártási költségeinek a sokszorosát (a többi filmjével szemben a Universal sem küldi rögtön digitális platformokra ezért). Miközben Barker nem csinált egetrengetőt vagy nagy megváltást a horrorban, csak ízlésesen összegyúrta a párkapcsolati drámák mindkét oldalát, a humort és a feszültséget pedig közel hasonló intenzitással váltogatta.
A Megszállottság úgy kezdődik – és igazából végig ezen az úton is marad –, mint egy „vigyázz, mint kívánsz” tanmese. Bear (Michael Johnston) szerelmes lesz volt osztálytársába/munkatársába, Nikkibe (Inde Navarrette). Ezt szeretné is elmondani neki, ám valószínűleg a lány csak baráti érzéseket táplál iránta. A sehogy sem megtörténő vallomás után a fiú kétségbeesésében az ajándéknak szánt kívánságfűzfaágat eltörve azt kívánja, a lány mindennél jobban szeresse őt. És így is lesz. Először furcsa a dolog, mintha Nikki nem is lenne az az önmaga, akit Bear megszeretett, de amint adottak a lehetőségek, a fiú beleugrik a hirtelen jött tutiba. Bear és Nikki látszólag semmiből jött, mégis túlburjánzó rózsaszín ködben élik mindennapjaikat, ám ahogyan egy kapcsolatban az lenni szokott, a mézeshetek csak rövid ideig tartanak. Nikki – a kívánság csapdájában – egyre furcsábban és kiszámíthatlanabbul kezd viselkedni, ami ellen Bear egyre inkább nem tud mit tenni.
Barker filmjének zsenije a szinte tökéletesre hangolt kamaradrámájában rejlik, ami minimalista jellege ellenére is képes minden szempontot megismertetni filmjében.
A Megszállottság első ránézésre a toxikus kapcsolat férfi oldalát meséli el, ahol a lány pszichés állapota a fiút is a párkapcsolatba zárja. Itt akár fejet is hajthatnánk a film újszerű nézőpontja előtt, ami tükröt tart a verbálisan bántalmazó nőknek, akik pszichésen teszik áldozattá párjukat. Barker részletekre kiterjedő figyelme azonban Ari Aster-esen kellemetlenül emlékeztet a férfi felelősségére is, így behozva a feminista olvasatot. Nikki felsorakoztatja az érzelmi manipuláció eszköztárának összes hathatós eszközét, kezdve az idegesítően szolgai alávetettséggel egészen az öngyilkossággal való fenyegetőzésig. Bear viselkedése ezzel szemben végig alattomosan, gyáván lapul meg két hisztérikus üvöltözés és véres szemkikaparás közt úgy, ahogyan a patriarchális berendezkedés is láthatatlanul nehezedik rá nőre és férfira egyaránt. Hisz kívánságával Bear hozta magára ezt az alternatív valóságot, de ami ennél is kegyetlenebb, Nikkit akarata ellenére – és a fiú tudatos megértése nélkül – kényszeríti olyan helyzetekbe, amelyekbe saját akaratából nem menne bele. Ahogyan Bear kezdi felfogni tette súlyát, alamuszisága nemhogy enyhül, de még a film fináléjában sem múlik el, tette látszólag jó szándékú belátása ellenére sem old fel semmit Nikki számára, végérvényesen vele marad egy közös traumatikus élménnyel.
A dermesztően kicsinyes motivációk felszínén a hétköznapi párkapcsolaton belüli konfliktusok és bántások a pszichohorror és humor vékony határán egyensúlyoznak. Az „elvarázsolt” Nikki szélsőséges reakciói egyszerre parodisztikusak és nyomasztóak, megidézve minden férfi idegenkedését a ragaszkodó barátnő érzelmi viharaitól, amit ironikusan itt pont a férfi birtoklási vágya idézett elő. Másrészt ezekben a momentumokban ott bujkál a női főszereplő tragédiája is, akit tép és lassan felemészt egy rákényszerített kívánság, ami helyett még a halál is megváltás lenne. Ebben az összetett, egyik szélsőségből a másikba zuhanó szerepben remekel, sőt szárnyal Inde Navarrette, akinek az alakítása kapcsán máris Oscar-jelölést emlegetnek a külföldi sajtóban.
És bár korai még az Oscar-szezonról beszélni, az biztos, hogy Navarrette emlékezetes alakítással rúgta be a világhírnévre nyíló ajtót.
A gyorsan változó érzelmi állapotokba szinte másodpercek alatt képes kaméleonként átvedleni, miközben humoroldalon is széles színészi repertoárral rendelkezik – elég csak a szobanövénnyel settenkedő jelenetet vagy a „felelsz vagy mersz” játékbeli képét felidézni ehhez!
A Megszállottság másik félelemfaktorát egyszerűen a kommunikáció nehézsége adja. A film legeleje is kijelöli ezt, amikor Bear és legjobb barátja, Ian megpróbálják kitapogatni a legkevésbé kínos és nyálas módot arra, hogy Bear szerelmet valljon Nikkinek. Ez a bájosnak és romkomkliséket kicikiző jelenetnek is beillő alapgondolat beszivárog a horrorba is, ahol Bear és a megszállott Nikki sosem képes megbeszélni a problémákat. Mindkét fél kerüli a konfliktusokat, mert az egyik retteg a másik szélsőséges reakciójától, míg a másik képtelen nem a párja vágyainak megfelelni, ezért nem is tud beszélni róluk (csak az ezzel járó bizonytalanságból reagálni). Barker nem mesél itt semmi egetrengetőt vagy újdonságot, inkább abban tud remekelni, ahogy láthatóan érti ezeket a szitukat, és képes horrorrendezőként megfogni a bennük rejlő rossz érzéseket. A véres jelenetek vagy a kiszámíthatóan várható fordulatok hatásosan teremtik meg a kommunikációképtelenségből fakadó kényelmetlenséget. Így az igazi horrort nem is a műfaj kötelező brutalitása vagy a jump scare adja, hanem a bőr alá kúszó atmoszféra, amit az ismerős kényelmetlenségek idéznek meg, pszichés oldalon pedig a kapcsolati pontokat nyomkodó szituációk hozzák elő az emberből az önhibáztató ént.
Egyszerűen rátelepszik a néző lelkére az a őszinte beszéd hiánya és az ebből fakadó bűntudat, ami Bear és Nikki hamis világában zajlik, és a szereplőkhöz hasonlóan nem kíván mást, csak legyen vége a szenvedésnek, mert ebben élni nem jó.
De minden másért – és még ezért a kellemetlen beleéésért is – válik remek filmmé a Megszállottság. Curry Barker filmjét egy idecitált Shakespeare-idézetettel tudom jellemezni, miszerint „a tömörség a szellemesség lelke”. Kevés szereplőből és helyszínből gond nélkül kihoz egy ismerős, de ismerősségében is jól átgondolt és ehhez mérten hatásosan kivitelezett horrort. Ha valaki egy ilyen nagybetűs JÓ alkotással kezdi a karrierjét a világ előtt, arra nemhogy érdemes lesz a jövőben is figyelni, hanem kell is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
