Film

Nem hiszem el! Jordan Peele kikezdett a sci-fivel

Nagy eséllyel nem erre számítottál Jordan Peele-től, de pont ez teszi különlegessé új filmjét, a Nemet. Egy grandiózus gondolatjáték a társadalom látványimádatáról és kizsákmányoló természetéről, ami visz magával.

Az emberiséget elképesztően vonzza a látványosság, a szó legszorosabb értelmében. Dolgok, szituációk, helyzetek figyelésére, bámulására vagyunk kódolva – sőt, iparágak is épültek rá, mint például a film- és televíziós szakma. Ahogy az emberek ingerküszöbe nő és nő, egyre durvább, vadabb, nyersebb látvány kell ahhoz, hogy megragadja a tekintetet és lekösse a figyelmet. Ez igaz a fiktív, kitalált előadásokra, de ugyanúgy vonatkozik a valódi eseményekre is. Tragédiákon csámcsog a híradó, és balesetek válnak profitforrásokká. Fokozatosan lépjük át a jóízlés határait, a közösségi médiának köszönhetően pedig a tizenöt perc hírnév teljesen átértékelődött. Minden és mindenki bármikor szolgálhatja azt a célt, hogy a figyelem középpontja legyen, akár akarja, akár nem. A rá tapadó szemgolyók pedig pislogás nélkül, kiszáradva várják, hogy történjen valami, ami még intenzívebb, mint az előző.

Jordan Peele minden filmje tudatosan épít társadalmi jelenségekre, és ez nincs másképp a Nemmel sem: ahol a látvány a bálvány.

A film legelején idősebb Otis Haywood rancstulajdonos – aki főleg hollywoodi filmekhez tart és képez ki lovakat – meghal, amikor a levegőből mindenféle tárgyak kezdenek zuhanni, és őt eltalálja egy érme. A történet főhősei a gyermekei: Otis „OJ” Haywood Jr. (Daniel Kaluuya) és testvére Emerald, vagy röviden „Em” (Keke Palmer), akik megöröklik a vállalkozást, és próbálják életben tartani. Az egyik lovuk azonban, miután egy forgatáson egy stúdióalkalmazott figyelmetlenül tükröt állít elé, megvadul, ezért elbocsátják őket. Megélhetésük miatt úgy döntenek, eladnak egy lovat a közeli vadnyugatos tematikájú parknak, amit Ricky „Jupe” Park (Steven Yuen) menedzsel: Jupe gyerekszínész volt egy sitcomban, ahol a főszereplő csimpánz egy alkalommal megvadult és legyilkolta a stáb jelentős részét. Jupe túlélte az incidenst, ami egyrészt traumatizálta, másrészt lehetőséget adott neki arra, hogy kihasználja helyzetét és vagyonra váltsa tragédiáját. Például az incidensről őrizget tárgyakat, amikből pénzért megtekinthető minimúzeumot alakított ki amellett, hogy az elmúlt években a média különböző berkeiben beszélt az esetről. A testvérpár nemcsak a ló, de a rancs eladásáról is megegyezik Jupe-pal, de aznap éjjel egy ismeretlen repülő jelenségre lesznek figyelmesek, ami megzavarja a területen az elektronikai berendezéseket. Elhatározzák hát, hogy dokumentálják a furcsa eseményeket, ezzel hírnévre és pénzre téve szert. Egy helyi elektronikai szaküzletben felszerelkeznek a szükséges holmikkal, és a szeleburdi, de segítőkész alkalmazottal, Angellel (Brandon Perea) belevágnak, hogy lencsevégre kapják azt, ami másnak még nem sikerült.

