Az Amazon nem hagyta sokáig unatkozni a Reacher rajongókat, ugyanis az aktuális évadzáróval egyidőben megjelent a Prime felületén Frances Neagley saját sorozata. A hamar közönségkedvenccé váló, a Reacher évadok egyetlen visszatérő karakterének számító nyomozó nevét viselő széria pedig sok mindenben hasonlít a testvérsorozatára. Igazi vonzereje viszont éppen abban rejlik, hogy az ismerős receptet újszerű fűszerekkel dobja fel. Spoilermentes sorozatkritika.
HIRDETÉS
Kishúg a bratyó nyomában
Reacher világában az egyetlen állandó dolog a változás. A termetes, nomád nyomozó minden eseténél új városban, új alkalmi partnerekkel ered az elkövetők nyomába. Egy fix pont azonban még a legmagányosabb farkasnak is kijár, ez pedig a több évadban is visszatérőNeagley. A nyomozónő már az első évadban is felbukkant, a harmadikban volt egy kisebb epizódszerepe, ám a második szezonban központi mellékszereplővé vált Reacher egykori osztagának kivételes tagjaként. Kapcsolatok pedig éppen azért lehet ennyire virágzó, mert sok közös van bennük.
Rendkívüli a megfigyelő és kombinatív képességük és mindkettejüknek vannak kisebb-nagyobb kattanásai,
amelyek valamilyen múltbéli eseményhez, esetleg traumához köthetők. Ettől egyfelől olyannak tűnnek, mintha rajta lennének a spektrumon, másfelől pedig ezek olyan egyedi karakterjegyek, melyektől igazán emlékezetes figurákká válnak.
De vajon Neagley (Maria Sten) megállja-e a helyét önállóan is, egy többnyire Reacher-mentes környezetben? Ahogy az a korábbi Reacher évadokból is kikövetkeztethető, természetesen igen. Ezt pedig most saját sorozatában is bizonyítja, ami legalább akkora vonzerővel és bájjal bír, mint egykori katonatársának első szerializált kalandja. Ugyanakkor az alkotók jó érzékkel tapintottak rá arra is, hogy Neagley személyisége jelentősen eltér Reacherétől, így
nyomozási módszere és csoportdinamikai működési módja üdítő lehetőségeket rejt magában.
Frances Neagley szolgálatra jelentkezik
A Neagley első perceiben annak lehetünk szemtanúi, ahogy egy láthatóan önkívületi állapotban ténfergő fiatal fickó meztelenül a chicagói városi vasút elé sétál. A srácról hamar kiderül, hogy ő Tommy Crane, Neagley (Maria Sten) gyerekkori barátja. Tommy szülei azt gyanítják, hogy fiuk nem lehetett öngyilkos, hiszen tervei voltak, élvezte az életet. A fiú utolsó napjait az Echo Canyon farmon töltötte, ami a felszínen egy takaros kis gazdálkodó közösségnek tűnik, de valójában egy klasszikusnak mondható szekta. Meg amint a későbbiekben kiderül, még annál is több. Neagley személyes ügyének tekinti a Tommy halála mögött húzódó okok feltárását, így könyörtelen módon, az eszközökben nem válogatva ered a szekta, és annak vezetőjének, Lawrence Cole-nak (Damon Herriman) a nyomába.
A Neagley-ben már első pillantásra is megvan minden, ami egy jó bűnügyi sztorihoz kell. Személyes ügy, rejtélyes halál, egy titkokat rejtegető kisközösség, a továbbiakban pedig előkerül a vállalati kapzsiság, a gyógyszeripar sötét machinációi és az emberéletek semmibevétele. Meg persze ott van a kivételes tehétséggel megáldott nyomozó is, aki minden epizódban tanubizonyásgot tesz rátermettségéről legyen szó akár szellemi, akár fizikai kihívásokról. Maria Sten pedig legalább annyira hiteles és elhivatott Neagley, mint amennyire elhivatott Reacher Alan Ritchson.
Igazán örömteli, amikor így egymásra talál színész és karaktere.
