Adott egy mintafeleség, egy életközépi válságban szenvedő férj és egy (majd több) hulla a szőnyegen. Bár a recept ismerős lehet a népszerű cosy-mysterykből, a Szociopaták kézikönyve a jó házassághoz csavar egyet a zsáneren: mi van, ha a főhősünk nem egy csetlő-botló anyuka, hanem egy hűvösen kalkuláló, érzelmileg rideg szociopata? M. K. Oliver bőven adagolt fekete humorral meséli el, hogyan próbál a főhősnő megküzdeni a családi élet kihívásaival és a párkapcsolati szorongásokkal, miközben egyre több hullát kényszerül eltüntetni.
HIRDETÉS
Szülinapi buli – gyilkossággal
Lalla Rook épp a négyéves kisfia születésnapi partiját szervezi egy londoni kisvárosban, amikor egy ismeretlen támad rá a saját otthonában. Lalla egy zöldséghámozó késsel védekezik, és meg is szúrja a támadóját – csak éppen hétszer egymás után. A rendőrséget pedig nem hívhatja, mert ha így tenne, a drága perzsaszőnyegen heverő holttest mellé újabb csontvázak dőlnének ki a szekrényéből. Így hát a szociopata anya és feleség tortáért rohan, vendégeket fogad, depressziós férjet menedzsel, aztán meg hullát csomagol és takarít.
Megragadom a fólia szélét, és addig húzom felfelé, amíg a test bele nem gurul a közepébe. Olyan, mintha húsos hasét tekernék egy holttestből és nejlonfóliából. (…) Előkapom az ollót meg a ragasztószalagot, és csakhamar meg is feledkezem arról, hogy mi van a fólia alatt, mert végre kamatoztathatom a tudásomat, a díszcsomagolási trükkökről, amit a Liberty tavaly karácsonykor tartott bemutatóján szereztem.”
És Lallának még bőven akad megoldani való feladata a hulla eltüntetése mellett. Be kell juttatnia a szintén problémákkal küzdő kislányát egy elit iskolába, leszerelni a támadója után nyomozó rendőröket, segíteni több barátnőjének a saját problémáik kezelésében, meg kell szabadulnia az anyósától, de főképp a múltból előbukkanó, és a csodás kisvárosi életét megzavaró exektől. Így nem csoda, ha folyamatosan azon töpreng, hogy nem bolondulnak bele az emberek a mindennapi taposómalomba, miközben – vele ellentétben – tele vannak érzelmekkel.
Családi reggeli sorozatgyilkossal
A sztori érdekessége, hogy az alapötlet egy abszurd családi reggeliből indult.
Oliver egy interjúban elmesélte, hogy ő és a felesége épp a reggelit készítette egy hűvös őszi napon, amikor a férfi felvetette a feleségének, hogy írna egy történetet egy sorozatgyilkosról – csak hát milyen sorozatgyilkos nem volt még főhős? Mire a felesége rávágta, hogy a Muswell Hill-i anyukák (azaz London egy jómódú, elit környékén élő, kisgyerekes nők). Oliver rögtön ráharapott a lehetőségre, mivel nagyon érdekelte, hogyan működik a gyakorlatban a női „multitasking”, ha a végletekig fokozzuk, pláne, ha a hétköznapok menedzselésébe még pár hulla eltüntetése is beletartozik. És olyan főhősről szeretett volna írni, akit az olvasók antihősnő volta ellenére is megkedvelnek, és aki bármeddig képes elmenni a saját és a családja sikere érdekében.
Egy férfi a női lélek legmélyén
Lalla szociopata, nem tud igazán kötődni senkihez, az érzéseket mímeli, és az érzelemteli arckifejezéseket is tükör előtt gyakorolja. És mivel nagyon is tisztában van a hiányosságaival, ez kifejezetten zavarja. Bántja, hogy nem tud úgy kapcsolódni a gyerekeihez, ahogyan egy valódi/”jó” anyának kéne, és hogy a férjére is inkább azért van szüksége, mert „jó, ha van”, hiszen elvileg ez a boldog családi élet egyik alapfeltétele. Azt is érzi, hogy az is hasznos, ha az embernek vannak barátnői, de hogy ez igazából mit ad általában a nőknek, arról fogalma sincs – épp ezért a legnagyobb lelki nyugalommal használja ki és fel őket, amikor arra van szüksége.
