A Backrooms – Hátsó szobák folytatja az elmúlt évek youtuber horrortrendjét. Az egyik sokak által ismert és kedvelt internetes folklórtörténetet ülteti a nagyvászonra egy szemtelenül fiatal, mindössze 20 éves rendező. Nemzetközi sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy a kb. 10 millió dollárból készült film immár átlépte a 135 millió dolláros bevételt is. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Ma már nem kérdés, hogy a nagyjából egy évtizeddel ezelőtt indult post-, art-, elevated-, (vagy nevezzük bárhogy) horror helyét a mozikban átvette a youtuberek és komikusok által diktált horrortrend. Ugyan jól körülhatárolható mozgalomról még talán nem beszélhetünk, és a post-horror, valamint a kommersz kortárs horror kifejezőeszközeiből is igen sokat megtartanak ezek az alkotók, a hatalomátvételüket nem lehet nem észrevenni. Komikusokat tekintve először bemutatkozott Jordan Peele, majd – nem is olyan rég – érkezett Zach Cregger, hogy aztán a stafétát átvegyék YouTube-frontról a Philippou tesók. Azóta pedig olyan videós fenegyerekek is a horror mezsgyéjére léptek, mint Markiplier a bődületesen sok profitot termelő Iron Lunggal, vagy a kritikusként elhíresült Chris Stuckman a Shelby Oaksszal.
Jelenleg pedig éppen Curry Barker hajtja igába a mozipénztárakat a Megszállottság című filmjével, szorosan a nyomában pedig ott lohol Kane Parsons is jelen cikkünk tárgyával, a Backroomsszal. Ami még különlegesebbé teszi a két rendező munkáit, hogy szemtelenül fiatalok: Barker 26, míg Parsons csupán 21 évesen csatlakozik a horrorrendezők panteonjához. Aki az elmúlt években aktívabban belevetette magát az internetes horror nyúlüregébe, az minden bizonnyal találkozhatott már Parsons Backrooms sorozatával –meg az azt megihlető 4chan poszttal és a belőle született creepypastával. Utána pedig azzal a végeláthatatlan tartalomözönnel, amely internetezők ezreinek, millióinak mozgatta meg a fantáziáját, hogy továbbköltsék a mitológiát, és újabb sztorikat, elméleteket, kisfilmeket, játékokat gyártsanak a sárgatapétás útvesztőről.
Pedig minden csupán egy ártatlan fotóval kezdődött, amelyet egy 4chan felhasználó egy pár mondatos, de kétségkívül hátborzongató leírással látott el. Majd az egészből született egy creepypasta, azaz egy internetes horrortörténet (lásd még: Slenderman), amely aztán a covid ideje alatt szinte felrobbantotta a netfolklór horrorosabb felét. Talán nem csoda, hogy éppen a járvány idejének korlátozásai és furcsa hangulata szolgáltak termékeny táptalajául az azóta széles körben ismert jelenségnek. A hátsó szobák reménytelenül végeláthatatlan, Lovecraft nemeuklidészi geometriájával készült tereit idéző, egyszerre ismerős, mégis hátborzongató átmeneti helyei egy nagyobb horrortrendbe is bekapcsolódnak.
A horrorra évről évre egyre nagyobb hatással van a “liminal space”, azaz az átmeneti terek, vagy nem-terek borzalmának megjelenítése.
Gyakran a weird irodalomban találkozhatunk a liminal space jelentősségével (akár Veres Attilánál is), ugyanakkor az interneten egy sajátos esztétikát is jelöl a fogalom. Egy korábbi cikkünkben így írtunk róla:
“A köztes terek iszonyata és feszültsége egyszerre fakad a kellemes, de fájdalmas ismerősségből, és a bizonytalanságból eredő ismeretlenségből.”
A Backrooms pedig maga a non plus ultra liminal space élmény, pláne Parsons tolmácsolásában.
Keveredik benne az analóg horror zajos képivilága, a found footage filmek adrenalindús misztikuma, a nosztalgikus elrévedés, valamint az ismerős és idegen dichotómiája. A fiatal rendező még tinédzserként hozott létre egy saját mitológiát a sárgatapétás fotó alapján, amiből aztán egy figyelemreméltóan népszerű websorozatot készített. Ez keltette fel az A24 érdeklődését is Parsons iránt, akit aztán megkértek, hogy ugyan már, rendezzen belőle egy nagyjátékfilmet a stúdió számára.
