Nyersanyag kritika – Le kell menni vidékre?

Schwechtje Mihálynak (Remélem, legközelebb sikerül meghalnod) fut egy kiváló színdarabja a Jurányiban Az örökség címmel. A történet egy Németországban élő, a vidéki szülőfalujába visszatérő orvosról szól, aki a budapesti, sőt nyugati értelmiség összes allűrjét magán hordozva szembesül a másik Magyarország nyomorával, és önnön tehetetlenségével. A darab tényleg frappáns, vicces, szívfacsaró – mégis, a függöny legördülésével csak néztem a körülöttem ülőket, és másra sem tudtam gondolni, mint hogy ezek az emberek (velem együtt) most szépen kisétálnak a II. kerületi színházteremből, beülnek az autóikba és visszavonulnak jól szituált budai lakásaikba, miután egy kellemeset szörnyülködtek a tőlünk már akár 60 km-re is a hétköznapok részét képező állapotokon. Frusztráló nemcsak látni magam körül, de belül is megélni, ahogy a körúton egy művészmoziban kiállításként megtekintem milliónyi honfitársam valóságát, és az egyetlen feloldozás, amiben részem van, hogy nem kell érintkeznem ezzel a valósággal.

Három fiatal érkezik Pusztaszomajra: Tamás, Hanna és Krisztián (Dér Zsolt, Molnár Blanka, Baki Dániel). Azért jöttek Budapestről, hogy a helyi gyerekekkel egy filmes drámaprojektet valósítsanak meg. A terv kiötlője és finanszírozója a polgármester Gáspár (Pál András), aki amolyan Bogdán László-mintára egy szigorú, de igazságosnak tűnő rendszert üzemeltet, ahol mindenkinek jut putri a feje fölé, hitel a boltban és munka az uborkaföldön. Tamásnak azonban fokozatosan feltűnik, hogy nem mindenki van oda Gáspár módszereiért, és ahogyan a közösség viszonyainak mélyére kezd ásni, egyre kétségbeejtőbb részletek derülnek ki az első látásra idillinek tűnő faluról.

Aki minimálisan is képben van a hazai viszonyokkal, azt aligha a kibontakozó fordulatokkal fogja lenyűgözni a Nyersanyag. Sőt, Boross forgatókönyve mintha tudatosan használná fel a nézői elvárásokat, egészen konkrét és triviális módon merítve például a már említett Bogdán polgármesteri pályafutásának kétarcúságából. A film első felében szinte minden csak archetípus: az egészségház, ahova csak havonta egyszer jön az orvos, a nyomorgó falusiak között Audival gizdázó politikus alakja, vagy éppen három főszereplőnk is. De ezek hátborzongatóan tökéletes archetípusok: a legkisebb porszem, legutolsó amatőr gyerekszereplő és háttérben elrejtett nyomortanya is mentes mindenfajta műviségtől, és az író-rendező egyszer sem véti el, ábrázolásmódja mennyire lehet még szélsőséges és egyoldalú, hogy az ne forduljon át cinizmusba vagy karikatúrába.

A Nyersanyag lehetne cizelláltabb sok tekintetben, de feleslegesen, ebben a műben minden az azonosulhatóságnak van alávetve, hogy a néző kellően egyértelmű útmutatást kapjon, mihez kezdjen a hősökkel és az eléjük táruló helyzettel, mire beindul azt az úthenger, amely mindegyikünk identitását darabokra cincálja. A három nézőponti karakter ugyanis nagyjából lefedi, ahogyan egy ilyen szituációhoz viszonyulhatunk: az apolitikus-apatikus Krisztián annyira kiábrándult már az alkotói szerepből, hogy mindent csak a hollywoodi bérmunka-napidíjban tud mérni, és a magyar valósághoz is annyi kapcsolata van, hogy első referenciájaként a Midsommart említi a falusi cigánygyerekek számára mint „amit bizonyára láttak”. Tamás (Dér Zsolt) a komoly mondanivalóval és még komolyabb igazságérzettel bíró, a saját művészetét félig-meddig aktivizmusként értelmező filmes, aki elképzelése szerint rejtett kamerával és hangfelvételekkel pillanatok alatt megtisztít bármilyen bűnbarlangot. Neki pedig egyszerre bajtársa és ellentpontja a szintén világmegváltó tervekkel bíró Hanna (Molnár Blanka), aki azonban nem egy mozgóképpel és társadalmi igazságosztással hajlandó csak megváltani a rászorulókat, hanem az a fajta figura, aki akár saját életét és lényét is feláldozná, ha azzal legalább egy nyomorgó roma gyerek sorsát jobbá teheti.

