A Gengsztervilág felemás nyitószezonjával ellentétben Guy Ritchie másik maffiaszériája, az azonos című film alapján készült Úriemberek kifejezetten erősen indított. Szerencsére színvonalban a 2. évad se marad el az előzőtől, miközben a történet érdekes új színezetet is kap.
HIRDETÉS
Az Úriemberek sorozat első etapja nem egyszerűen újramesélte a mozifilm sztoriját, hanem kibővítette azt, és csavart is rajta: a gengszterek helyett egy olyan fiatal arisztokratát állíta a középpontba, aki akarata ellenére keveredik bele az alvilágba, ahonnan legszívesebben szabadulna. Mivel azonban a maffia nem engedi el a kezét, (anti)hősünk, Eddie Horniman (Theo James) a 2. évad során taktikát vált: megpróbálja elérni, hogy legalizálják a marihuánát az Egyesült Királyságban, amitől a bizniszük törvényessé válhatna. Ezzel azonban kockázatos játékba kezd, hiszen így újra szembekerül az őt sakkban tartó drogbáróval, Bobby Glassszel (Ray Winstone). Mindeközben megjelent a képben az olasz és a perui maffia is, ami az új lehetőségek mellett további veszélyeket jelent.
A történet ügyesen, jó tempóban építkezik, és amellett, hogy logikusan továbbszövi az első szezonban megkezdett eseménysort, behoz váratlan új dolgokat is – így teljesen elkerüli az önismétlést.
Megmaradt az alapkonfliktus – azaz Eddie és Glass szembenállása –, de nem ugyanaz zajlik le közöttük, mint legutóbb, aminek az oka elsősorban az, hogy a főszereplő megváltozott. Egyrészt beletörődött abba, hogy amivel korábban próbálkozott, az nem működik, másrészt érezhetően alkalmazkodott az alvilági közeghez, amelybe belekényszerült. Kezd egyre inkább gengszterként viselkedni, egyre kevésbé próbálja magára ölteni az úriember álcáját még akkor is, amikor egyébként nem bűnözők között mozog. Legjobban nem is az erőszak megnyilvánulásai érzékeltetik a személyiségének deformálódását, hanem például az a jelenet, amelyben megfenyegeti a szomszédját, akinek a telkét meg akarja szerezni, vagy azok a pillanatok, amikor a szeretteivel való interakciókban előbújik belőle a zsarnoki családfő. Theo James pedig ismét bizonyította, hogy tökéletes választás volt erre a szerepre: nemcsak a sármot hozza, hanem remekül alakítja a gáláns nemest, aki láthatóan egyre nehezebben tudja féken tartani az indulatait.
Az Úriemberek 2. évad egyik erősségét éppen a központi karakterek kettőssége jelenti.
Míg Eddie nem akar szembenézni a benne lezajló változással – vagyis hiába, ha egyre otthonosabban mozogni a bűnözők között, és továbbra is ragaszkodik saját gentleman-mivoltához, morális felsőbbségéhez –, a női főszereplő vele ellentétes utat jár be. Az eredetileg ridegnek és könyörtelennek mutatkozó Susie Glass, aki eddig bármit megtett az apjának, ebben a szezonban egyre önállóbban viselkedik, és időnként az érzelmei is megmutatkoznak. Az őt megformáló Kaya Scodelario alakítása szépen árnyalja a figurát, így az nem esik szét a személyében rejlő ellentmondás miatt. Bár a széria végig lebegteti, hogy esetleg a lány és Eddie között kimondatlan érzelmek lappanganak, ezt végig finoman teszi – azaz nem kelt szappanopera-érzetet.
A harmadik főalak, Bobby Glass esetében pedig abban nyilvánul meg a kettősség, hogy időnként hidegen racionálisnak tűnik, máskor viszont már-már őrülten viselkedik. Mivel a sorozat nem teszi egyértelművé, hogy a gengszterfőnök elvesztette-e a józan eszét, végső soron a nézőre van bízva a kérdés eldöntése. A színészi teljesítmény pedig nála ugyancsak sokat számít, hiszen egy ilyen figura könnyen nevetségessé válna, ha túljátszanák. Ray Winstone azonban úgy kelti életre Bobbyt, hogy még az őrültebb pillanataiban is félelmetes maradjon.
Mellékszereplők terén érdekes váltás történt: az előző etapban megismert különc, extravagáns egyéniségek helyett az újonnan bemutatkozó karakterek sokkal visszafogottabbak, realisztikusabbak.
Közülük kiemelkedik az olasz maffiafőnök, Marco Moretti (Sergio Castellitto), ugyanis remekül ellenpontozza az öreg Glass karakterét a személyiségével. Bobbyval ellentétben ő mindig higgadt és észszerű, de egyúttal törődni is tud a hozzá közel állókkal. Egy másik említésre méltó új figura Susie barátja, Joe (Tyler Conti), akiről elsőre úgy tűnik, a „meggondolatlan, forrófejű utcagyerek” klisés alakját testesíti meg, de aztán kiderül, hogy több rejlik benne. Hozzá hasonlóan szembe megy a sztereotípiákkal az Eddie-vel viszonyba bonyolódó Bella (Benedetta Porcaroli), aki bizonyos szempontból romantikus idealista, de azért érti és elfogadja az alvilági játékszabályokat.
A visszatérők közül a Horniman család intézője, Geoffrey (Vinnie Jones) emelkedik ki, aki ezúttal szerencsére jóval aktívabb szerepet kap, és kicsit el is mélyítik a karakterét. A korábban ellenségként megjelenő Stanley Johnston (Giancarlo Esposito) alakját meglepő, de érdekes módon gondolták újra, és viselkedése azt sugallja, hogy a későbbiekben is fontos kulcsfigura lehet még.
Amellett, hogy immár nincsenek teljesen elborult figurák, az Úriemberek 2. évad tónusában és hangvételében is élesen eltér az előző szezontól. Sőt, új műfaji elemek is megjelentek a történetben.
Megmaradt ugyan a Guy Ritchie-re jellemző vizualitás és dinamikus elbeszélésmód, ugyanakkor szinte teljesen eltűnt a humor, az elsővel ellentétben ez az etap kifejezetten komor lett. De tekintve, hogy milyen tragikus irányba ment el a sztori, valószínűleg szerencsésebb is a harsány poénok mellőzése. A legnagyobb váltást azonban nem is a komolyság jelenti, hanem az, hogy a sztori ezúttal nagyon erősen vallásos-filozófiai töltetet kapott. A sorozat elmozdul egyfajta mágikus realizmus irányába, így például Bobby egy természetfeletti lénytől kér tanácsot, és bár a többiek ezt az őrület jelének tekintik, nekünk nézőknek a sorozat azt sugallja, hogy ez a bizonyos szellem valóságos. Eddie alakja pedig kvázi mitizálódik, és ehhez Ritchie-ék olyan, kultúrtörténeti utalásokból álló magyarázatot raktak össze, ami egyenesen A Da Vinci-kód leírásait idézi.
Emiatt a határozott zsánerváltás miatt könnyen félrecsúszhatott volna a széria, de tulajdonképpen jól működik a dolog – méghozzá egyszerűen azért, mert a cselekmény önmagában, a fantasztikus elemek nélkül is értelmezhető. Felfoghatjuk úgy is, hogy Eddie történetének van egy elvontabb, allegorikus jelentésrétege, de tekinthetjük az egészet egy szimpla gengszterdrámának, amelyben egyes karakterek hisznek valamiféle misztikumban. Mindkét esetben kerek a sztori, és ettől igazán jó.
Mindent összevetve, még az első szezont is felülmúlta a folytatás.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
