Idén szeptember 16. és 21. között, immár hetedik alkalommal megrendezett Budapesti Klasszikus Film Maraton egyik kiemelt díszvendége volt David Cronenberg, akinek olyan filmjeit vetítették a fesztivál során, mint a Karambol, az eXistenZ – Az élet játék vagy az Eastern Promises – Gyilkos ígéretek. A kanadai rendezőlegenda emellett mesterkurzust is tartott szeptember 19-én az Urániában, ahol nyíltan mesélt művészi hitvallásáról és munkamódszeréről is.
HIRDETÉS
Az idei Film Maratonon szokásosan rengeteg régi klasszikust, múlt századi gyöngyszemet és alig ismert filmcsemegét lehetett elkapni a program kínálatában. Emellett olyan nevek kísérték el filmjeiket, mint a Hunyadival újra reflektorfénybe került magyar származású producer, Robert Lantos, A napfény íze és a Csodálatos Júlia rendezője, Szabó János, Az igazság fogságában és az Eljövendő szép napok örmény alkotója, Atom Egoyan, és persze a testhorror pápája, David Cronenberg is. Négyüket nemcsak A producer és a rendező című kerekasztal-beszélgetésen lehetett meghallgatni, ahol a három rendező mesélt Lantossal közös kapcsolatáról, de filmjeik vetítéseit is serényen vezették fel különböző mókás anekdoták és visszaemlékezések kíséretében. Mindezek mellett a talán legszélesebb körben elismert névnek számító David Cronenbergnek egy saját, másfél órás mesterkurzus keretében is lehetősége volt kapcsolatot teremteni a magyar közönséggel, és betekintést engedni művészetébe.
A kanadai rendező 1943. március 15-én Torontóban látta meg a napvilágot egy középosztálybeli értelmiségi családban. Édesapja újságíró, anyja pedig zongorista és zenetanár volt, így a kezdetektől olyan nevelést kapott, ami a művészlétre predesztinálta. Fiatal korában író és tudós szeretett volna lenni olyan neves sci-fi-írók művei hatására, mint Arthur C. Clarke vagy Isaac Asimov, így először szerves kémiát, majd irodalmat tanult a Torontói Egyetemen, viszont főiskolai évei alatt jelentős hatást gyakorolt rá a kanadai és amerikai kísérleti film és annak szubkultúrája (főleg Jonas Mekas avantgárd filmjei). Ezek az élmények ráébresztették a filmes médium iránti rajongására, így néhány rövidfilm elkészítése után alkotótársaival megalapította a Toronto Film Co-op. nevű kollektívát, hogy egymást támogatva hozzanak létre minél több szabad szellemű kanadai mozit.
Ezután Cronenberg a Paraziták (Shivers) című első nagyjátékfilmjével robbant be a köztudatba, majd az olyan további horrorokkal vált a műfaj egyik meghatározó alakjává, mint a Veszett (Rabid), a Porontyok (The Brood), az Agyfürkészők (Scanners) és a Videodrome. Ezután egy Stephen King-regény adaptálására adta a fejét A holtsáv képében, és nem sokkal később le is tette legsikeresebb munkáját, a sokak szerint magnum opusának számító A légy képében. A ’86-os mozi az azonos című 50-es évekbeli sci-finek az egyszerre érzelmes és gyomorforgató remake-je, ami túl is szárnyalta alapművét. Idővel Cronenberg elkezdett nyitni olyan más műfajok felé is, mint az erotikus thriller (Két test, egy lélek; Karambol), történelmi dráma (Pillangó úrfi, Veszélyes vágy), gengszter krimi (Erőszakos múlt, Eastern Promises), hogy karrierje jelenlegi szakaszában visszataláljon a klasszikus sci-fi és testhorror párosulásához (A jövő bűnei, The Shrouds).