Akármilyen válasz, megoldás körvonalazódjon a fejünkben az adott pillanatban a szemünk előtt kibontakozó eseménysorra, Borossnak a következő néhány jelenet során garantáltan lesújtó ítéletet fog hozni róla. Azt hiszed, hogy a művészet jobbá teszi a világot? Vagy hogy a nyilvánosság segít megszüntetni a disznóságokat? Hogy kiemelhetsz gyerekeket egy abuzív közegből? És hogy ha mindezek sikerülnek is, attól majd jobb lesz? A Nyersanyag olyan morális pokoljárásra invitál, sőt rángat magával a fülünknél fogva, amilyet egy Érdekvédelmi terület-kaliberű műtől sem várnánk, nem, hogy egy messziről egy tucatszerű oknyomozó dokumentumfilmre hajazó darabtól. Persze hiba volna Jonathan Glazer kvázi-holokausztfilmjéhez hasonlítani a látottakat, már csak azért is, mert szigorúan véve itt semmi igazán súlyos dologgal nem szembesülünk (meg hát semmi olyannal, amit ne tudtunk, de legalábbis ne sejtettünk volna) – az élmény azért letaglózó és húsba vágó, mert a látottakat iszonyú nehéz nem magunkra venni.

Ezért sem feltétlenül érdemes a Nyersanyag formaiságával kötözködni, hiszen lényegében a formaiság hiánya a formaiság. A filmnyelv fésületlenségei súrlódásmentesen simulnak bele a szereplők a negyedik falat is át-áttörő gerillafilmes megoldásaiba: kiforratlansága azért nem szembetűnő, mert gyakorlatilag alig érzékelhető az átmenet, amikor konkrétan hőseink kamerájának lencséjén keresztül bontakoznak ki az események. Tegyük hozzá, a Stereo Akt társulat élén már komoly színházi tapasztalatot szerző Boross nem tudja teljesen levetkőzni ezt a közeget, legalábbis abban az értelemben, hogy színdarabokra emlékeztetően igyekszik minden egyes szereplőjét, mondatát és szimbólumát a lehető legjobban megmunkálni, ugyanakkor képiségére, atmoszférájának és történetmesélésének zökkenőmentességére már nem futja ebből az erőfeszítésből. (Az egyik legnagyobb csattanó talán nem is triviális, annyira a vászon szélére van elrejtve – pont, mint egy színpadképen, ahol a nézőre van bízva saját figyelmének irányítása.) Tehát kétségkívül lehetne profibb, megmunkáltabb és bizonyára kifinomultabb is a produkció, viszont az kétséges, hogy feltétlenül előnyére vált volna-e, ha bármiféle gátat épít saját maga és a néző közé.

Itt nem találunk menedéket a műfajiságban, mint a Kojotnál, az abszurdban és a karakterdrámákban, mint a Larrynél, a Nyersanyag az első perctől az utolsóig szüntelen és könyörtelen szembesülés azzal, hogy mi vesz minket (vagyis inkább rajtunk kívül sokakat) körül és hogy ezzel mit (nem) tudunk kezdeni. És persze előbb-utóbb erről a filmről is kisétálunk majd a Művészből, és felülünk a 4-6-osra, jó messze a vásznon látottakról, de ezt most sokkal nehezebb lesz levakarni magunkról.