Az ifjúság forrása (The Fountain of Youth) Guy Ritchie Indiana Jones filmje. Az meglehet, hogy hajszálnyival jobban sikerült, mint az öreg töriprofesszor utolsó kalandja, ám így sem jelent valódi vigaszt azoknak, akik szívből várják a kalandfilmek újbóli felemelkedését. Spoilermentes kritika.
Guy Ritchie az ifjúság forrásának nyomában
Úgy tűnik, a Guy Ritchie-vonaton nincsen fék. A sajátos stílusáról ismert brit rendező az utóbbi években mintha nem szeretne lazsálni. Az elmúlt 10 évben 11 nagy produkciót küldött a mozikba vagy a képernyőkre. Legutóbb a nagy visszatérését jelentő Úriemberek sorozatváltozatával és A piszkos hadviselés minisztériumával jelentkező Ritchie idén is egy sorozat plusz film kombinációval jelentkezik. Míg a Gengsztervilág (MobLand) című szériára egy kicsit még várni kell itthon, addig Az ifjúság forrása (The Fountain of Youth) már elérhető az Apple TV+ felületén.
Ám hiába szól a film a fiatalság forrásának felkutatásáról, még a munkamániás rendező sem képes friss vért pumpálni egy megfáradni látszó zsánerbe.
Luke Purdue (John Krasinski) egy igazi kincsvadász fenegyerek, aki tűzön-vízen is képes átgázolni, hogy megszerezze a számára szükséges műkincseket. Apja régi bizniszét viszi tovább egy high tech cuccokkal rendelkező csapat élén. De míg a fater legális keretek között működött, Luke már képes áthágni a törvényeket. Testvére, Charlotte (Natalie Portman) is felhagyott már a kalandorléttel, és egy múzeumban kamatoztatja szaktudását. Egy nap Luke azonban olyan megbízást kap egy haldokló milliárdostól, amihez kis csapatával már kevésnek bizonyul, így Charlotte-hoz fordul segítségért. A csapat minden eddiginél közelebb került az ifjúság forrásának megtalálásához, ám a forrás lelőhelyéhez festményekbe rejtett üzenetek dekódolásán keresztül vezet az út. A magánéleti válságba csöppent Charlotte vonakodva bár, de belevág a kutatásba, amelynek segítségével a Purdue testvérek megszerezhetik azt az elismerést, melyet apjuknak nem sikerült.
Kalandra fel!
Az ifjúság forrása egy percet sem teketóriázik, és főszereplőjét már rögtön akció közben mutatja be. Ritchie még mindig rendkívüli érzékkel bír, ha akció-szekvenciák rendezéséről van szó. Luke ismérvei egy stílusos, szépen komponált hajsza közben mutatkoznak meg. A Purdue fiú pedig egy tipikus ponyvahős: szakterületén képzett, jóképű, stílusos megjelenésű, fanyar humorú, és ha kell, keménylegényeket megszégyenítő módon verekszik. Minden adva van tehát egy zsánertipikus karakterhez, ráadásul a családi név elismertségéért folytatott küzdelme, és látomásai tovább mélyíthetnék a figurát. A probléma csak az, hogy ez utóbbiakról semmi bővebbet nem tud meg a néző, így nem igazán tud mit kezdeni az információkkal.
Luke látomásai rejtélyes módon kerülnek képbe, csak éppen feloldásuk nincs azon túl, hogy valahogy összefüggnek apjuk egyik kincskereső kalandjával. És azzal, ahogy Luke az elismertséget, a sikert vágyja. De mind hiába, ha a néző nem kap egyéb fogódzót annál, minthogy a szereplők időről időre szóba hozzák ezeket.
Nincs igazán tétje, vagy súlya a múlton merengésnek és a vízióknak.
Ezek így olyan felesleges zajnak tűnnek, amelyek a forgatókönyvben valaha jelentősebb erővel bírhattak, ám menet közben valahogy elsikkadtak. A balladai homály pedig nem jótékony misztikummal ruházza fel Az ifjúság forrását, sokkal inkább további, megválaszolatlanul hagyott kérdéseket vet fel.
Luke mellett Charlotte sem egy igazán jól kidolgozott karakter, aki talán még jobban ki van szolgáltatva a forgatókönyv kényének-kedvének. Viselkedésbeli kilengései kezdetben még érthetőek is, de valahogy sosem sikerül megérkeznie lélekben a cselekménybe. Ennek egyik vaskos oka Natalie Portman, aki ezúttal a tőle megszokottól eltérően nem mutatja meg színészi kvalitásainak minden oldalát. Ugyanígy Krasinski sem kapott túl sok fogódzót, így sajnos
hiába a jól eltalált szereposztás, ha nem tudják kamatoztatni a tehetségüket.
A jobb sorsra érdemes mellékszereplők pedig egyenesen jelentéktelen, sablonfigurákká züllenek.
A bajok forrása
Az ifjúság forrása forgatókönyve nem csak a karakterekből következtethetően nincs a topon. Az egy dolog, hogy a kalandfilmes zsánercsalád legnagyobb toposzaiban és sablonjaiban fürdőzik. De ami fájóbb húzása, hogy ezeket inkonzisztens módon használja fel, aminek a végeredménye, hogy iszonytató módon kiszámíthatóvá válik a film összes fordulata. Igen, az ellenségekből barátok lesznek, a barátokból ellenségek. Egy évszázadokon átívelő összeesküvés is képbe kerül, és a rejtély megfejtése pedig nem a szakértőtől, hanem egy laikustól érkezik. Van itt nem kevés Indiana Jones, A Da Vinci-kód, A nemzet aranya és Titkok könyvtára-hatás, eredeti hang annál kevésbé.
Bár Ritchie stílusérzéke, a látványvilág és az akciójelenetek valamennyit képesek szépíteni az összképen.
Főleg a film első fele működik, ahol megalapoznak a kincskeresésnek, bár a párbeszédek milyensége, színészi tálalása és a személyközi kapcsolatok ábrázolása így is hagy kívánnivalót maga után.
Aztán egy némileg izgalmas és látványos tengeri jelenet után, mintha az egész film a habokba merülne a roncsokkal együtt.
A megfáradt sablonokat már Ritchie is nehezebben rázza fel, a film második felének egy-két emlékezetesebb momentumán kívül kevés említésre méltó pillanata akad. A piramisos végjátékra így jóformán minden izgalom eltűnik, amit csak az imitt-amott érdekes vizuál képes némileg felrázni. Nehéz is úgy valami érdekfeszítőt varázsolni a tucatelemekből, hogy a stílusosságon kívül kevés energiát öltek minden másba.
Verdikt
Az ifjúság forrása azonban nem teljesen vállalhatatlan, vagy nézhetetlen, csupán zavaró, hogy láthatóan jobb is lehetett volna egy tucat, streaming B-filmnél. Stílusosan és lendületesen induló kalandfilm, amely aztán rendesen megpunnyad saját ambíciói súlya alatt. Hiába ingadozó Krasinski játéka, jelenléte és karizmája még így is magával ragadja a figyelmet. Az akciójelenetek többnyire jól működnek, és a látványvilág is képes ideig-óráig szórakoztató lenni, pláne, ha valaki kevésbé érzékeny a forgatókönyv gyengeségeire. A megpunnyadt fordulatokra, a dinamikusan elsikkadó cselekményre, az izgalomfaktor elapadására és Portman játékára azonban kevés mentség van. Feltétel nélküli kalandfilm és Guy Ritchie-fanoknak, és azoknak, akik egy fárasztó nap után csak maguk elé bámulni maradt erejük.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