A Budapesti Klasszikus Film Maraton ezeken belül a Robert Lantossal közös produkcióira fókuszált a filmek kiválasztása terén, de a beszélgetések során Cronenberg sok más alkotására is kitért, amikor egyes témákról értekezett.
A mesterkurzus a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínház hatalmas dísztermében zajlott kifejezetten könnyed, szeretetteljes hangulatban, és szabályosan vágni lehetett azt a szintű áhítatot és tiszteletet, ami a rendező felé áradt a közönség soraiból. Még az esetleg sokat hallott és közhelyesnek tűnő megfejtések is egészen másként hangzottak egy ilyen örökséggel rendelkező filmes szájából. David Cronenberg 82 éves kora ellenére is elképesztően megnyerő külsejével, hátrafésült ősz frizurájával, karakteres arcával, kék szemével és elegáns öltözékével mindenkit levett a lábáról. Egyedül onnan lehetett érezni halandóságát, hogy elég sűrűn kellett innia egy-egy mondata között, ami alatt szerencsére a moderátor se érezte szükségét, hogy elüsse a helyzetet egy viccel, mindig kivárt a közönséggel együtt.
A beszélgetés eleji bemelegítő kérdéseknél a rendező kitért arra, hogy utoljára 30 éve járt Budapesten, mikor a Pillangó úrfit forgatta, de nagyon élvezi a jelenlegi ittlétét is. Később egy producerekkel kapcsolatos kérdésnél újra előhozta ezen filmjét, aminél a Warner egyik fejese ki akarta vágatni vele azt a jelenetet, amiben Jeremy Irons karakterének egy német nővel van viszonya. A producer azzal magyarázta döntését, hogy a feleségének nem volt szimpatikus se a német nő karaktere, se az őt alakító színésznő. Cronenberg végül annyival rendezte le a helyzetet, hogy szívesen kivágja az adott részt, viszont ez az egyetlen jelenet, ami bizonyítja a film során, hogy Irons karaktere nem meleg. Természetesen ez kitaláció volt, de az érv hatott, méghozzá olyan erővel, hogy az illető rögtön meggondolta magát, a képsorok pedig maradtak a helyükön.
A mesterkurzus kifejezetten laza szerkezetű volt, ami során Cronenberg gond nélkül váltott egyes témák közt, miközben karrierje korai és késői szakaszait is egyaránt lefedte.
Kicsit úgy, ahogy saját filmjeire is tekint, aminek a test mindig központi részét képezi, de nem polgárpukkasztó vagy provokatív szándékkal rendezi azokat olyanná, amilyenek, hanem mindig a történethez igazítja a stílust is, essen az a horror vagy akár a bűnügyi film zsánerébe. Véleménye szerint amúgy se érdemes arra rájátszani, hogy mi fogja kicsapni a nézőknél a biztosítékot, ugyanis ez a lélektani határ folyamatosan változik és tolódik ki az évtizedek során. Például amíg a Karambol a 90-es években egy botrányfilmnek számított, amit alig tudtak megnézni Cannes-ban rosszullét nélkül, addig a mai fiatal nézők egy Velencei Filmfesztiválon rendezett diákvetítésen már gond nélkül képesek voltak befogadni és értelmezni a látottakat. Emellett kiemelte, hogy őt sose egyes témák fogják meg, ami köré történetet ír, hanem egyszerű jelenetötletek és elméleti felvetések indítják el benne azt a tudatfolyamot, aminek a végén eljutunk a csirkecsontokból összetákolt, emberi fogakat lövő pisztolyhoz az eXistenZben.
A testek iránti rögeszméjét arra vezette vissza (amiről már többször is nyilatkozott), hogy ha filmesként az emberi léttel foglalkozik, akkor annak az emberi test az abszolút középpontja, amiből minden ered. Ez a létezésünknek az egyetlen tisztán értelmezhető és bizonyított síkja, ugyanis Cronenberg ateistaként nem igazán hisz a túlvilágban, és szerinte minden a testtel függ össze, annak elmúlásával pedig az ember is végleg megszűnik létezni.