A Backrooms – Hátsó szobák 1990-ben játszódik (nesze neked nosztalgia), főszereplője pedig Clark (Chivetel Ejiofor), egy nem éppen sikeres bútorkereskedő. Vagyis inkább építész, aki csak kényszerűségből lett egy bútorbolt üzemeltetője. Nem csoda hát, hogy alig téved be valaki a furcsán, rosszul pozícionált boltjába. Mint ahogy az sem, hogy párkapcsolata is zátonyra futott, aminek következtében az alkoholba menekül. A terapeutája, Mary (Renate Reinsve) sem képes nála igazi változást elérni. Pláne azután nem, hogy Clark valamiféle átjárót talált a boltja és egy furcsa helyiség között. A sárgatapétás mellékszobák végeláthatatlan labirintusának feltérképezésébe alkalmazottait is bevonja, ám ahogy az lenni szokott, a tragédia elkerülhetetlen. Mikor már egy ideje nem hallott veszélyeztetett helyzetben lévő kliense felől, Mary meglátogatja a boltot, és rájön, hogy az átjáró nem csak Clark agyszüleménye.
Kane Parsons nagyjátékfilmmé alakított Backrooms-értelmezése egy impozáns rendezői bemutatkozás.
Ritka az, hogy valaki ennyi idősen, ilyen érett és határozott filmrendezői vízióval bírjon. Az ifjú alkotó remekül bánik a hosszú beállításokkal, a szokatlan térrendezéssel és az ezekből fakadó suspense megteremtésével, fenntartásával. A hatás elérésében pedig elévülhetetlen szerepe van Jeremy Cox operatőrnek és Danny Vermette látványtervezőnek is. A film atmoszférája hiába színes, mégis fojtogató, nyugtalanságot árasztó. Mintha egy olyan helyen ragadnál, ahol amúgy szívesen tartózkodsz, de az idő múlásával egyre frusztrálóbbnak hat minden, és már minden erőddel szabadulnál. Ugyancsak nem szabad figyelmen kívül hagyni az eredeti filmzene hatásfokozó erejét sem. Az Exit 8 és a Vivarium mellett bizonyára a Backrooms moziverziója lesz a nem-tér horror sokat emlegetett darabja.
Parsons filmje akkor működik a legjobban, amikor a horrorfilmek gyökeréig, az attrakciós jelleghez nyúl vissza. Az atmoszférateremtés mellett a néhány ijesztése is hatásos, és bár nem lehet azt mondani, hogy pörög, mint a motolla, az időgazdálkodása is a klasszikus horrorokat idézi. Igen, ez néhány nézőnek lassúságnak, cselekménytelenségnek tűnhet, miközben a Backrooms éppen ezekben a szegmenseiben kúszik a bőröd alá. Szubtextusában számos értelmezési réteg rejlik. Bár a film maga erre kevés kapaszkodót kínál, de nem lehetetlen az AI reprezentációja felől olvasni a filmet, miközben a szereplők által kimondott emlékezet-narratíva válik igazán erőssé. Clark figurája megmaradt építésznek, de nem a szó klasszikus értelmében: mintha emlékei alakítanák az önálló karakterré váló teret és berendezését. Miközben a hely ugyanúgy visszahat az ő elméjére is. A hátsó szobák egyben egyfajta elmelabirintust is jelentenek, ahol a traumák által meggyötört lélek otthonra lelhet.
A kényszeres emlékképzés pedig torzulással járhat, így a nosztalgia veszélyes is lehet.
Viszont éppen ez a traumaolvasat működik kevésbé jól a filmben. Mindkét főszereplőnek megvannak a saját múltbéli démonjai, viszont sem a személyes hátterük, sem a személyközi konfltikusaik nem annyira erősek, hogy vezessék a narratívát. Parsons sem Clark, sem Mary múltjába nem enged akkora betekintést, amitől igazán átérezhető, kézzelfogható, vagy a film terében legitimálható lenne a tragikus hátterük. Sőt, szinte banálisnak tűnik. A sárga folyosók jelentette (átvitt értelmű) kiszolgáltatott helyzet még allegorikus jellegében is erősebb, mint amikor magyarázni próbálják bármivel is a jelenlétét. Mindeközben pedig a gyorsan felbukkanó sci-fi szál is elsikkad – részben a potenciális folytatások, részben a transzmediális narratíva izgalmának fenntartása miatt.
A Backrooms ugyanis bár önmagában is egy működő, élvezhető horrorfilm,
a legteljesebb élményt mégis csak akkor adja, ha valaki már látta Parsons sorozatát,
vagy van bármi előzetes ismerete a jelenséggel kapcsolatban. Igazi kortárs, posztmodern, netfolklór narratíva, ahol egy-egy mű sosem csak önmagában álló alkotás, hanem mindig szoros párbeszédben van a közönséggel és annak előzetes tudásával is, miközben persze épít a folytatások lehetőségére is. Mindazoknak erősen ajánlott, akik szeretik a furcsa alaphelyzeteket, és vonzódnak a feszült, rejtélyes történetekhez. Akiknek viszont már tele a hócipője a traumahorrorokkal, azokat egy ponton könnyen elidegenítheti.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