És miközben szociopataként semmiért sem kéne aggódnia, mégis gondot okoz neki, ha a lánya szomorú, mert nem juthat be a legjobb iskolába, vagy ha a férje nem maradéktalanul boldog mellette. És bár fogalma sincs, mire jók a barátnős bulik vagy az iskolai rendezvények, azért mindent megtesz, hogy ezeket a legjobban oldja meg, nehogy akár ő, akár a gyerekek szégyenben maradjanak. Lalla tehát tipikusan olyan dolgok miatt szorong, amit bármely hétköznapi nő átél, maximum nem egy elit londoni kisvárosban, hullákat csomagolva karácsonyi csomagolópapírba.
Minderről pedig egy férfi mesél, olyan mélyen átélve a párkapcsolatban élő nők félelmeit és mindennapi nehézségeit, hogy az igazán lenyűgöző.
Ráadásul a szerző Lalla vívódásai mellett meg tudja mutatni a férj, Stephen életközépi válságát is. Azt, ha egy férj nem bírja már azokat a terheket, amit a család és a társadalom rápakol: hajtás az előléptetésért, miközben már utálja a munkáját, nagyobb ház egy még elitebb környéken (minek?), életközépi válság, amikor még a szex is fárasztó (bár azért, ahogy haladunk előre a sztoriban, kiderül, hogy mással azért még megyeget…).
Amikor egy szociopatának szurkolunk…
Oliver nem egy átlagos nő napi vívódásaiba élte bele magát, hanem egy érzelmek nélküli szociopata lelkébe, ahol az anyai és házastársi aggodalmak mellett még igen sötét késztetések is zubognak. Merthogy Lalla a felmerülő nehézségeket egy jó kis kalapács, egy hámozókés, némi benzin vagy a folyó felé irányzott erőteljes oldallökés bevetésével próbálja megoldani – és talán joggal merülhet fel a kérdés, hogy bizonyos helyzetekben melyik nő nem szeretne ugyanígy tenni.
Az olyan helyzetek adják a történet erőteljes fekete humorát is, amikor Lalla olyan kijelentéseket tesz, amelyek bárkit a lelke mélyéig megsebeznének – már, ha tudnák, hogy a nő valóban komolyan gondolja, amit mondott, bármiféle társadalmi körítés nélkül.
A másik humorforrás az – még ha nagyon groteszk módon is –, ahogyan az anya és feleség megoldja a családját fenyegető veszélyhelyzeteket. És ha meghökkenve nevetünk is ezeken a szituációkon, azért a legtöbb ember valószínűleg érzi a lelke mélyén, milyen kár, hogy ő nem zárhat le hasonló módon kínos helyzeteket vagy kellemetlen társalgásokat.
Ráadásul Oliver bőven megmutatja Lalla vívódásait is, amiért nem tud úgy kapcsolódni, ahogyan mások, nem tudja úgy szeretni a gyerekeit, ahogyan a „normális” anyák teszik. Emiatt furamód együtt lehet érezni a szociopata háziasszonnyal, vagy sajnálni, amikor teljesen hétköznapi helyzetekben fogalma sincs, hogy mit mondjon vagy tegyen ahhoz, hogy normális mederbe terelhesse a dolgokat. És ami még kedvelhetővé teszi ezt a fura hősnőt, az az, hogy Lalla egyáltalán nem erőszakos, nem öl élvezettel, vagy szenvedélyből, csakis kényszerűségből, amikor meg kell védenie a biztonságosan kialakított életét. A hullák – és a zavaró élők – eltüntetésével kapcsolatos gyakorlatiassága meg ismét csak a fekete humor bőséges forrása.
Kisvárosi képmutatás
A szerző egy másik interjúban elmesélte, hogy úgy akarta felépíteni a történetét, hogy abban a hétköznapi és a banális csapjon össze a hátborzongatóval és a sötét háttérrel, úgy, hogy ez működtesse a teljes történetet.
Ennek egyik alapvető eleme az volt, hogy bemutassa a házakkal, iskolákkal, külsőségekkel és a státusszal kapcsolatos megszállottságainkat, kigúnyolja ezeket, és darabokra szedje. Lalla barátnőinek szemszögéből nézve ezek a dolgok létfontosságúak, míg Lalla fura látószögén át Oliver meg tudja mutatni, hogy mindezek sokszor csak a felsőbbrendűség demonstrálására, mások leigázására vagy kirekesztésére szolgálnak.
