A Magyarázat mindenre éretten és együttérzően vizsgálja a megosztott magyar valóságot több karakter eltérő szemszögén keresztül.
Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) egy érettségiző diák, aki rádöbben, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába (Kizlinger Lilla). Az elvarázsolt, jól tanuló Janka pedig bele van zúgva történelemtanárukba, Jakabba (Rusznák András), aki végül megbuktatja az érettségin a megszólalni sem képes fiút. A pedagógus biztatja a gyereket arra, hogy szedje össze gondolatait, közben pedig a számos kérdés egyike közül megkérdi: miért van rajta kokárda? A buktatás után Ábel apja, a konzervatív, fideszes György (Znamenák István) leorrolja fiát, akiből kibukik: „a kokárda miatt történt”. A lódítás így politikai kérdéssé növi ki magát, amit felkap a kormánypárti sajtó, remekül illusztrálva,
hogy ebben az országban tényleg bármikor, bármiből lehet egy botrány.
Reisz Gábor forgatókönyve és rendezése egyszerűen csodálatos, történetvezetésével intim betekintést nyerhetünk több szereplő életébe, az ő szemszögükből ismerve meg az eseményeket – időnként kissé eltérő módon. A történet sokkal többről is szól, mint a fenti leírás, az empatikus forgatókönyvnek köszönhetően pedig mindenkinek az oldalát megismerhetjük és átérezhetjük. Minden karakter megfelelően ki van dolgozva, ráadásul realisztikus, természetes képet kapunk róluk. Ugyan a narratíva elsősorban egy budai középiskoláról és az érintett szereplőkről szól, üzenete sokkal univerzálisabb.
Hiába van szó egy társadalmi drámáról, a narratíva meglepően izgalmasan, és a maga módján csavarosan bontakozik ki, folyamatosan érintve a különböző karaktereket, akik valamennyire társadalmi archetípusoknak feleltethetők meg. Persze összetettebb jellemekről van szó, de mégis remekül azonosíthatók a városi polgárság főbb társadalmi csoportjaival. Ez egyrészt remekül illeszkedik a központi mondanivalóhoz – és valamennyire a címhez –, másrészt sokoldalúsága miatt a film több témát is lefed. Mindezt pedig még magasabb szintre emelik a kiváló színészek, akiknek köszönhetően sokszor mintha nem is filmet néznénk, hanem hétköznapi embereket.
György például építész, akit egy furcsa, örökölt kötelesség láncol Magyarországhoz. Úgy érzi, a liberalizmus fenyegeti konzervatív értékeit, támogatott pártjának politikai győzelme pedig nemigen hozott jobb anyagi életet neki. Znamenák István kiválóan kelti életre karakterét, akinek a családja áll mindenek felett – ennek ellenére azonban nincs tisztában vele, hogy fia min megy keresztül, és úgy érzi, legnagyobb gondja, és jövője záloga az érettségije. Znamenáknak köszönhetően egy egyszerre frusztrált, belül fortyogó, rengeteget stresszelő, de törődő férfit kapunk, aki nem érti – vagy nem akarja megérteni –, hogy miért akar mindenki külföldre menni.
Adonyi-Walsh Gáspár pedig pazar Ábel, akinek fogalma sincs, hogy mit akar kezdeni az életben, ahogy azt sem tudja, hogy fogja a fejébe verni ezt a tudást, amire évei lettek volna, most pedig napjai sincsenek. A fideszes fia feszült emiatt, de méginkább Janka miatt, akire egyetem vár. Teljesen érthető tehát – még ha nem is elfogadható –, hogy az apja bukás utáni lebaszását követő dühöt tanárára irányítja, és belekapaszkodik az egyetlen támadható pontba: kokárdájába. Adonyi-Walsh egy meglepően komplex jellemrajzot tud megeleveníteni egy természetesen esetlen, félszeg tiniről,
aki maga se tudja, hogy mit akar igazán, és bele se gondol, hogy tetteinek következményei lehetnek.
Rusznák András kiváló Jakab, a fitt, jófej, de a maga módján szintén frusztrált töritanár, aki több mint 10 éve a pályán van, és mindig próbál valami pluszt adni diákjainak. 180 ezer forintos fizetéséből próbálnak kezdeni valamit feleségével, Dorkával (Sodró Eliza), akivel együtt neveli két gyereküket. Jakab folyton rohan, és próbál az ’56-os forradalmárokkal interjúkat készíteni órára, hogy közvetlen forrásból kapjanak diákjai beszámolót. Erre az alap feszültségre tesz rá egy naggyal Ábel vádja, ami az iskolai közösségre is rázúdítja a káoszt – ő pedig nem nyilatkozhat a tankerület engedélye nélkül. Rusznák bámulatosan bújik karaktere bőrébe, akit borzasztóan fáraszt az az igazságtalanság, ami az országban történik. A színész árasztja magából a „művelt értelmiségi” jellemet, miközben próbál lavírozni – nehezen – munkahelye és az otthoni élete között.