Kifejtette, hogy már az ő testét is átalakították különféle műtéti beavatkozásokkal, ezért gyakorlatilag egy kiborgnak számít.
Szürkehályogja miatt műanyag lencsét ültettek be a szemébe, hallását pedig egy speciális, AI alapú hallókészülék segítségével javították fel, hogy gond nélkül tudjon dolgozni ennyi idősen is. Ezeket leszámítva viszont szellemileg príma formát hozott, és bármifajta nehézség nélkül volt képes válaszolni a filmográfiáját érintő összetettebb kérdésekre is.
A rendező testmániáját firtató kérdésekkel elérkeztünk a filmjei középpontjában lévő húszsákokhoz, vagyis azokhoz a komplex emberi lényekhez, amiken keresztül Cronenberg kifejezi az éppen aktuális elképzeléseit, rögeszméit vagy félelmeit. A karakterek sokszor az alapötlet csírájából nőnek ki, és onnantól fogva, hogy elkezdi papírra vetni a jellemüket és történetüket, az irányítás kiesik az alkotó kezéből. A figurák önálló életre kelnek, és megmondják az író/rendezőnek, hogy milyennek kell lenniük az adott történet kontextusában. Így jutunk el ahhoz a megfejtéshez is, hogy a sokrétű, átgondolt karakterekhez érdemes megkeresni a hozzájuk passzoló színészt, és nem fordítva, ugyanis egy rossz casting nemcsak egy szerepet tehet tönkre, de akár az egész filmet is. Cronenberg kiemelte, hogy kérdés nélkül Viggo Mortensent tartja a kedvenc színészének, de őt se hívná vissza szimpátiából minden filmjébe, csak abba, amiben valóban úgy érzi, hogy jól állna neki egy adott szerep. Így történt ez a Veszélyes vágy című, Carl Jung és Sigmund Freud életét bemutató mozinál is, ahol a Freud szerepére szánt eredeti színész kiesett, így a rendező egy hirtelen ötlettől vezérelve Mortensent kérte fel a helyettesítésre, aki profi módon utána is kutatott a karakterének, hogy százszázalékos szakértelemmel keltse életre a pszichoanalízis egyik úttörőjét. Nagyra tartja még továbbá azokat a fizikai színészeket, akik testet elfedő protézisekkel és maszkokkal is hajlandók játszani, mint például Jeff Goldblum, aki sok színésszel ellentétben szívesen vállalta A légy főszerepét, és végül egyszerre hozott sokkoló és érzékeny alakítást Cronenberg szerint is.
Ezen a ponton kifejtette ellenérzését a próbafolyamatokkal kapcsolatban, ugyanis ezt a sokak által alapvetőnek tartott rituálét teljesen mellőzi, mert a forgatás helyszínén annyi a változó tényező, hogy fölösleges ezzel pazarolni az időt, a színészek úgyis felkészülten érkeznek. Egyedül A légy forgatásán engedett a nyomásnak, de a szettre érve megbizonyosodott, hogy teljesen más energiák dolgoznak benne és a színészekben a forgatás napján, mint a próbafolyamat során. Így hiába tartja kedves rendezőkollégája, Paul Schrader a próbákat egy film alapjának, Cronenbergnél ez semmit nem jelent, sőt még annál is kevesebbet, és nagyjából ugyanez a véleménye a storyboardokról is, amelyek csak feleslegesen korlátozzák be egy rendező mozgásterét ahelyett, hogy friss ötleteket inspirálnának a forgatáson.
