A Földszinttel Reisz Gábor elkészítette a rendszerkritikus “függetlenfilmek” final boss-át, ahol nemcsak a közhangulatról csúszott le egy fél évvel egyébként is otromba metaforáival, de már abból is kiöregedett, hogy aranyosan teszetosza bölcsészfiú legyen.
HIRDETÉS
Trigger warning: a cikkben előfordulhat idézőjelek között a “függetlenfilm” kifejezés.
Az áprilisi rendszerváltás megkönnyebbülésének egy része oldalfüggetlenül is vitathatatlan volt a magyar filmeket szeretők számára, ugyanis felvillant a remény, hogy megszűnik a Káel Csaba által kisemmizett réteg rendszerkritizálási kényszere és a produkciók feneketlen szívesség-beváltásból történő költségvetése, amely tündöklőbb pillanataiban az Itt érzem magam otthon-t eredményezte, kevésbé tündöklő pillanataiban pedig a Kegyelemhez hasonló torzszülötteket. Egy biztos: 2026-ra már a könyökünkön jött ki, hogy hirtelen minden első- és többedikfilmes szükségét érezte megfejteni, mi minden romlott el ebben az országban, jellemzően inkább lohasztó művészi körítésben és konklúziókkal.
Sajnos azonban a filmgyártás malmai lassan őrölnek, így aztán (a kategóriában ezzel abszolút rekordernek számító) Reisz Gábor második rendszerkritikus nekifutása egyszerűen lecsúszott a NER létezéséről, tökös lázadásból lemerült utánlövéssé változtatva a Földszintet, mielőtt még egyetlen kocka is lepergett volna belőle. Természetesen lehet azon vitatkozni, hogy egy mű mondanivalója lehet-e releváns attól még, hogy a körülmények hangyányit túlhaladták – de sajnos a legújabb Reisz-alkotás még kordokumentumként is igencsak kifogásolható.
Nem azért, mert ne festené le pontosan, milyen politikai légkörben született: a szokásos lakáshitel, feleség, unalmas-multis-munka háromszögben létező Méhn Kristóf (Tompa Ádám) egyszer csak teljesen véletlenül felfedezi, hogy penészesedik földszinti lakása. Nyomozásba kezd, ahol hirtelen meg kell ismerkedjen a szomszédokkal a kéretlen házmestertől a közellenségig, de leginkább a kiskirályként viselkedő közös képviselővel (Crespo Rodrigo), akivel villámgyorsan sokkal komolyabb konfliktus alakul ki annál, mint hogy nem törődik Kristófék penészével, hanem inkább a liftet újítaná fel.
Nagyjából értelmi fogyatékosnak kell lennünk ahhoz, hogy ne vegyük le, mit jelképez a penész, a közös képviselő vagy éppen a lépcsőház Gyurcsányjaként (hupsz) tematizált, de egyébként nagyon kedves és a társasház-NER kamuzása mögé látó néni, Reisz viszont ezen túl sem igyekszik azon, hogy nüanszokkal ruházza fel vagy a már-már mágikus realizmusba hajlóan metaforikus szerepeken túl élettel töltse meg a szomszédságot. Vagyis Méhn Kristófnak és az ő a penészen túlmutató személyes szorongásainak még éppenséggel relatíve sok időt szentel, azonban a VAN kapunyitási válságban szenvedő Áronjának vagy a Magyarázat mindenre érettségiző Ábeljének még jól álló bölcsészes-puhafiús teszetoszaságot már sokkal nehezebben veszi be a gyomrunk egy késő 30-as, házasemberré és leendő családapává érett Reisz-alteregótól. Paradox módon főhőse kifejezetten sokdimenziós figura, akinek ellentmondásait és dinamikáját Tompa Ádám parádés színészi aprólékossággal vezeti végig a filmen – hogy mire csúcsra érne ez a karakterfejlődés, Reisz sértődöttsége agyoncsapja egy egyszerre minden addiginál kínosabban eltúlzott és végtelenül megúszós fináléval.
A rendező saját magától szokatlan harsánysága nem csak önmagában otromba, hanem pont azokat az erényeket nyomja el így, amelyek korábbi munkáit naggyá tették.
