A brit alvilág fáradhatatlan krónikása, Guy Ritchie idei munkájában Henry Cavill és Jake Gyllenhaal Eiza Gonzálezzel fog össze, hogy egy könyörtelen zsarnok kezéből játszanak ki egy egymilliárd dolláros vagyont. A Szürke zóna a címéhez hasonlóan puritán és kőegyszerű, de ettől még nem feltétlenül rossz film.
HIRDETÉS
Érdekes látni, mikor manapság posztereken vagy előzetesekben a marketingesek Guy Ritchie nevével próbálják eladni a rendező legújabb filmjét vagy sorozatát, miközben nem egészen tiszta a szándék. Ugyanis Ritchie lassan 30 éves mozis karrierje megélt már nem egy hullámvölgyet vagy éppen „hullámhegyet” (ba dum-tss), időszakok jöttek-mentek, illetve teljesen mást jelenthet egy „Guy Ritchie film” egy X generációsnak, egy Milleniálnak vagy éppen egy Z generációs nézőnek. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső és a Blöff idejében még az angolok Quentin Tarantinójaként hivatkoztak a klipek világából jött, jó dumákkal, vicces gengszterekkel és csavaros cselekménnyel zsonglőrködő auteur zsenire, aminek a Madonna időszaka vetett véget a katasztrofális Hullámheggyel és az egészen zavarbaejtően experimentális Revolverrel.
Ezt egy tiszavirág életű visszatérés követte a klasszikus brit gengszterfilmhez (Spíler), hogy utána beálljon blockbuster rendezőnek (Sherlock Holmes 1-2, Az U.N.C.L.E. embere), aminek pár durva pénzügyi és kritikai bukás (Arthur király: A kard legendája, Aladdin) vetett véget. Azóta pedig úgy tűnik, Ritchie azt csinál, amit csak akar, és midbudget mozikban teljesedik ki főként saját forgatókönyvekből készült maszkulin műfaji filmekkel, amik közt található klasszikus akció (Egy igazán dühös ember), kaland (Az ifjúság forrása), gengszter (Úriemberek), háborús (A szövetség, A piszkos hadviselés minisztériuma) vagy éppen heist mozi (Fortune-hadművelet: A nagy átverés) is. Ezt pedig egészen elképesztő munkamorállal űzi, ugyanis 2019 óta szinte minden évben jelentkezik egy vagy több általa írt és rendezett filmmel vagy sorozattal, ami alapján elmondható, hogy
az egykori Tarantino-szerű zsenistátuszt felváltotta egy inkább Woody Allenre hajazó, „évenként egy film” tempó, aminél már inkább „Guy Ritchie-skedő” munkái érvényesülnek, amik néha jobbak, néha rosszabbak.
Az ifjú Sherlock nevű új Prime Video széria mellett idén a Szürke zóna lett az éppen aktuális film, aminek konkrétan úgy tudom elképzelni a keletkezését, hogy Ritchie a Gengsztervilág vágása közben iszonyatosan unta magát, ezért eszébe jutott, hogy szívesen nyaralna egy jót színészbarátaival, de ezt csak úgy nem lehet. Felhívta hát Henry Cavillt, Jake Gyllenhaalt és Eiza Gonzálezt, hogy ruccanjanak ki közösen Tenerifére, Spanyolországba és Szaúd-Arábiába, és ha már ott vannak, forgassanak is le egy filmet, aminek a szinopszisát két scotch közt jegyezte le. Ennek a sztorinak a középpontjában egy tökös ügyvédnő, Rachel Wild (González) áll, aki a kőgazdag ügyfeleinek hajt be tartozásokat és egy zsíros jutalék fejében le is csap egy velejéig romlott milliárdos, Manny Salazar (Carlos Bardem) ügyére, aki röpke egymilliárddal tartozik egy New York-i vagyonkezelő cégnek, amit nem igazán kíván visszafizetni, illetve keményen meg is torolja a behajtási próbálkozásokat.
Azonban Rachelnek van valamije, ami másoknak nincs: két profi problémamegoldó-embere, Sid (Cavill) és Bronco (Gyllenhaal), akik Rachel hívására azonnal csatasorba állnak.
Összeszednek egy szupercsapatot, hogy különböző legális és illegális, erkölcsös és erkölcstelen eszközökkel – abban a bizonyos szürke zónában – kezdjék el megszorongatni Salazar tőkeforrásait, hogy kiharcoljanak a férfi magánszigetén egy személyes találkozót, ahol lebonyolíthatják az üzletet. Azonban Rachel és csapata számít Salazar bosszújára, így a szigeten megszervezik a nő kimenekítésének végső tervét, ha esetleg a találka rosszul sülne el.
Ha valaki nem kapja fel a fejét automatikusan erre a sivár, papírízű alapsztorira, ott valószínűleg a hiba nem az Ön készülékében lesz. A Szürke zóna ugyanis tényleg egy ennyire vázlatos és lecsupaszított, tucat akciófilmes szerkezetet követ, ami a cselekmény előrehaladtával se lesz sokkal érdekesebb. Karakterekről se lehet igazán beszélni, mindenki csak típusfigura, akik annyiban térnek el egymástól, hogy mi a foglalkozásuk és ki játssza őket. Emellett a film látványa és az egész hangulata is olyan szinten egyszínű, steril és személyiség nélküli, talán csak azt lehet esetleg mellette érvként felhozni, hogy a film címét is egyfajta ars poeticaként kezelték.