Jordan Peele író-rendező narratív, tartalmi és tematikai középpontba helyezte a látványt és a látványosságot. Ennek egyrészt társadalomkritikai, de részben praktikus üzenete is van, ugyanis a koronavírus-járvány alatt elhatározta, hogy mindenféleképp olyan projektet szeretne, amely a szabad ég alatt játszódik és kifejezetten látványos. Amire meredni lehet, ámulni vagy épp összerezzenni – ez pedig sikerült is neki. Az alkotás fő helyszíne a rancs, környéke, illetve maga az ég, amit vizslatva próbálják a szereplők dokumentálni a megmagyarázhatatlan jelenséget. Hoyte van Hoytema operatőr bravúrosan tárja a nézők elé mindazt, ami grandiózus, legyen szó a természetes látképről és helyszínekről, vagy a számítógéppel odaszerkesztett dolgokról. Plusz, kiválóan szemlélteti az ember apróságát és törékenységét mindebben, akár nagy totálban követjük az eseményeket, akár a színészekre közelítve, szűkebb helyről, már-már a szereplők szemszögéből kukucskálva. Peele igyekezett a maga „spielbergi” művét elkészíteni,  a klasszikus, sci-fi, űrlényes, bámulós élményt masszív lényekkel, barátságos humorral és váratlan hősökkel – mindezt úgy sikerült neki, hogy belevitte saját kritikus szemléletét, és feje tetejére állította az egészet. Míg Spielbergnél a nézőkkel együtt a szereplők is szájtátva bámulnak, addig Peele-nél pont ez lehet a végzetük – de ennél többet nem árulnék el.

Amellett, hogy audiovizuális szempontból egy izgalmas és látványos, bár kissé elnyújtott film, egy hol szatirikus, hol tragikus görbe tükre is annak, ahogy a társadalom kezeli a jelenségeket. A látvány és a kizsákmányolás gyakran kéz a kézben járnak, ennek pedig számos motívuma megjelenik a műben. Visszatérő tematika az állatok kihasználása, ahogy az is, hogy a hollywoodi – és úgy általában a szórakoztatóipari gépezet – miként falja fel, rágja meg, majd köpi ki tagjait. A dicsfény, a vörös szőnyeg, a pénz- és/vagy díjzápor után pillanatokkal fordulhat bárkinek a sorsa, empátiára pedig ritkán lelhet. Jupe saját tragédiájából épített várat, traumáját tette pénzzé, mások pedig boldogan fizetnek azért, hogy az amúgy is démonizált, de persze ösztönből cselekvő csimpánz áldozatainak holmijait láthassák közelebbről. A Haywoodtestvérek életüket is kockáztatnák, miután a dollárjelek megjelentek szemeikben, és vissza-visszatérő mondatuk, hogy a kívánt felvétel bejuttathatja majd őket Oprah Winfrey híres műsorába. Hasonló a helyzet a felmenő Haywood családdal, akik Eadweard Muybridge korai mozgóképén látható fekete lovashoz vezetik vissza magukat. A zsoké nevére senki sem emlékszik, ami rávilágít arra, ahogy Hollywood hagyományosan peremre állította – többek között – a feketéket a történelme során. A számtalan történet „fehérre mosása”, a fekete cowboyok eltüntetése csak pár példa arra, hogy nem kezelték őket egyenrangúan:

a családon keresztül pedig Peele beszél erről a sokakat nyomó, transzgenerációs, kollektív traumáról.

Az egésznek pedig van egy elég erős bibliai vonzata is, de nem feltétlenül Isten függvényében: bármennyire is ellentmondásosan hangzik. A látvány előtti hódolás a bálványimádás megtestesülése, de nem kizárólag egy mindenhatói alternatívaként. A társadalom egy szempillantás alatt képes piedesztálra emelni valakit, majd egy vélt vagy valós baklövést követően lerántani őt a mocsokba. Világunk bálványokból él, morális fölényt hirdetve mások ikonjai ellen, a mondvacsinált erkölcsi fölényt pedig hamar stigmatizálás követi. A csillámot a moslék, a csókot a köpet, a hódolatot a megvetés. Ez fonódik össze az isteni mivoltnak, amit tulajdonít az ember, és annak, hogy egyes megélt szituációk mögött valami magasztosat láthatnak a résztvevők. Jupe például égi jelként élte meg azt, hogy a csimpánz nem végzett vele, ezzel szemben OJ pontosan állatként viszonyul a lovakhoz. Taníthatóak, meg- és kiismerhetőek, de állatok, saját személyiséggel és szabályokkal, akiket ugyan ki lehet ismerni, de még így is reagálhatnak máshogy, rávilágítva arra, hogy az ember nem lehet mindig ura mindennek, főleg a természetnek nem. Az ilyen szimbolikus jelentéskeresés pedig sokakat egy vélt immunitással ruház fel: „ha ezt túléltem, azzal sem lesz bajom”, és társai. Merítenek ezekből a kreált látványosságokból, vallási szerepet tulajdoníthatnak neki, és elszakadhatnak a realitás talajától – akár végzetes következményekkel. Jordan Peele filmje ezért is elképesztően egyedi és különleges, mert pont a látványosságon keresztül mutatja be annak veszélyeit, iróniáit és képmutatásait. A néző pontosan úgy cselekszik, ahogy azt elvárják tőle, vastagon aláhúzva ezzel az üzenetet.

