Alix E. Harrow fantasy regényeiben ígéretes és izgalmas koncepciókkal kísérletezik. Elvitt már minket különböző világokra nyíló ajtók közé (Tízezer ajtó), bevezetett elátkozott házak sötét titkaiba (A Starling-ház), bemutatott egy betegség miatt csak 21 éves koráig élő Csipkerózsika-sorsú főhőst (A Spindle Splintered), most pedig a történelem és a történelemírás hatalmi viszonyaira mutat rá egy tragikus sorsú szerelmen keresztül, úgy, hogy igazából nagyon is rólunk szól. Az örökkévaló kritika.
HIRDETÉS
Az örökkévalót az idei sci-fi/fantasy/horror irodalmi díjak egyik kedvencének nevezhetjük, hiszen a legismertebb díjakra jelölték, melyek közül a Locust és a Hugót el is nyerte a legjobb regény kategóriában, továbbá bejelentették a Netflixnél készülő adaptációt is. Harrow életművét és eddigi jelöléseit vizsgálva mondhatjuk, hogy munkássága beérett ahhoz, hogy a korábbi figyelmet és jelöléseket díjakra váltsa.
Az örökkévaló pedig egy olyan történet, ami Oscar-díj analógiával élve mind művészeti, mind társadalmi mondanivaló szempontjából figyelemre érdemes mű.
Vagyis tipikusan annak a műnek lehet tekinteni a díjszezonban, ami nem feltétlen a legjobb, de elég érdekes koncepcióval dolgozik egy művészeti elismeréshez (különböző időből származó tragikus szerelmesek), miközben nagyon is aktuális problémákat bont ki, mint például a különböző narratívák megbízhatatlanságát, ehhez kapcsolódóan pedig a hatalombirtoklás kérdését.
A regény ott kezdődik, ahol véget ér: a tiszafa alatt. A történész Owen Mallory álmaiban visszatérő jelkép egy ősi tiszafa, ahol mindig találkozik egy időtlen térben élő lánnyal. Owen nem biztos benne, de úgy érzi, talán ez a kép indította el a történészi pályán, ahol nem kisebb alakot, mint országa nemzeti hősét, Örökkévaló Unát kutatja. Egy kellemetlen politikai nyomásgyakorlás révén lehetősége nyílik arra, hogy testközelből találkozhasson kutatása tárgyával, amelyhez nemzetét megvédő küldetést is kap: visszaküldik a múlt egy olyan szakaszába, ahol egy nehéz és kritikus időszakban kell rávennie Unát, hogy teljesítse a számára kijelölt utat. Ha ez nem sikerül, akkor sosem jön létre az a birodalom, amiben Owen és kortársai élnek. A férfinak azonban hamar rá kell jönnie, hogy a történelem nem egy objektív, előre haladó jelenség, hanem csak egy szöveg, amit a győztesek aszerint írnak, ahogyan az az érdeküket szolgálja.
Ebből a gondolatból kiindulva Harrow a nemzetmentő történetet lerántja arra a személyes síkra, ahol valóban mindenkit érint, hogyan alakul a történelem folyama. A szerző ezt a gondolatot először apró változások mentén kezdi építeni. Például az olyan első aha-élmények mentén, minthogy Unát két apa neveli (szemben a heteronormatív apa-anya képpel, ami Owen világában is alap), a hősnő megjelenése pedig nem a vallásos szűzé, hanem a kissé bárdolatlan harcosé – ezek pedig már képesek rámutatni arra, hogy a történelmi emlékezet sokkal inkább az aktuális kor kozmetikázása, semmint az egykor élt szemtanúk megemlékezése. Ahogyan Harrow halad az apró részletek elfeledésétől egészen a sorsdöntő fordulatokig, Owen lassan azzá a férfivá formálódik, akinek Harrow is láttatni akarja.
A változás nem azonnali átalakulásként megy végbe, hanem apránként, ahol a történész a nagyobb ellentmondásokat is igyekszik az általa ismert ideák és nézőpont szerint értelmezni.
Ugyanis Az örökkévaló történelmi fantasyként leginkább arra reflektál, hogyan hatja át saját gondolkodásunk egy kánonnak, sőt megdönthetetlen igazságnak hitt narratíva.
Owennél annyiból bicsaklik meg ez a karakterív, hogy motivációja nem feltétlen egy önreflexív vizsgálódás, hanem az Una iránt érzett rajongás, majd később szerelem vezérli, ami elvesz valamennyit Owen önállóságából. Viszont ezt a szerelmi szálat menti a különböző időben létező szerelmesek sorsának tragikussága, és az összefonódott életút által kovácsolt szövetségük. Alix E. Harrow ezen a ponton is számtalan játékot képes belevinni regénye világába. A fiktív birodalom hősét, Unát egyszerre mutatja a történet jelenének tudatában hősnek és hagyományos szűzies nőnek, miközben a múltban egyszerre válik egy inkább férfias, már-már emberfeletti alakká, akiben hőssé válása után is maradtak “nőietlen” szokások, mint szexuális vágya vagy masszív testalkata. Őmellette Owen gyengének tűnik, aki mindig csak háttérbe szorul és nincs aktív ráhatása az eseményekre, csak sodródik azokkal. Azaz látszólag mindent nélkülöz, amit sztereotípiáink mentén elvárnánk egy férfi hőstől. Ráadásul az, hogy a szerelem motiválja, szintén értelmezhető egy genderbendingnek, hiszen a klasszikus lovagtörténetekben a nő szokta a szerelem tárgyaként (love interest) szolgálni a hőst, Az örökkévalóban viszont Owen tölti be ezt a szerepet Una számára.
