Csak azért, mert közel nullbüdzséből, szerelemből készít valaki filmet, az a film még lehet gyenge. Csak azért, mert fontos, bizonyos szempontból hiánypótló témákat hoz felszínre, az a film még lehet rossz. Ennek bizonyítékául elég megnézni a Kegyelmet – már ha számíthatna forgalmazásra a két Cinefest-vetítést túlmutatóan.
HIRDETÉS
Hálátlan (önjelölt) kritikusi feladat magyar filmet nézni, amióta egyértelműen beszűrődtek a politikai szempontok az NFI kiválasztási rendszerébe, és ebből kifolyólag megkezdődött a hazai “független” film kényszerű felvirágzása. Hiszen a sajtóközlemények diadalmas hívószavává vált, szándékosan idézőjeles “függetlenség” itthon nem valamiféle szerzői ars poeticát vagy mozgóképiskolát jelöl, hanem azt a tényt, hogy alkotóik szívességekből, ingyenmunkával és számos kompromisszumot megkötve kénytelenek létrehozni ezeket a produkciókat – és ez még a papíron támogatottnak számító inkubátoros darabokra is igaz. Így eleve kissé rosszmájú kritizálni ezeken a megsüvegelendő teljesítményeken bármit is, pláne azt, hogy lényegesen szedett-vedettebben festenek, mint a százmilliókat (milliárdokat…) elégető riválisok. De a Kegyelem már annyira sokadik és annyira eklatáns példája az ebben a trendben elidegeneníthetetlenül jelen lévő hazugságnak, hogy nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni.
Ki kell mondani ugyanis, hogy csak azért, mert kevesebb pénzből és mostohább körülmények között forgattak le egy filmet, az a film még lehet rossz. És lehet rossz éppen amiatt is, mert kevesebb pénzből és rosszabb körülmények között forgatták.
Nem muszáj megsimogatni emiatt a buksiját, valamint amiatt sem, mert már a puszta létrejöttét is valamilyen formában a jelenlegi politikai kurzussal szembeni kiállásnak tudjuk be. (Ez különösen kínosan vette ki magát a Futni mentem esetében, amely a Fekete ponttal vagy a Magyarázat mindenrével szemben nem is tartalmazott semmifajta közéleti állásfoglalást.)
Ez a fekete pont már érett mindenkinek, aki cinkos a magyar közoktatás fenntartásában – Kritika
A Kegyelemnek mindazonáltal nemcsak a puszta léte politikai állásfoglalás, ugyanis történetében a magyar film rendszerváltás előttre visszanyúló múltja, a maga sajátos kurzuscseréje és a szigorúan a regnáló hatalom kegyéből működő intézmények egyaránt fontos motívumok. A történet gyújtópontja, hogy egy napra hazatér Sophie Szabó (Dobó Kata), az Oscar-díjas rendező évtizedek óta külföldön élő lánya, a nosztalgiázásnak azonban célja van: férje, Mike (Árpa Attila) dokumentumfilmet forgat a Netflixnek Sophie-ról, nem mellesleg pedig ingatlanfejlesztési célokra játszaná ki a Sophie örökségeként megmaradt stúdiót, ahol a néhai apa szebb napokat is látott operatőr-alkotótársa, Jóska bá (Jordán Tamás) tengeti napjait, most már csak szerencsejáték-sorsolásokat és önkormányzati-ülés közvetítéseket forgatva. A múltidézés azonban nemcsak mulatságos filmtermékké alakul, hanem számos váratlan sebet is feltép.
Dömötör Tamás író-rendező Ivan Turgenyev Kegyelemkenyér című drámáját adaptálta, ennek megfelelően a filmet is tetőtől talpig átjárja a kelet-európai félfeudalizmus nyomora. Egy olyan mikrokozmoszban létezünk, ahol Szabó, Jancsó, Makk és Tarr művészetének, egyúttal a magyar filmgyártás gradiozitásának sincs már örököse, ebből a világból az ellentmondásos felvirágzást teremtő millió dolláros hollywoodi bérmunkák is hiányoznak, csak bugyuta reklámok és 100 euróért is már hajbókoló csicskákká alakuló stábtagok maradtak.