Amikor pedig épp nem bámulunk, akkor OJ és Em enyhe marakodása, valamint az egyéb karakterek interakciói viszik előre a cselekményt. Komplex karakterekre ne számítsunk, de Daniel Kaluuya és Keke Palmer szuperül hozzák a csípkelődő testvérpárost, akik sok dologban nem értenek egyet, de ott vannak egymásnak. Kaluuya karaktere visszafogottabb, morgós és igazi filmes cowboy módjára csak akkor szólal meg, ha muszáj, míg Palmernek be nem áll a szája, folyton szövegel valamiről vagy ötletel valamin. OJ a rancsot fontos hagyatékként látja és mentené a menthetőt, míg Em csak fogná a zsugát és pattanna a következő lehetőségre – ami érdekes dinamikát ad kettejüknek. Kifejezetten ötletes, hogy Alex Bovaird jelmeztervező nem hagyományos „cowboy” szerkókat aggatott a hősökre, hanem egyrészt modern, másrészt a ’90-es évek hasonló hangulatú filmjeiből merített ihletett. Ez a kontraszt sajátos jelenlétet ad a figuráknak, jobban körvonalazva őket a nagy pusztaságban is.

Mindez pedig részben eleget tesz annak az ambiciózus feladatnak, amit Peele kitűzött maga elé. Egyrészt sikerült elérni, hogy egy látványos és magával ragadó film szülessen, ami szinte folytonos feszültségben tartja az erre vevő nézőt. Számos jelenet csupán az izgalom fenntartását szolgálja ötletes kameramozgással, lassú, nehezen kivehető mozdulatokkal a horizonton, vagy épp zenei bravúrokkal. A történések kibontakozásával pedig tényleg lélegzetelállító vizualitással és bámulatos karakterdizájnnal találkozunk, ami egyszerre ismerős és egyedi. Merít a hollywoodi hagyatékból és az animék világából (főleg a Neon Genesis Evangelionból), de mindezt anélkül, hogy túlzottan ismerős vagy elcsépelt lenne. Ugyan angolul a nope, vagyis „nem” passzol, magyarul talán a leggyakrabban a „mi a f*sz?”-t mormoghatja a néző, ami kétségtelenül a film sikerét jelenti. Nem érdemes kattogni a részleteken vagy leragadni pillanatokban: menni kell az áramlattal, és utólag feldolgozni a látottakat – ebben pedig jeleskedik. Ezzel együtt azonban kissé el van nyújtva, a karakterekre szánt idő pedig nincs egyenes arányban kidolgozottságukkal, így, míg maguk a színészek bevetik természetes karizmájukat, az alájuk írt jellemek és dialógusok nem kifejezetten erősítik ezt. A Mihez, Peele előző filmjéhez hasonlóan itt is kevésbé fókuszált a cselekmény és a tematika, amivel kevésbé lesz ütős, mint például a Tűnj el.

Azonban elképesztően bámulatos, és a mögöttes mondanivaló ez csak erősíti.

A Nemmel Peele újra különlegeset alkotott, mind műfajilag, mind saját repertoárjához képest. Kiváló mozifilm és remek diskurálásalap, ami bizonyára megosztja majd a nézőket. Ambícióját és rendezési kiválóságát azonban nehezen lehet vitatni. Egy szűkebb, fókuszáltabb forgatókönyv jobban kielégítette volna eredeti célját, de még így is egy furcsa, izgalmas, szemodaszögelős mozi lett, ami több szinten is működik, és amiről alig bírtuk levenni a tekintetünket.

9 /10 Miaf*szraptor

Nem

Nope

amerikai sci-fi horror-thriller
Játékidő: 130 perc
Premier: 2022. augusztus 18.
Rendező: Jordan Peele

Szerző