Ezen felül kitért arra az esetlegesen népszerűtlen véleményére is, hogy Christopher Nolannel és Steven Spielberggel ellentétben ő bizony nem fogja visszasírni az analóg nyersanyagra való forgatást, ugyanis szerinte a digitális csakis a filmkészítés előnyére vált minden szempontból, és sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb manapság filmezni, mint akár harminc vagy ötven éve. Felhozta még érvként, hogy hiába ragaszkodnak a hagyományos filmhez, ha a felvételek végül egy számítógépen kötnek ki az utómunka során, tehát elkerülhetetlen az analóg nyersanyag digitalizációja. Emellett a kezdő, fiatal filmesek kezében is hatalmas lehetőséget jelent manapság, hogy akár egy jó minőségű okostelefonnal is készíthetnek filmet.
Ezenkívül a mesterséges intelligenciával való kapcsolata is meglepően barátságos: messze nem tartja akkora veszélynek. Inkább egy olyanfajta eszközt lát benne, mint ami a CGI volt annak idején: egy plusz „ecset”, ami a közeljövőben nagy segítség lehet a filmkészítés egyes fázisaiban, vagyis bővíteni fogja az önkifejezés lehetőségeinek körét. Illetve azt is elárulta, hogy nem nézi vissza egy forgatáson az elkészült felvételeket, csakis annak befejezése után, a vágás kezdetekor, és még akkor sem szeret belefolyni az utómunka minden apró-cseprő részletébe, csakis a nagyobb kreatív döntéseket veszi magára.
Később szóba került a mozi kontra streaming téma is, aminek kapcsán a mester kifejtette, hogy személy szerint örömmel fogadja a filmnézési forradalmat, és szívesen néz sorozatokat otthon, sőt sokszor felkapott szériák szereplőgárdájából castingol legújabb munkáihoz. Továbbá szóba jött a The Shrouds is, aminek kapcsán azt az esetet mesélte el, amikor elvitte az ötletet a Netflixnek, ugyanis szívesen dolgozta volna fel a személyes töltetű, hullákat monitorozó techmogul történetét egy olyan sorozat formájában, amiben minden epizód más városban játszódna, egyfajta antológiajelleget adva a sztorinak. A Netflix ugyan elsőre érdeklődött a projekt iránt, de a producerek a második körös scripteket látva bármifajta magyarázat nélkül mégis lefújták az egészet. Erre a rendező azt a megfejtést adta, hogy valószínűleg a streamingszolgáltató fejesei csak az ő jól hangzó és marketingelhető nevére voltak kíváncsiak, nem arra történetre, amire első körben igent mondtak, aztán később megijedtek tőle. Így végül egy kétórás filmként valósult meg a The Shrouds, amivel valószínűleg azért járt jobban, mert az ő korában egy minisorozat elkészítése – ami gyakorlatilag egy 8–10 órás filmnek felel meg – nem könnyű, akár éveket is felemésztő írói és rendezői kihívás, főleg ha az alkotó felel az egész sorozatért. Ezt a tapasztalatot Cronenbergnek személyesen erősítette meg Alfonso Cuarón a Cáfolat című Apple Tv+-, és Steven Zaillian a Ripley című Netflix-szériák elkészítése után.
Cronenberg azt is kifejtette, hogy sok kortársával ellentétben ő elsősorban művésznek tekinti magát és nem horrorrendezőnek vagy zsánerfilmesnek.
Az alkotói pályája is filmiskolán kívül kezdődött a független gerillafilmezés világában, ahol éles helyzetekben szerzett filmes tapasztalatokat. Ugyanakkor kezdeti olcsó és undorító horrorfilmjei ellenére olyan legendás rendezők alkotásai inspirálták az elejétől fogva, mint Federico Fellini, Ingmar Bergman, Kuroszava Akira vagy Jean-Luc Godard. Ezek a nevek egyrészről megismertették vele a mozi világát és a művészi önkifejezést, másrészről azt az auteur felfogást is átadták, mely szerint a rendező nem pusztán egy átlagos stábtag, hanem a film szerzője is. Így pedig nem csupán vászonra álmodja a forgatókönyvet, hanem az egész produkció feje, és esszenciálisan határozza meg annak munkamenetét, az elkészült mű stílusát. Ennek kapcsán visszaemlékezett egy olyan esetre is, amikor egy panelbeszélgetésen vett részt amerikai horrorfilmrendezők gyűrűjében, többek között John Carpenterrel. Cronenberg szerint a beszélgetés végén partnerei értetlenkedtek, hogy miért hivatkozott magára művészként.