Méhn Kristóf jellemfejlődés-csírái mellett Znamenák István alkoholista statikusának börleszkje vagy a mindenre csak hárítóan vállvonogató burkoló karaktere mind azt mutatják, Reisz alapvetően továbbra is remekül érzi szereplőiben és nézőiben is néplelket, azt, hogy min göröcsölünk, min nevetünk vagy éppen min nevetünk sírva. De amikor ezt kiáltványokba próbálja önteni, az nemcsak nem sikerül hitelesen, hanem mintha idegrohamot kapna, olyan szinten is tűnik el a mélység és a kifinomultság rendezői kommunikációjából. Persze láttunk már kiváló dühös filmeket, és a Földszinttel sem az a baj, hogy dühösnek próbál látszani, hanem hogy Reisz Gábor habitusa és személye ezt a dühöt pont annyira hitelesen tudja vinni, mint a NER 15 évnyi langymelegéből a célegyenesben hirtelen politikai él-aktivistává avanzsáló partizánok. A film nagyon szeretne kifelé mutogatni, ahol a házmesterkedő-szolgalelkű szomszédok megfigyelése, a mindent leuraló oligarchák építkezései és a semmivel sem törődő NPC-k töltelékemeletei megfojtják a CSOK-pozitív polgárokat, csak éppen azt felejti el kellően kihangsúlyozni, hogy valójában Méhn Kristóf is egy frissen öntudatra ébredt NPC ebben a koordinátarendszerben.
Így lesz a film akaratlanul is remek kordokumentuma a bokrok közül frissen előbújt temus véleményvezéreknek, akik bő egy évtizedig megvoltak anélkül, hogy felelősséget vállaljanak környezetükért, társadalmukért, most viszont mélységesen megvetnek mindenkit, aki nem akar foglalkozni az őket is utolérő penésszel. Ráadásul a Földszint igazából még csak ezt a haragot sem viszi el a falig, hanem a fináléban amolyan reiszgáboros védjegyként Méhn Kristófot egy menekülőpozícióba helyezi az őt nyomasztó világ és felelősségek elől. Persze ebben akár visszhangozhat is a Magyarázat mindenre konklúziója a mindent kisstílű politikai harccá változtató attitűdökön felülemelkedésről, csak hát ezt a politikai harcot most a Földszint deklarálta és felvállalta, hogy aztán megijedjen, mit is jelent ez saját magára nézve.
Reisz Gábor új filmje ha nem is Magyarázat mindenre, de sok kérdésre az
Lehet-e például a Vajna-érában még százmilliókból filmet készítő alkotóként hiteles elnyomottá válni Káel Csaba alatt, és olyan rendezők ellenállói sikerét meglovagolni, akiknek soha egyetlen fillér állami pénz sem jutott? Lehet-e autentikusan kiabálni a szomszédok passzivitásáról valakinek, akinek még adófizetői pénzből finanszírozták mozgóképes önanalízisét, amikor Hajdu Szabolcs már számkivetett volt és Enyedi Ildikót miniszterek kóstolgatták minősíthetetlen stílusban?
Félreértés ne essék, cseppet sem gondolom, hogy Reisz Gábornak önmagában lelkiismeret-furdalása kéne legyen a Rossz versek miatt, de a mozgóképes áldozatpóz egy fokkal kevésbé áll jól neki, mint a magukat már Vajna alatt is politikai ellenfélként deklaráló kollégáknak, vagy akár a kapásból parkolópályáról induló Szimlernek és Holtainak.
Herendiben legalább volt annyi, hogy egy rövidfilmben letudta a maga Földszintjét, és aztán maradt a kaptafánál a „függetlenfilmes” mártíromság helyett.
De ez a hitelességi probléma lényegesen kevésbé lenne szembetűnő, ha a Fekete ponthoz vagy az Itt érzem magam otthonhoz (vagy legalább a Magyarázat mindenréhez) hasonlóan a Földszint is képes lenne az őt körülvevő közeget érdemben elemezni, egyúttal saját magát is kritikusan szemlélni, ahelyett, hogy az arcunkba kiabálja, hogy milyen szar országban kell élnie – miközben azok a szembesíteni vágyott nézők eleve már fél éve egy kevésbé szar országban élnek. Csúnya hasraesés lenne ez, ha a lécet eleve nem a földszintre tette volna.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