A Kegyelem realitásában csak a múlt (idealizált képe) és a szegénység labirintusában meglelt erkölcsi tartás maradtak az egyetlen értékek, így a film végső soron közelebb áll egy hamisítatlan oroszirodalom-feldolgozáshoz, mint a hazai közállapotok akkurátus reflexiójához.
A Kegyelem alkotói bevallása szerint 8 nap alatt forgatták le (csak összehasonlításképpen, az Inkubátor Program filmjeinek is jut legalább 20-25 nap, egy komolyabb hollywoodi blockbuster pedig 70-100 napot is fordíthat egy forgatásra), a végeredmény tehát finoman szólva is kompromisszumos képileg, még azt is figyelembe véve, hogy egy egyhelyszínes kamaradrámával van dolgunk. A film jelentős részén érződik, hogy csak “fel van véve”, nem látni művészi célt egy-egy kompozícióban, helyszínben, rendezői megoldásban – sajnos még ott sem, ahol ez egyáltalán nem pénz vagy idő kérdése lenne.
Tehát nem pusztán a fésületlenség róható fel a Kegyelemnek, ezen számos alkalommal felül tud emelkedni egy film, vagy éppen egyenesen jól is veszi ki magát a látványban (ha csak friss hazai példáknál maradunk, a Larry vagy a Nyersanyag esetében), de ezekre a művekre egyaránt igaz, hogy korlátaik ellenére határozott vizuális elképzeléseik voltak. A Larry ütemesen zaklatott jumpcutjainál jobb megoldást nehéz lenne találni a dadogva rappelő fiú történetének képi reprezentációjára, míg a Kegyelem esetében még a vágó is töredelmesen bevallotta, hogy az egyébként teljesen véletlenszerűen feltűnő hasonló vágásokat egyszerűen az hívta életre, hogy nem volt más beállítás, amire vághatott volna.
Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy ha egyébként van egy működőképes színdarab, amihez ennyit sem sikerül hozzátenni képileg, akkor miért próbáljuk meg a mozivászonra beszuszakolni stábtagok tucatjainak vére és verejtéke árán?
A Kegyelem problémái ugyanis túlmutatnak azon, hogy elképesztően igénytelenül fest: kényszeredetten nagytotálban ragadó kompozíciói, párbeszédeinek ütemtelensége, színészei játéka és a cselekményszövés párhuzamos elnagyoltsága miatt sem tud sokat valóra váltani az alapötletben rejlő potenciálból. Az abszurditással folytatott kacérkodása rosszul palástolja, hogy szövegezésében, szimbolikájában, karakterábrázolásában sem kifinomult, egészpályás letámadásként, a semmiből érkeznek az aktuálpolitikai kiszólások vagy a Szabó István ügynökmúltjára tett célozgatás.
A mű kényelmetlen ellentmondása, hogy mintha maga sem tudna rendet vágni készen kapott szimbólumrendszerének személyre szabásában, hogy akkor hogyan is függ össze a filmművészet Netflixszé olcsósítása, a hazai mozgóképgyártás sajátos privatizációja, az erre ráfüggeszkedő NER-piócák és a bulvár, a spontaneitást mesterkéltséggé merevítő filmkészítői perspektíva és a néhai ikonok jellemgyengeségei feletti kollektív szemet hunyás. Pedig egyenként mind rendkívül potens (és akár önálló filmet is kitevő) témák ezek, és a Kegyelem nagy erénye, hogy legalább a néző látóterébe emeli és egy-egy betétre bontva kompetensen skicceli fel őket, de az összképet végül mégis inkább a karakterek kicsinyességén és nemzetközi vadászkiállításokon folytatott élcelődés dominálja.
Merjük kimondani: a Kegyelem akkor sem lenne sokkal színvonalasabb film, ha személyesen Rákay Philip és Lajos Tamás ötvözete járt volna ki rá milliárdokat – egyúttal mégis érezhetően hiányzik belőle az a mozgóképes minimum, amit a nagyvásznon elvárnánk. Hiba volna ugyanakkor elvitatni, hogy valamilyen szinten hiánypótló, amikor egy magyar alkotás legalább igyekszik reflektálni az őt körülvevő valóságra és valamifajta diskurzust elindítani – hátha ennyi hatása legalább lesz a Kegyelemnek, ha egyszer valahogyan utat talál a nézőkhöz.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