Erre nagyon jó példa akár Lalla nagyobb ház iránti megszállottsága, akár az, ahogyan mindenkin átgázolva megpróbálja a lányát bejuttatni az elit iskolába. De még az is, ahogyan a mindig kimerült Stephent zaklatja, hogy teljesítse férji kötelességeit, miközben a leginkább a hullák eltüntetésének logisztikája tartja izgalomban.
És igaz ez a többi „született feleségre” is. Oliver sötét komédiájában az erkölcsi királynő szerepében tündöklő szomszédnőről kiderül, hogy saját – az ő szavával élve – toyboyt tart, aki viszont nem riad vissza egy kis zsarolástól, a családon belüli erőszak rémült áldozata pedig a börtönbeli cellatársak lelkes biztatása miatt válik igazi hősnővé. A kisgyerekes anyukák Facebook-csoportjának tagjai pedig vérengző sakálként vetik rá magukat egy olyan bejegyzésre és fotóra, amelyből kiderülhetne, melyik társuk társadalmi képmutatása mögött rejtőznek a legsikamlósabb hazugságok.
Született feleségek kontra Dexter
Mindannak ellenére, hogy Oliver története egy eleven, friss sztori, azért az olvasóban óhatatlanul felmerülhetnek párhuzamok, vagy ihletforrások.
Ilyen a Finlay Donovan-sorozat, amelynek szintén alapvető eleme a válni kész férj (pont egy másik „Stephen”), a kissé vonakodó tettestárs babysitter, és ugyanígy felbukkannak szeretők és eltüntetésre váró hullák, csak mindez totál más stílusban. Azonban míg Elle Cosimano sorozata a csetlő-botló, vicces és kaotikus vonalra erősít rá, Olivernél ennek a sötét, pengeéles, cinikus és igen hűvös változata jelenik meg, mintha ugyanazt a sztorit teljesen más szemüvegen át néznénk.
Ráadásul Lalla nagyon hasonlóan monologizál, mint a közkedvelt sorozatgyilkos Dexter, és a tetteit is olyan alapossággal magyarázza meg, csak nincs hozzá Sötét Utasa, és a hullák eltüntetésében nem olyan “aprólékos”, mint Dexter. A házassági játszmák meg időnként annyira sötétek, hogy az olvasónak úgy tűnhet, Oliver a Született feleségek hétköznapjait spékelte meg a Holtodiglan kegyetlen világával.
A „pörgő tányérok” művészete
A teljes történet egyik legelképesztőbb eleme az a zsonglőrködés, amit a szerző a karakterekkel és a sztoriszálakkal művelt. Mert a családi és párkapcsolati válság fő szála mellett még olvashatunk a mindenfelől előbukkanó exekről, egy gyilkos hajlamú rendőrről, a gonosz, szarkeverde anyósról, és ehhez társul még Lalla összes barátnőjének magánéleti problémája.
És mivel Oliver minden szálat a helyén tudott kezelni, és jól összekötötte ezeket a többivel, az egész olyannak tűnik, mint amikor az artista/bűvész kis rudakra tányérokat tesz, sorban megpörgeti őket, aztán meg futkos, hogy mindegyiket időben pörgesse meg újra, és egyik se essen le a helyéről. Nincs egyetlen üresjárat, vagy a többihez nem kapcsolódó szál, vagy olyan epizód, ami ne lenne végül valamilyen módon lezárva.
Mindezek miatt a Szociopaták kézikönyve a jó házassághoz nagyon is kedvelhető olvasmány mindazok számára, akik unják a sablonos krimiket, vagy szeretik, ha végre egy szokatlan főhősről olvashatnak. Emellett élvezhetik, hogy a könyv egyszerre botránkoztat és nevettet meg (ahogyan hasznos tanácsokat ad abban a kérdésben is, hogyan szabaduljunk meg minél gyorsabban és problémamentesebben a nemkívánt vendégektől és exektől).
Lalla Rook pedig ugyanúgy nem fékez, mint Elle Cosimano hőse, Finlay Donovan, mert M. K. Oliver már a következő történet vázlatán dolgozik. És ez – szocipoaták ide, gonosz anyósok oda – nagyon biztató hír.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