Sten nagyon finom részletekkel alakítja Neagley hétköznapibb, rigolyásabb, keménykedős és érzékenyebb oldalát is.
Az egykori dán szépségkirálynőből lett színésznő olyannyira nem ijed meg a szerep fizikalitásától, hogy a kaszkadőrmutatványok jó részét is (a legveszélyesebbektől eltekintve) maga valósította meg. A Neagley első évadáról pedig úgy általában is elmondható, hogy valamivel akciódúsabbra sikerült, mint a testvérsorozatának utóbbi felvonásai. Legalábbis arányosabban elosztva jelennek meg a bunyók, tűzharcok, üldözések, menekülések.
Örvendjetek, testvéreim!
Neagley-nek tehát bőven kijut a jóból, és a legszebb az egészben az, hogy mindez egy igen szövevényes, több áttételen keresztül futó bűnügybe van ágyazva. Azonban mégsem túlbonyolított, jól követhető a háttérül szolgáló bűnügy, és minden egyes közbeékelt szál is. A Neagley alkotói jól ismerték fel azt, hogy a nyomozónő mellé kell egy olyan csapat, amely több irányból tudja támogatni. Bár Reacher is rendre kiegészül segítőkkel, a nomád életmódhoz a folyamatosan változó kompániák dukálnak. Ezzel szemben Neagley mondhatni helyhez kötött, működési területe Chicago és környéke, így jót tesz neki egy helyi, lehetőleg állandó csapat. Ám ez a társaság nem csak a Neagley-t is foglalkoztató magánnyomozó irodából kerül ki. Besegít neki egy helyi rendőrnyomozó, egy utcakölyök és irodájának titkárnője is.
Nick Santora és Nicholas Wooton pedig szerencsére olyan karaktereket írtak a nyomozónő mellé, akik szintén élő, hús-vér karakterek papírmasé sablonfigurák helyett. Mindannyiukról éppen annyi háttérsztorit tudunk meg, amennyire szükségünk van, hogy megkedveljük őket. Akár írói bravúrnak is nevezhetnénk, mert ha valahol, hát akkor egy sorozatnál kifejezetten fontos, hogy tudjunk szorítani a főbb szereplőkért.
Együtt pedig egy olyan, kezdetben diszfunkcionális, ám később valódi, jól működő csapattá érnek össze, amit öröm nézni.
Ha a Reacher 4. évadáról azt mondtuk, hogy nincs kémia a csapatban, itt ennek éppen az ellenkezője igaz: a bűnügy mellett a sorozat egyik legnagyobb vonzó- és hajtóerejévé válik a társaság.
További ok az örömre, hogy a közbeékelt mellékszálak mind kapcsolódnak a történethez és a karakterekhez, így egy olyan kompakt évad jön létre, ahol mindennek és mindenkinek megvan a helye a nagy egészben. A Reacher is ezért volt igazán kedvelhető az első szezonjában, ebben pedig a Neagley sem okoz csalódást. Remélhetőleg az írók is úgy gondolkodnak, hogy egyben hagyják a csapatot. Vannak ráutaló jelek, és átívelő szálként nyitva hagyott kérdések, amelyek beszivároghatnak a már berendelt második évad sztorijába.
Verdikt
A Neagley egyszerre sodró lendületű akció-krimi, izgalmas karakterdráma és mindenekelőtt egy
kifejezetten élvezetes, szórakoztató, jól összerakott sorozat.
Erőteljes és magabiztos önálló bemutatkozás, még ha nagy innovációkat nem is tartalmaz. Sőt, a szekta szál és a vezetőjük ábrázolása akár még klisének is mondható, mint ahogy a többi antagonista is többségében átlaggonosz. Ám ami a sablonok mögött van, az mégiscsak egy sötét tónusú, morális szürkezónákba gyakran tévedő bűnügyi sztori, ami bőven kielégítheti a még több reacherségre vágyó nézők igényeit. Meg úgy általában mindenkiét, akik szeretik a hasonló műfajú és stílusú szériákat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