Egyedül az választja el attól, hogy konkrétan egy AI generált film gyanújába essen, hogy még így is átüt Ritchie sajátos írása és rendezése minden egyes jeleneten.
Furcsamód ennyi filmmel a háta mögött még mindig működik az a tipikus Guy Ritchie-s forgatókönyvírás, amit továbbra is csak ő tud ennyire könnyedén, izzadtságszag nélkül űzni. A párbeszédek kétségtelenül túlírtak, de pattogósak, frappánsak, menők, és még az expozíciókat is stílusosan adják át, illetve továbbra is a kisujjában van az olyan műfajoknak az ismerete, mint jelen esetben a heist, a kémfilm és az akció. Örvendetes továbbá, hogy újra előtérbe került az a jóleső, puzzle-szerű írási stílusa, ami során elsőre nem biztos, hogy átlátja az ember a tengernyi expozíció minden részletét és a karakterek szerepét, de a film tetőpontján minden kielégítően csúszik egymásba, így nemcsak egy vérunalmas lőporparádét kell nézni, hanem egy előre kigondolt terv professzionális megvalósítását.
A rendezés terén is üdítő látni, hogy továbbra is olyan vizuális trükkökkel és kreatív operatőri megoldással él, amik tőle abszolút nem szokatlanok, de az effajta sablon B akciófilmekben nagyon jól tud esni, amikor legalább annyi ötlet szorul az alkotóba, mint a kikötői őr lefizetésének bemutatása, vagy a terv összeállításának lépései. Jó, van egy-két olyan jelenet is, amelyek közelebb állnak egy videójáték küldetés előtti briefing átvezetőjéhez, ahol a karakterek robotikusan, egymás mellett álldogálva elmondják a tervet, de egy ilyen filmből még nagyon ki se lóg ez a fajta bumfordiság. Az pedig már csak hab a tortán, hogy láthatóan valódi helyszíneken, többségében praktikus effektekkel, zöld hátterek nélkül vezényelték le az akciójeleneteket, amelyek már csak emiatt kapnak egy plusz hitelességet és élvezeti faktort a CGI által felfújt mozik tengerében.
Ami viszont leginkább meg fogja osztani a nézőket, az a karakterek alulírtsága.
Nem is igazán lehet hanyagságnak, inkább tudatos alkotói döntésnek nevezni azt, hogy a főszereplő triót ugyan kompetens, nem tehetségtelen filmsztárok alakítják, viszont olyan szinten nulla karakterizációt, háttértörténetet és motivációt kaptak, amivel éppenhogy elzötyögnek a cselekmény során. Hasonlóan hideg, analitikus, a munkájukban a maximumra törekvő, szociálisan visszamaradott profikról szeret például Michael Mann vagy akár Christopher Nolan is mesélni, de náluk mindig van valami mélyebb trauma, elfojtás vagy egyéb tényező, ami a háttérben felsejlik, a Szürke Zónában azonban mindenki egy lelketlen, világnézetek nélkül operáló gép, aki személyes vagy valamilyen anyagi megfontolásból áll erre vagy arra az oldalra ebben a konfliktusban. Amíg Sid és Bronco párosára Cavill és Gyllenhaal nem egy túlságosan ihletett, de korrekt választásnak bizonyulnak, addig González inkább egy kínos miscast, aki inkább tűnik egy szupermodellnek vagy focista feleségnek, mint egy törtető, mindenkin átgázoló ügyvédnek, főleg, hogy benne van a stábban egy párjelenetes mellékszerepre elpazarolt Rosamund Pike is, aki ezerszer alkalmasabb lenne egy hasonló szerepre. Mellettük még az Utódlás Hugója, Fisher Stevens és a Trónok harca Tormundja, Kristofer Hivju is felbukkannak egy-egy testhez álló mellékszerepben.
Az Úriemberek óta Ritchie-vel dolgozó Christopher Benstead zenéje se zavar sok vizet, feszült és pörgős aláfestést kölcsönöz a filmnek, de közelébe se ér a korábbi munkáinak. Továbbá az akciók is az átlaghoz képest összeszedettebbek profi kaszkadőrmunkával és többségében valódi pirotechnikával, de ezekből a szekvenciákból is hiányzik valami plusz érzelmi többlet vagy kreatív ötlet, amivel az egész film emlékezetesebb lehetne.
Mert ez a film legordítóbb hiányossága, de egyben legnagyobb erőssége is: a szürke egyszerűsége.
A Szürke Zóna ugyanis egy teljesen működőképes, felesleg nélküli, alig másfél órás akció-heist film vonzó, karizmatikus sztárokkal a középpontban, ami nem vállal sokat, de cserébe azt maradéktalanul teljesíti, valamint egy percre sem unalmas. Azonban pont emiatt nincs semmi emlékezetes benne, ami kitartana a film megtekintése után vagy kiváltana bármilyen mélyebb reakciót vagy érzelmet a nézőből. Sajnos inkább középkategóriás Guy Ritchie a gyengébb fajtából, viszont még így is bőven jobb, mint az Apple TV+-ra készült A fiatalság forrása című, temus Indiana Jones-os bérrendezése, de személy szerint A piszkos hadviselés minisztériumánál is jobban élveztem a rövidsége és önazonossága miatt. Kis mozi kis ambíciókkal, de ugyanígy kis elvárásokkal lehet benne pozitívan is csalódni. Azonban ennél sokkal több is rejlik Guy Ritchie-ben, így lehet, jobban járna, ha inkább rápihenne az egyes projektjeire a gyártósor mentalitás helyett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