Ahogyan közelednek egymáshoz kalandjaik során, és próbálnák ezeket a szerepeket és tulajdonságokat úgymond “helyre tenni”, pont az kavarja meg annyira a dolgok folyását, hogy a megoldás helyett számos új kihívást teremtenek. Vagyis ez a genderbending itt inkább annak hangsúlyozását szolgálja, hogy a ránk erőltetett narratívák csak megfojtanak, ám felvenni velük a harcot pont erejük miatt nehéz, már-már heroikus küzdelem.
Így az időutazás során megszerzett tudáson túl sokkal súlyosabb lesz az a kérdés, hogy minden tudással felvértezve is képesek vagyunk-e megváltoztatni narratívánkat? Főleg, ha még saját magunkon túllépni is szinte lehetetlen küldetésnek tűnik? A válasz már abban a tényben ott áll, hogy akárhány időutazást hajtson végre a két főszereplő, a körből mintha nem lehetne kitörni. Az örökkévalóban felmerülő időutazói koncepció persze mindeközben megbicsaklik, de egy varázslat alapú rendszernél talán nem is érdemes ennek működését megbolygatni és számonkérni.
Harrow sokkal inkább arról beszél az időutazással, hogy egy elsuttogott mese, egy elhintett információ is milyen erővel képes megtelepedni az emberi kollektív tudatban, akár évszázadokat, sőt ezernyi alternatív idősíkot is túlélve, így elpusztítani sem kis kihívás.
Ezeket nem is könnyű meghaladni, főleg ha mi magunk is közel érezzük ezeket az örökéletűnek tűnő mintázatokat, és a belőlük való kilépés csak saját személyiségünk feladásával érhető el. Ebben a tekintetben Az örökkévaló nagyon is pár regénye A Starling-háznak, amiben a szereplőknek szintén a látszólag előre eldöntetett énképüket kellett meghaladniuk ahhoz, hogy győzedelmeskedjenek a gonosz felett. A tétek itt olyan szempontból nagyobbak – és emiatt érződik komplexebbnek Harrow jelen regénye –, hogy a végső megoldáshoz nem elég önmagunkat meghaladni, hanem a minket körülvevő világot is meg kell változtatni. Viszont a világgal együtt lehet, saját magunkat is végérvényesen megváltoztatjuk, ami szinte elképzelhetetlen, ha társadalmi identitásunk és saját képünk elválaszthatatlanul összeforrt. Mintha arról beszélnénk, milyen lenne, ha nem magyarként, hanem mondjuk indiai vagy nepáliként születtünk volna meg – így máris érthetőek lesznek Az örökkévaló valós tétjei.
Harrow A Starling-házhoz hasonlóan építi a jelen regény fordulatait és izgalmát. Az ismétlődő időutazások miatt könnyen válhatna redundánssá a történet, de Harrow az írói oldalon mindig bedob valamit, ami megmenti ettől a sztorit. Owen eleve mindig egyre több tudással érkezik meg az újabb és újabb alternatív múltba, de olyan húzások is színesítik az időutazást, mint Una szemszöge vagy a szereplők egymásnak E/2-ben írt levelei. És ahogyan egyre inkább megértik azt a játszmát, amibe a történelem sodorta őket, már egyre több és merészebb változások érkeznek a sokszázadik oldalról ismert mítoszba, azaz ténylegesen nem ugyanazt olvassuk újra és újra. Az egyre hatalmasabbá váló narratívformálás feloldása egy ismételten ötletes megoldás koncepciói szempontból, amit Harrow úgy old fel – bizonyos szempontból “elcsépelten” –, hogy az átláthatatlannak tűnő szövedék mélyén megmutatja mindennek a forrását, és ezzel a teljes felfejtés lehetőségét is.
Ezzel pedig nem is rímelhetne jobban jelenünk egyik égető és aggasztó jelenségére, a populizmus által fűtött kommunikációs csatornáink és az ezzel járó egymástól való elszigetelődésre.
Ahogyan Owen és Una számára, úgy számunkra is valahol a regény ezen feloldásában rejlik inkább a kiút a folyamatos egymásnak feszülések, ellentámadások helyett. A tragikus szerelmi történeten és a narratíva uralásán túl ez az üzenet, amiért Az örökkévalóra mint Hugo-díjas regény érdemes figyelnünk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
