A Kétség (The Secret Woman) rögtön egy orbitális hülyeséggel kezd, és itt nem áll meg, a logikai bakik egyre csak szaporodnak benne. De még ennek ellenére sem teljesen élvezhetetlen thriller. Két cikkben vesézzük ki, milyen volt a thriller double feature esemény augusztus utolsó hétvégéjén a Netflixen, ezúttal a Kétség került terítékre. Enyhén spoileresen.
HIRDETÉS
Ne legyenek kétségeid
A Suttogó kritikánk bevezetőjében már kitárgyaltuk, mitől is lehet jó egy thriller, így a double feature cikk második részében térjünk is egyből a tárgyra. Az Anna Ekberg (amely írói álnév valójában egy férfi szerzőpárost takar) regényéből adaptált Kétség (The Secret Woman, Den hemmelige kvinde) kevésbé jó film, mint amennyire jó történet lehetne.
Hiszen melyik thriller rajongó ne kapná fel a fejét egy olyan sztorira, amiben fontos szerepe van az amnéziának, ismeretlen személyazonosságnak, transzgenerációs rejtélyeknek és sokáig eltitkolt bűncselekményeknek?
A baj csak az, hogy a Kétség kiindulóhelyzete már eleve egy olyan orbitális marhaság, ami után nehéz a jó útra térni. Barbara Topsøe-Rothenborg filmjének sem sikerül teljesen ez a mutatvány, ám mozgóképes szempontból vannak értékelhető elemei. De nem a forgatókönyv az.
Lousie Anderson (Natalie Wolfsberg Madueño) boldogan éldegél egy kis norvég szigeten a vőlegényével. Kávézót üzemeltet, helyi alapanyagokból készít remek fogásokat, és rendszeresen összejárnak a barátaikkal. Ennél idillibb már nem is lehetne a bézs-kék színekben játszó tengerparti élet. Egy nap azonban egy férfi Louise-ban egy régi kollégáját véli felismerni. Mint kiderül, Louise két éve (!!!) amnéziásan került valahogy a szigetre,
a valódi személyazonosságát pedig sem ő, sem a hatóságok nem firtatták, hiszen voltak iratai.
Még Louise-t sem érdekelte túlzottan, hogy ki a fene is ő valójában.
Persze kiderül, hogy Louise valójában Helene Söderberg, aki egy igen csak tehetős hajózási vállalat tulajdonosa a férjével, Edmunddal (Claes Bang) együtt. Helene próbálja újra felvenni a fonalat, és rájönni, hogy vajon miért és hogyan kötött ki a norvég szigeten, ahelyett, hogy a családjával, a kisfiával és a vállalattal foglalkozott volna. Szépen sorjában pedig mindenre fény derül, még arra is, amit valahogy hosszú évtizedekig sikerült eltitkolni.
Ki vagy te, asszony?
Kezdjük talán azzal, hogy a Kétség mozgóképes szempontból egy kifejezetten igényes, szépen fényképezett film.
Ezt még az sem tudja megtörni, hogy a gótikus kúriákra emlékeztető Söderberg-ház enteriőrjében forgatott jelenetek során gyakran láthatunk thriller-klisévé csontosodott dőlt kameraszögeket. A fehér-bézs-kék színvilág pedig igazán kedvére tehet azoknak, akik szeretik a skandináv minimalizmust. Látvány szempontjából tehát egészen rendben van a Kétség. Ám ha elkezdünk lejjebb ásni a narratív rétegeiben, ott már úgy ütköznek ki a lyukak, mint ahogy a romlottság penésze terpeszkedik a Söderberg-ház hatalmas fehér falain.
Először is, eleve felfoghatatlan hatósági inkompetenciára utal, hogy senki az égvilágon nem akarja kideríteni, ki is valójában Louise/Helene és hogy hogyan került Norvégiába. Még ő maga sem! Két évig!
Amikor viszont rájön a valódi kilétére, az nem úgy tűnik, mintha nagyon megrengetné érzelmileg.
A film is úgy tálalja a Louise/Helene váltást, mint egy kisebb kellemetlenség, nem pedig mint egy identitásrengető felfedezés. Hová lesz így a suspense-t fokozó bizonytalanság?
Egy ennyire hiteltelennek és hihetetlennek tűnő alapállásból indulva nehéz mutatvány meggyőzni a közönséget a folytatásról. De még mindig ott van számos rejtély Helene múltjával kapcsolatban, amelyek tartogathatnak meglepetéseket. Fordulatokban nincs is hiány. Helene, valamint norvég vőlegénye, Joachim (Pål Sverre Hagen) kutatása tartogat is izgalmakat, így
ha valami működik a filmben, akkor az a központi rejtélyt illető információ adagolás.
Egy thrillernél pedig ez mindenképpen jó pont.
Kétséges húzások
Az már kevésbé, hogy a Kétség a kisebb misztériumokat viszont úgy kezeli, mintha azok nem is léteznének vagy félelmetesen egyértelművé teszi őket. Például Edmund hátsó szándékait, hogy valami bűzlik Dániában, azaz a családi házban. Első pillantásra is olyan, mintha Edmund és édesanyja nem egy skandináv pszichothrillerből, hanem egy gótikus rémmeséből léptek volna elő. Ahogy pedig Edmund viselkedését bemutatja a film, az rögtön mindent annyira nyilvánvalóvá tesz, hogy oda lesz a pszichológiai feszültség és a várakozás, vagy a tettenérés öröme.
Ami pedig még aggasztóbb, hogy
Helene amnéziája valahogy mindig akkor kezd el javulni, amikor a cselekmény számára a legjobb és legkényelmesebb.
Emlékezetvesztése így csupán egy olyan olcsó plot device-szá silányul, amit az írók kényük kedve szerint használnak. Nem egy valós pszichológiai tétekkel bíró állapot így, csupán egy bazári fogás.
Verdikt
A Kétségben kétségkívül megvan a thrillerekre jellemző vonzerő, és többnyire hatásosan is van fényképezve. Ám A Suttogóhoz hasonlóan híján van annak a valódi tétekkel bíró feszültségnek, amitől izgalmasabb thriller lenne. Így hiába próbálkozik a megkapó rejtélyek feloldásával, mire ezek megtörténnek, a néző már vagy kikalkulálta a fordulatokat, vagy kalkulálnia sem kellett, mert minden az orrára lett kötve.
A feszültség lanyhulása pedig a thriller halála.
Aki viszont bírja a skandináv hangulatot, a nordic noirt, és félre tudja tenni a Kétség messziről üvöltő logikai baklövéseit, az esetleg tehet vele egy próbát. A logikai hibák kivesézése pedig valószínűleg jó beszédtémát is szolgáltat az erre fogékonyaknak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