Azért, mert én igazi művész vagyok!
– válaszolta Cronenberg, amire a többiek azzal reagáltak, hogy ők sose mondanák ezt magukról, legfeljebb horroros arcként, vagy megbízható zsánerfilmesként hivatkoznának magukra ilyen helyzetben.
Azon örökérvényű tanács után, hogy a filmkészítéshez szükséges legfontosabb tudás, hogy megtanuld elkerülni a seggfejeket, elérkeztünk a filmográfia egyik legfelkapottabb és legbotrányosabb darabjához. A J.G. Ballard azonos című regényéből készült Karambol elkészítését először Jeremy Thomas producer ajánlotta Cronenbergnek, aki a könyv elolvasása után kezdetben meg se akarta filmesíteni a történetet. Idővel mégis megtetszett neki az ötlet, és igent mondott rá. Ráadásul ez lett az első közös filmje Robert Lantossal is, amit utána még három kollaboráció követett.
Jelentős változást jelentett a regényhez képest, hogy a történetet áthelyezte Angliából az Egyesült Államokba, a filmet pedig Torontóban forgatták le. Logikus váltásnak is tűnik az amerikaiak sokkal erőteljesebb autókultusza miatt, továbbá a rondább angol figurák helyett a sármos és dögös amerikai karakterek is sokkal eladhatóbbá teszik ezt a fajta vad szexualitást és perverziókat a gépszörnyek ütközésének izgalmával és veszélyével keverő mozit.
Természetesen eljutottunk az ominózus sztorihoz, vagyis hogy Cronenberg hogyan élte meg a Karambol botrányos cannes-i bemutatóját, ami hatalmas felháborodást váltott ki a jelenlévő nézőkből, újságírókból és zsűritagokból egyaránt.
A stáb próbálta csitítani a nyílt provokációt és pornográfiát kikiáltó hangokat. Még Ballard is elismerte, hogy a film jobb lett, mint a regény, továbbá a fesztivál egy speciálisan létrehozott, Bátorságért és eredetiségért járó különdíjat adott át a Karambolnak, de az alkotás hírneve rögtön elterjedt, és sok országban be is tiltották. Ennek oka a legtöbb helyen valószínűleg a sok meztelenség, perverzió és nyílt homoszexualitás ábrázolása volt, de például Londonban azért vonták ki a forgalomból mind a mai napig, mert annak idején a hatóságok tartottak attól, hogy a Karambol hatására elszaporodnak a hasonló, autóban szexelő őrültek és perverzek az országutakon.
Cronenberg nem tartja sértőnek azt az állítást sem, hogy a fia, Brandon (Gyilkos tudat, Végtelen víztükör) igazából a saját klónja, és szinte ugyanolyan testhorrorokat készít, mint ő maga fiatalkorában, sőt büszke is rá, és közösen töltött idejüket gyakran szakmázással töltik.
Az egyik utolsó, közönségtől érkező kérdés állandó zeneszerzője, Howard Shore felé irányult, akivel tinédzser koruk óta ismerik egymást, munkakapcsolatuk és barátságuk pedig azóta szakadatlan, és ez a jövőben sem lesz másképp. Azokra a kérdésekre pedig, hogy mi lesz a következő projektje, és hogy meglátogatná-e újra a fővárost, összevont választ adott: reméli, Robert Lantos produceri felügyeletével végre megfilmesítheti első, 2014-ben kiadott Konzum című regényét, aminek a története Budapesten játszódik, így praktikus lenne helyben le is forgatni. Mi ehhez csak annyit fűznénk, hogy várjuk vissza sok szeretettel!
Képek: Budapesti Klasszikus Filmmaraton
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