A fenti, központi trió mellett még mindenféleképp megemlíteném Erikát (Hatházi Rebeka, aki a jelmeztervező is), a Magyar Napok újságíróját, aki a témáról készít cikket. Olyan cikket, amit valószínűleg mi is láttunk már százat a kormányközeli médiumok címoldalain: arról, hogy a liberálisok miként akarják kikészíteni fiataljainkat. A film azonban nem démonizálja a szereplőt, hanem próbálja az ő szemszögét is megmutatni. A színésznő kiválóan alakítja a kis lakásban élő, frusztrált zsurnalisztát, aki unja a sokadik szoboravatást, és pont egy ilyen szaftos sztorira szeretne lecsapni. Neki is megvan a maga múltja, és igazságtalannak érzi, hogy valakit a kokárdája miatt különböztetnének meg hátrányosan. Eltökéltsége miatt azonban inkább arra fókuszál, amit hallani szeretne, hogy létrejöjjön az ideális cikk. Erika karaktere egyébként remek abból a szempontból is, hogy több szálat összefog, és ad egyfajta vázat a narratívának a cikk készítésének lencséjén keresztül. Ironikus módon ez a lencse azonban közel sem objektív – ahogy itthon gyakorlatilag már alig tud valami az lenni.
A Magyarázat mindenre különlegessége, hogy egyáltalán nem osztályharcot generál – vagy akar generálni – történetével. Mivel a falra mászok a „ne politizáljunk” szókapcsolattól – elvégre hétköznapjaink meghatározó része és a jövőnk függ tőle – , most mindenféleképp szeretnék egy sort politizálni. Elvégre minden jó film diskurzust indít, és Reisz erre is rávilágít alkotásával. Eljutottunk ugyan oda, hogy egy ilyen film, ami csak annyira kormánykritikus, amennyire azt a kormány kritikusnak szeretné látni, nem kaphatott anyagi támogatást a Nemzeti Filmintézettől, helyette elképesztően ironikus módon a szlovák filmes alap támogatásából valósulhatott meg. Olyan jellegű non-stop paranoia és feszültségkeltés határozza meg a politikai elit hétköznapjait, hogy ez a mindenkit empatikusan kezelő alkotás nyílt támadásként lett értelmezve – pontosan ráerősítve a mondanivalóra, explicitté téve azt.
Ráadásul mindezt kellő humorral és helyzetkomikummal, sokszor a szituációból fakadó abszurditással. Utóbbi sajnos a valóságunk, és kínunkban nevetünk néha rajta – de még így is vicces. Hiába érint rengeteg aktuális témát, ezeket organikusan építi be a sztoriba, az alacsony fizetésektől a kivándorláson át a tankerületek befolyásán keresztül az inflációig. Hol hosszabban, hol csak egy pillanatra foglalkozik egyes témákkal, Becsey Kristóf remek operatőri munkája, valamint Gorácz Vanda és maga Reisz vágása pedig segít abban, hogy
minden a megfelelő pillanatban csattanjon.
Nagyon fontos megemlíteni Kálmán András és Reisz Gábor kiváló zenéjét, aminek jelentős része klasszikus magyar népdalok megzenésítése gyerekkórussal, igazán melankolikus hangzással kiegészítve. A számok tökéletesen illeszkednek a filmhez és ahhoz a mögöttes valósághoz, amiről szól: bennük van a történelmi teher, a magyar ember által valahogy lerázhatatlan béklyója, ahogy az átlag ember sóhaja is. A dalok kulcsfontosságú, összekötő pillanatokban hangzanak el, remek aláfestést adva a szereplők montázsainak a fő fejezetek között.
A Magyarázat mindenre magyar film, de nem csak az érti, aki magyar (ezért is nyerhetett díjat Velencében) – aki viszont igen, az nagyon. Bár tény, hogy ha a cselekménye bárhol máshol zajlana, akkor nagy eséllyel azt gondolnám, hogy ez egy szatíra. Abszurditása azonban rávilágít a hazai szürrealitásokra: a lombkoronák nélküli lombkorona sétányok, kokainozó-kurvázó polgármesterek, ereszről lemászó, buzizó, de közben homoszexuális alkotmányírók országára. Üzenete azonban tágabban is értelmezhető amellett, hogy kiválóan betekintést enged ebbe a valóságba, amiben az országunk egy jelentős része létezik. Ahol emberek csak próbálnak lenni valahogy, és átvergődni az élet útvesztőjén. A főszereplők bámulatos alakítása mellett az utca embereinek rövidebb, időnként szinte villanásszerű alakítása is ezt fokozza. Olyan embereket látunk, akik úgy élnek, ahol és ahogyan mi, akár jobboldaliról, akár baloldaliról, akár az egészre szaró, szerelmes, érettségiző diákról van szó. Pont ezért is gondolom, hogy a lehető legtöbb embernek meg kellene néznie, mert a maga gyönyörű módján senkit sem bánt, és mindenkit véd. A maga módján tényleg egy magyarázat mindenre – legalábbis arra a sokmindenre, amiben most vagyunk, ami foglalkoztat minket, amely nem hagy aludni, amely felbőszít hírolvasáskor, ami megrémít egy választáskor, ami miatt elgondolkozunk egy külföldre költözésen, és ami miatt
valamiért, valahogyan mégis itt maradunk, az első sorban.
